Oldalak

2011. szeptember 26., hétfő

Élő templom a test

11.
Az élő templom
„Dicsőítsétek meg és hordozzátok az Istent testetekben” (1Kor 6,20)

      Az embernek legnagyobb ellensége nem a világ, még csak nem is az ördög, hanem a test. A világot el lehet hagyni, az ördögöt a pokolba kergetni, de a test - velünk marad. Együtt „menetelünk” vele az Örökkévalóság kapujáig. Mit tegyünk vele?
      Győzzük le, vessük szolgaságba! Szolgálja engedelmesen urát: a lelket. Erre való a külső önmegtagadás. Ami alsó, az legyen alul és ne kívánkozzék a trónra. Az a lélek helye!...
      A test szolga. De vajon a szolga megvetésre méltó? Igen, ha lázadozik, ha ellenáll, ha hatalomra tör. Akkor ura fölkel ellene, és karddal kényszeríti eredeti hivatására: szolgálni hűséggel urát! A szolgai hivatás azonban magasztossá is lehet. „A test azonban nem a kicsapongásért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért”(1Kor 6,13).
      Íme, a fölséges hivatás! A „hitvány”, a „megvetett” test az Úrért rendeltetett.
      Egészen új szempontok tárulnak elénk. Az Apostol mintha csak fokozni akarná csodálatunkat: „Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja?... Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek vele... Kerüljétek az erkölcstelenséget! ... Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testén kívül van, de a kicsapongó a tulajdon teste ellen vét. Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?” (1Kor 6,15. 17-19).
Nem, nem vagyunk a magunkéi. Az Úré vagyunk, a Krisztus tagjai, a Szentlélek temploma. Erre születtünk.
      A test arra rendeltetett, hogy templom legyen.
      Megcsókoljuk a templom falát, a hideg téglát, áhítattal nyomjuk ajkunkat a megtaposott kőre, mert szent az a hely, amelyen állunk. Isten lakik benne. Kis Szent Teréz meg-megkopogtatta édes gyöngédséggel, és a szentek serege nézte vágyó, tiszta szemekkel, a tabernákulum arany ajtaját, mert belül a Kedves, a Jegyes, az Alfa és Omega, a Minden lakozott: Jézus! És az arany paténát, ha azon a Salutaris Hostia fehérlik, a ragyogó kelyhet, ha abban a szent Vér drága cseppjei csillognak, csak a pap kezei érinthetik - olyannyira szent az az élettelen tárgy, mert tartja vagy tartalmazza az Istent magát. És ki nyúlhat a gyönyörű monstranciához, ha benne ott sugárzik reánk, szegény boldog halandókra, a Legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtőző Istenség?! Pedig ez is élettelen tárgy! És mégis szent! Megszentelte Isten jelenléte. De a test több ezeknél.
      Élő templom a test.
      „Nem tudjátok-e, hogy az Isten temploma vagytok?” (1Kor 3,17). Ez a test Istent hordozza. Nem kell-e Őt is dicsőíteni? Fenséges felelősség!
      Vajon milyen legyen az élő templom?

      1. Legyen mindenekfölött tiszta!
      Azaz ártatlan, mint a kisgyermek teste, amelyet nem szántottak még föl ráncokba-árkokba az élet viharai. Vagy ha igen, akkor újjászületett a szentgyónás bánatfürdőjében.
     Érintetlen, mint a liliom, amely úgy remeg a letöréstől és a durva érintéstől, mint a rabul ejtett őzike a barbár vadász kegyeden tekintete előtt.
      Harmatos, mint a hűs tavaszi hajnalok magas füvű rétsége, amelybe még nem gázolt bele ember lába csizmája.
      Üde, mint a rózsa a bokron, amelyet a fölkelő Nap első sugarai csókolgatnak...
      Tiszta, tiszta, ha kell: megtisztult - a betegségek, a testi fájdalmak, szenvedések tűzkohójában. Az ilyen test - élő templom. Istent hordozza és dicsőíti meg.

      2. Lássék meg rajta, hogy Istent rejti élő falai közt.
Aki mellette elmegy, önkéntelenül nyúljon a kalapjához, vagy vessen keresztet, mert Isten lelke lakik abban. Támadjon fel a hívő emberben láttára a tisztelet és a hódolat: hiszen a Teljes Szentháromság vett benne lakást (Jn 14,23).

      3. Lobogjon benne eleven lánggal az örökmécses: a szív!
Lángja a szeretet piros tüze, amely ki nem alszik, el nem lobban - mindörökre! Tőle forrósodik meg az élőfal; szikrázik, ha hozzáérnek: gyújt életre más szíveket, és szent tiszta szeretetre testeket. Éget, de el nem éget. Szeretet a neve e földi szív lángjának, az a szeretet, amely nélkül zengő érc és pengő cimbalom minden ékes emberi vagy akár angyali beszéd. Szeretet, amely nélkül semmi a tudományunk, a hitünk, az alamizsnánk és a vértanúságunk.
      Ó boldog, ó, templommá lett test, amelyben ilyen szív dobog!

      4. És töltse be ezt a testet az emberi lélek, amely mint valami gyönyörű, szellemi, meg nem fogható, kiterjedést nem ismerő aranytabernákulum csukódjék Ura, Istene köré. Ez teszi a testi embert lelki emberré, lelkesíti meg az anyagot; ez, ez teszi szentté, méltóképpen Isten hajlékává a sár-foglalatot. A lélek, s újra a lélek! Ez lesz minden gondja az élő templomnak s nekünk, akik éppen ezért „nem élünk többé test szerint", hanem lélek szerint. A test emberei ugyanis a testi dolgokra törekszenek, a lélek emberei a lelkiekre (Róm 8,5-6).

      Mostantól fogva pedig befogjuk a testet is a lelkiek kocsijába s ami eddig udvari szállítója volt az ördögnek s az anyagiaknak, most segíti a lelket szárnyalni - mind magasabbra, a tökéletességre. Mert „Isten nem tisztátalanságra hívott meg minket, hanem szentségre” (1Tesz 4,7).
      Mily csodálatosan szép program a legnagyobb, a legveszélyesebb ellenség - a test számára! Elő templommá lenni! Hogy elérje a szentség fokát! Hogy világítson az embereknek, mint a zsidóknak nappal a felhő-, éjjel a tűzoszlop! Hogy kisugározza Istent! Hogy megsejtesse a léleknek az anyagot mondhatatlan mértékben felülmúló szépségeit! Hogy vonzza a lelkek ezreit a lelkiekre, a tiszta, mennyei életre! Hogy legyen mágnes, ellenállhatatlan, amely ne csak a vasat, de minden nemes fémet, még a kavicsot is, sőt a porszemet is magához rántsa.
      A testi ember - igen! - lelki ember lesz, úgyhogy, aki látja, megáll illetődve, s leolvassa homlokáról, mint a görög ember Apolló temploma tympanonjáról: Deus adest! Itt Isten van jelen! A test, amely előtt megállt, nem Isten ugyan, de Isten temploma! Őt hordozza, Őt dicsőíti!
      Így élni ebben a testben: nem kezdete-e egy angyali életnek, amely teljessé, tökéletesen angyalivá csak az Égben lehet?!...
    Ha pedig akarod tudni, Testvérem, hogyan lehet tested hamarosan Isten élő templomává, akkor csak ennyit mondok: Isten legszebb temploma - Mária! Élj Általa, Vele és Benne, és tested templomából soha ki nem kívánkozik a felséges Lakó, a Háromszemélyű Egy Isten, a dicsőséges és boldog Szentháromság! Ő, Mária lesz az élő templom igazi, fáradhatatlan gondozója, tökéletes sekrestyése, díszítője, Ő lesz pótolhatatlan, állandó megújítója, Ő, Ő - a leggondosabb Édesanya: Mária!

2011. szeptember 2., péntek

Az érintés veszedelme

10.
A veszedelem
„Aki szereti a veszedelmet, elvész benne” (Sir 3,27).
      Az egész emberi élet tele van veszedelemmel.
      Hajó az, amelyet egy roppant háborgó tenger hullámai hánynak-vetnek. Kinek volna kedve a hullámok közé vetni magát, s rábízni azok szörnyű játékára törékeny életsajkáját?! A kérdés „költői”, amelyben benne rejlenék a felelet, hogy „senki”; ezúttal azonban hazugság a válasz, mert a valóság az, hogy a gyarló emberek nagy többsége - nem is merünk számot mondani! - hajótöröttje e veszedelem-óceánnak. - Vajha partot érnének!...
       De mi az a veszedelem, s ki szereti azt?
      Az ember számára veszedelem mindaz, ami neki ellensége. Ilyen pedig három van: a világ, az ördög és a test. Hogy a világot sokan szeretik, az bizonyos. De ki szeretné az ördögöt? Senki - az is bizonyos. S mégis mily sokan rabszolgái! És a test? Ez az ember legnagyobb ellensége. Ki szereti? Vagy inkább így kellene föltenni a kérdést: Ki nem szereti? A felelet csak az lehet: aki szereti lelkét, azaz annak üdvösségét, aki tehát szereti az Istent - az gyűlöli a testét. Csak az egyik lehet uraság. Vagy a lélek, vagy a test. A másiknak föltétlenül szolgának kell lennie. Miért? Mert „tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz” (Róm 7,23). „Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha lélekkel megölitek a test szerinti tetteket, élni fogtok” (Róm 8,13).
      Mi benne a veszedelem? - A tapintás érzékszerve. A tactus!
      Tudjuk, mily fékre van szüksége a szemnek, a fülnek, a nyelvnek; saját kárunkon tanultuk meg, mennyi veszedelem van ezekben az érzékszervekben. Azonban egyben sincs annyi, mint a tapintásban. Mivel az egész testre kiterjed, az egész test felületén kegyetlenül zsarnokoskodik a lelken (Szent Vazul).
      Talán világosabb lesz előttünk a veszélyessége, ha így hívjuk: érintés!
Ki ne ismerné Jézus figyelmeztetését Magdolnához! Noli me tangere - Ne érints! (Jn 20,17). Miért volt erre szükség? Talán a megdicsőült test nem bírja el a halandó test érintését?! A szellemi az anyagiét? A mennyei a földiét? Ki tudná az okát?!...
      Minden tapintásnak-érintésnek kettős következménye van: szennyez és koptat.
      Gondoljunk a breviárium, az imakönyv finom lapjaira! Ha nem vigyázunk, ha nem a lapok élével fordítunk, óvatosan, alig érintve - mily gyorsan rátelepszik azokra a szenny, s hogy kopik a szép kötés, az élénk betű! Az oltárterítőt is váltani kell, a vállkendőt, a karinget, stb.; nem a por miatt, amely ráhullik, s nem az idő miatt, amely elmúlik fölötte, hanem a kéz miatt, amely érinti...
     És a virág! Érintsd, s bársonyát leszeded. A mimóza összecsukódik, a liliom megrebben s folt marad rajta. A harmatos rózsa mintha tiltakoznék édes szemérmességében: ne érints! Hová lesz a harmat, a frissesség, a hajnal üdesége rólam?!....
      De az ember szeret érinteni - mindent! Virágot, könyvet, tárgyakat. A bársony, a selyem, mint a mágnes, húzza, vonzza magához. Meg kell tapintania, érintenie, mert jólesik érzékszervének. Ezért simogat. Nemcsak tárgyakat, hanem állatokat is. A cicát, a kutyust, a pacit - bársonyos, selymes szőrük miatt. Mind-mind kielégülést, élvezetet jelent, s egytől-egyig növeli az érzékiséget, ha nincs fék benne.
