S aztán, aztán... mi neked egy szentáldozás? Newmann bíborosról mondják, amikor még fő-fő diakónusa volt az anglikán egyháznak, mesésen tekintélyes évi jövedelemmel, de már áttérőben a katolikus vallásra, s barátai, rokonai rémítgették a koldusbottal, azt felelte: Mi az én jövedelmem egy szentáldozáshoz képest?!...
Nem így vagy-e te is, testvérem?! De csak azért, nemde, mert ez a te mindennapodnak legeslegfőbb eseménye! Erre készülsz már az előző nap estéjén. Jézus, Jézus - mondod százszor, meg ezerszer magadban, és szívedben a vágy úgy feltüzel, mint a forró láva az Etna méhében; alig várod az éjféli Te Deumot, hogy köszöntsd csupaláng ajkaddal az új napot, amely hozza az új Ostyát, a fehéret, az édeset, a mennyei szent Mannát, a te vágyaid netovábbját, és a Prímának hajnali, friss, zengő szent dalával várod epedve és éled át a szentmisét, amely odaültet téged a szent asztalhoz, hogy végigélvezd a neked készített angyali lakomát.
Ó, valóban földi Mennyország!
Íme, megvan a centrum, érzelmeid, értelmed, akaratod gyönyörűséges központja. E körül forog a világ, a te szent világod. Csak erre gondolsz, csak ez jár eszedben: Jézus, Jézus!... Megrészegülsz az isteni bortól-vértől, amely átjárta ereidet és szent mámorodban nemcsak a hálaadás negyedórájában, hanem az egész nap minden tizenöt percében újra meg újra visszakívánod az édes egyesülés drága pillanatát. Vágyaid forróságában mély alázattal „követeled” Jézustól: szálljon legalább lelkileg ismételten szerelmes szívedbe, mert elepedsz, meghalsz a nagy, édes, emésztő, isteni szeretettől...
Végezz igen-igen sok lelkiáldozást!
Aztán, amikor egyszer megindul a szíved, az a kis hegyi patak, hogy belefusson a nagy Óceánba, amikor a te lelked, ez a kis csepp, elmerül a Szeretet örök tengerébe, akkor csak hallgass szent hallgatással, meg ne törd a csendet: - Jézusé vagy, megsemmisültél; a királyi Sas, az isteni Ragadozó elrabolta a kis madarat, karmai közt van, zsákmánya lett. Némuljon el ilyenkor ajkad, fohász se szálljon kebledből, most, most adorálsz igazán! Silentium tibi laus! A szíved nagy, szent csöndje, lelked jézusi békéje legyen hódolat, megadás és dicséret Neki. Akit te úgy szeretsz, Akin kívül mást már nem ismersz, soha nem ölelsz: Jézus, Jézus! A tabernákulum Jézusa...
Ha aztán mégy a folyosón, Feléje: - legyen vágy a lépésedben, a testtartásodban, s a szemed lángoljon a közeledéstől. Ha távozol Tőle s iparkodol dolgodra - eszed járjon akkor is Rajta, lelki szemed nézzen visszafelé, s érezd: rajtad az Ő két drága szeme, karjai feléd tárva, eped, lesi, várja, hogy nem felejted, hogy gondolsz Reá!...
És a cellában is és a rekreáción is végzed a távolból az adorációt. Állandóan, mintha azért teremtettél volna. Mintha nem is lehetne más célod. Mintha mindig a Kármel tetején lennél: egy visszhang, zengő, édes, mámoros dal lenne szegény, egyszerű kis kármelita szíved, amely nem ismer többé más nevet, csak: Jézus, Jézus, Jézus!...
Ha eddig eljutsz, ha nem létezik más számodra, mint csak Jézus, ha tehát mindig Rá gondolsz, ha egészen tiéd lesz a Stella Matutina, a Hajnali Csillag, akkor már tiéd az erények erénye: a szent szeretet, és alázatos leszel, mélyen alázatos meg gyermeki módon egyszerű, és minden erény ragyog rajtad, mert élsz ugyan, de már nem te élsz, hanem Jézus él tebenned!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése