Oldalak

2010. április 23., péntek

A szeretet tüzében

      Végigszemléltük a léleknek két tipikus állapotát: az egyiket, amikor az elmélkedés alatt szárazságban kínlódik, és a másikat, amikor egyetlen gondolat ereje szállja meg.
      A harmadik típus a legtermékenyítőbb.
      A lélek tulajdonképpen akkor van a célnál, amikor az Istennel való egyesülés folyamata megindult, s hatalmas lánggal lobog benne a szeretet: ég a szeretet tüzében!
      Ez az állapot éppen nem ritka. A jó előkészület, vagy az elmélkedés tárgyának helyes megválasztása hamarosan lángra lobbantja a szeretet után epedő lelket. Csak egy szikra kell, s ég az erdő. Egy gyufaszál, s lángban a kazal. Egy megfelelő sértő szó, s a harag tüze lángba borítja a szemet, az arcot. Mondom, csak alkalmas tárgy kell, s a szívben a szeretet tüze hihetetlen erővel felgyullad, messze világít a fénye, perzsel a heve abban a kis szent mikrokozmoszban, amit emberi léleknek hívnak.
      Alkalmas tárgy! Mi legyen az?
      Az isteni Mester azt mondotta: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49)
      Jézus az isteni gyújtogató. Ő adja a szikrát, sőt Ő maga a szikra, a tűz. Ő az alkalmas tárgy, amely gyullaszt, éget, perzsel, vagy szelíd, édes lángba borítja a gyúlékony emberi szívet. Ő a központ, a centrum; centruma minden tűznek, Ő az isteni villanytelep, ahonnan árad a mennyei villanyfény és tűz; csak be kell kapcsolni, az áram azonnal ott van és világosságban fürdik az arcod, és meleg, édes tűzben ég a szemed.

Betlehem
      Karácsony van. Vagy annak emléke: valamely hónap 25-e. Vagy éppen a szentolvasón ezt a tizedet pergeted: „Akit te, Szent Szűz, a világra szültél.” A kis Jézust igen szereted és most éppen ez a hangulatod: a szent gyermekség; a Betlehem fogja a lelkedet.
      Kitűnő tárgy!
      Előtted a jászol, Jézuska benne. A szemedet el se tudod fordítani Róla: oly gyönyörű a szeme, oly édes a mosolya meg a kis keze; Édesanyja, mint valami szelíd virág, hajladozik fölötte; Szent József a háttérben, mint alig észrevehető, szálló tömjénfüst: ő az imádság; s angyali zene hallatszik, igen-igen messziről, alig érzékelhetően, hihetetlenül finom pianisszimóban. Téged leköt egészen a Gyermek, a Kisded... Jézuska, Jézuska, ez a neve. És egyszerre csak úgy érzed: tiéd ez az édes Gyermek; szereted; senkinek oda nem adod. Meghatódott kis emberi szíved csupa melegség; kezed gyöngéden nyúl feléje, hogy Őt édesen megsimogasd, de csak úgy, hogy alig érintsd. Arcodat közel viszed ahhoz a legszebb gyermeki archoz, s csókot lehelsz rá. Gyönyörűségedben nem tudsz mást mondani: Jézuska, kicsi édes Jézus! Egy-egy erősebb láng a szívedben kicsapja meleg ajkaidon a szót: szeretlek, nagyon szeretlek!
      Látod, boldog kis kármelita testvérem, a szeretet tüzében égsz. Lángol a lelked. Egy-tűz a szíved! Észre se veszed, már elmúlt az elmélkedés órája!
      Vigyázz a tűzre! Ne engedd, hogy egyhamar kialudjék. A zsolozsma alatt is csak lángolj; fenn ne akadj valami hibán! Csak égjen, lángoljon a szíved. Meglátod, mily édes lesz így menni szentáldozásra, vagy egyéb teendőidre!

Názáret
      Vagy mondok neked más tárgyat.
      Az elmélkedésre való előkészületnél emlegettem az útra indulást a Szent Családhoz. Hivatalos vagy. Menj úgy, mint mondottam. Amikor oda értél ahhoz a kis házhoz, a názáretihez - csöngess be, s lesd meg, hallgatózzál: ki jön ajtót nyitni! Egyenletes, komoly lépteket hallasz: Szent József az! Vagy könnyű, leheletfinom léptekkel, mint valami édes illat, közeledik valaki az ajtóhoz: Mária az! De nem! Vidám, gyors apró léptek, kicsi, édes gyermeklábak futnak az ajtóhoz: a kis Jézus az! Hogyan mosolyog rád, hogyan tessékel befelé; bemutat Anyjának, Apjának; körülvezet a házban, a műhelyben, az udvaron, be a konyhába, s leültet a szobában az asztal mellé. Ezer édes dolgot mond neked; megismered az Édesanyját, meg az Ácsot; végül a szívedre csókolja a Szent Család mennyei békéjét. Légy ott, maradj náluk. Hisz el nem tudsz jönni tőlük anélkül, hogy; szíved ott ne maradna - égve a szeretet tüzében.