      Így érkezünk el az emberi testhez. Ezt is vágyik érinteni, tapogatni, simogatni ez az érzékszerv. A saját testét és másokét. - Holt tárgyak érintése nem jelent veszedelmet; növényeké éppen nem; állatoké - igen, talán kicsit, talán nagyot; az emberi testé azonban jelenthet lángot, tüzet - halált is: testi-lelki pusztulást!
      Ki ne látott volna villanydúcokat vasúti sínek mentén! Táblák vannak rajtuk ilyen fölírással: Magasfeszültségű áram! Vigyázat! Életveszélyes! Mi az életveszélyes? - Az érintésük. Minden, nem tökéletesen mortifikált, fegyelmezett test - ilyen villanydúc, amelyben az érzékiség magasfeszültségű árama kering. Elég csak érinteni, s halált - lelki halált okozhat.
      A kármelita szabály előírja: a rendtagok még egymás ruháját se érintsék. Az atyai kéznek is, amely fejet, kezet, ruhát érint - valóban atyainak kell lennie. A test test, s nem lélek. Még nincs megdicsőülve, nincs átszellemülve. Roppant érzékeny minden tapintásra.
      Tisztátalanság és tapintás úgy függnek össze, mint a harang és a kötele. Húzd meg a kötelet, megszólal a harang. Tapintsd, érintsd meg a testet, s felordít benne a kéj párduca. - Az élő test - melege, bársonya - szikra lehet, amely hirtelen felgyújtja a leglángolóbb érzékiséget.
      A tapintás valamennyi érzékszervvel szorosan összefügg; hiszen azok alapja ez a szerv. A szemfékezésnek pl. nagy szerepe van a tapintó szerv megsanyargatásában. Fürdés, mosakodás, vetkőzés, öltözés ezer veszedelem alkalmai lehetnek.
      Ne érints, ne láss, ne nézz, hanem iparkodjál s mindenekfölött - imádkozzál! - hangzik itt a szabály.
      Aki nem így tesz, az keresi a veszedelmet, hogy elvesszen benne. A kármelita még ruhájával is segíti a szerénységet, szemérmetességet, a szűzies tisztaságot. A hosszú, széles skapuláré elrejt, eltakar - eltemet. Eltemeti a testet, annak alakját. Eltemeti a szenvedélyeket is. Szenthelyeken még a csupasz lábfejet is le kell takarni.
      Aki szükségtelenül ápolja a testet, növeli magában az érzékiséget.
      Hogyan férne aztán össze tökéletes, önmegtagadó lelki élet és puha párna, dagadó fotel?
      Jézusnak pedig nem volt hová fejét lehajtania!...
      Vigyázat tehát! Még a test tartásában is! Menés, állás, ülés, fekvés - lehelje a szent tisztaságot. Illedelmesség, szemérmesség, kezek, lábak, föltétlen fegyelme - megölője az érzékiségnek.
      Ami a só az üde húsnak: konzerválja, megmenti a romlástól - az a vezeklés a testnek. Az okos vezeklés sója - fő orvossága a tapintásnak. Meg kell zabolázni: ne lázítson, ne gyújtson! Mert a szenvedély olyan, mint a rosszul alvó ember. A legkisebb kopogtatásra fölébred; végül ránk gyújtja a házat.
      Érintés, az a neve ennek a veszedelemnek. Érintetlenség, ez lesz az ellenszere.
      Új dalt énekelnek a szűzi lelkek a Mennyben, az Édes Bárányt kísérgetve. A földön? Új életet él, tavaszit, friss, üde, hajnali életet minden tiszta lélek, aki szolgaságba hajtotta testét.
      Nehéz megbirkózni ezzel a veszedelemmel?...
      Szent Ágostonnak szűzi, fényes, boldog lelkek jelentek meg nagy sereggel: Ha ők képesek voltak, én miért nem?! - s ökölbe szorult a keze. Többé nem kereste a veszedelmet, hogy el ne vesszen benne. - Szent lett belőle.
      Aki akarja az életszentséget, az legyőzi a veszedelmet.