Golgota
      Ha azonban azt akarod, hogy a szíved elmúlhatatlanul, elszakíthatatlanul odakovácsolódjék a legszentebb, legédesebb Szívhez; hogy a láng ki se tudjon aludni többé; hogy egészen Istené légy; hogy fönntartás nélkül oda tudd magadat adni az isteni akarat szent tetszésének: akkor minél többször válaszd elmélkedésed tárgyául a szenvedő -, és még ennél is többször a szentségi Jézust!
      A szenvedő Jézust!
      Miért a szenvedőt? Mert a szenvedés megragad, belevésődik a szívedbe, megszántja a szívet, mint a legélesebb eke. Ez teszi porhanyóvá, omlóssá a kemény lélektalajt; ez áztatja fel a szikkadt földet.
      Igen, a szenvedés visz legközelebb Jézushoz. Ez szeretteti meg veled legjobban a keresztet és a kereszten függő Istent.
      Nézd Őt az Olajfák hegyén. Hogyan tördeli a kezét; hogyan áll föl újra, hogyan bukik, roskad ismét a földre. Nézd, nézd az arcát, a homlokát: „Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre” (Lk 22,44). A tanítványok tovább alusznak. Te odalépsz, egészen közel - kínban, gyötrő részvétben fürdő lélekkel -, kezedet végighúzod a vállán, a ruháján, a fejedet is odatámasztod szent Fejéhez, és a kelyhet te is, te is... ki akarod üríteni - fenékig...
      A szíved tűzkohó már: pillanatok alatt olvasztja el akaratod acélvasát. Szeretsz, égsz, lángolsz a szeretet tüzében s érzed, nem neked szól a panaszos hang: Egy órát sem tudtok virrasztani velem?...
      És aztán látod Őt az ostorok alatt; a szörnyű, embertelen, kínzó jelenetet. Szemléled Őt, akit miattad kötöztek oda a szégyenfához. Ahány ütés, annyi jaj a szívedben! S máris odaborulsz, letéped ruháidat, tartod a hátadat, egész testedet, s szívszaggató hangon kiáltva könyörögsz: engem, engem üssetek, én vagyok a bűnös, én szolgáltam rá!
      Mondd, milyen lehet ilyenkor a te szíved? Nem láng, nem tűz az?!... Nem tudna máris ezer halált halni Azért, akit féreggé ostoroztak?!
      S az Ecce homo! Nem kevés-e az az egy óra hogy Őt szemléljed, hogy elmerülj a fájdalom tengerében, mint a kesergő Anya?! Szeretetednek sötétpiros lángú tüzében nem ígéri-e meg százszor a szíved: Szenvedni és megvettetni érted, Uram!
      S amikor viszi a keresztet, a szent, az áldott, édes, de nehéz keresztet, a gyalázat fáját - ó, hogyan mész utána, hogyan bújsz alája a keresztnek, hogy segíts rajta, hogy Veronika kendőjét dobd édes arcára; hogy Édesanyját oda segítsed a katonák között szent Fiához; minden földre hullásában hogyan ugrasz oda, segíteni, fölemelni, megcsókolni a vérző vállat, a tövises homlokot, az erőtlen kezeket, a szentséges lábakat. Egy ilyen keresztút Jézussal: nem a szeretet iskolája-e az?!
      És a keresztre feszítés és az Agónia, a Piéta?!...
      Meg akarsz tanulni szeretni? Vedd sorra Jézus szenvedéseit. Ha olyan a hangulatod, hogy nem ízlik, képtelennek látszol csak rágondolni is ez örök témákra - próbálkozzál, hátha... L'appetit vient en mangeant, evés közben jön meg az étvágy. Majd belegyullad a lelked. Szeretet a célod. Szenvedés és szeretet pedig nem zárják ki egymást, sőt: hogyan akarsz szeretni, ha nem tudsz szenvedni?!
      Jézus szeretett bennünket: elhinnénk-e ezt Neki, ha nem szenvedett volna értünk?! A szenvedés bizonyítja a szeretetet; ez a legkézzelfoghatóbb, legmegcáfolhatatlanabb bizonyítéka.
      A szenvedést tanulni kell. Ki lehetne abban nagyobb ember, mint a szenvedő Jézus? Szereted-e Jézust igazán, ha csak a Tábor-hegyén tetszik neked, meg a föltámadásában, aztán mennybemenetelekor és az utolsó ítéleten?!
      Az egész Jézust kell szeretned. Ha szereted szenvedésében, akkor egész bizonyosan imádod Őt dicsőségében is. De ha a szenvedő Jézus nem kell, nem biztos, hogy igazi a szereteted a fénylő arcú és hóként fehérlő ruhájú Jézus iránt. Valószínű, hogy hazudod a szeretetet, és ámítod önmagadat. Most már könnyen megértheted, miért válaszolt a szeretet tüzében égve a nagy kármelita ősöd, Keresztes Szent János, a keresztről hozzá lehajló, őt jutalmazni akaró Jézusnak így: Szenvedni és megvettetni érted, Uram! Azaz: mivel bizonyítsam, Uram, hogy igazán szeretlek; mivel lehetnék leginkább tetszésedre; hogyan hasonlíthatnék Hozzád jobban, mintha szenvedek és megvettetem Érted!
      Szenvedés és szeretet fedik egymást. Amabban megtisztulsz, emebben egyesülsz Istennel. Mindkettőben pedig lángolsz, égsz, bevilágítva életed sötét tengerének zajgó hullámait, s a szeretet szenvedés-csiholta tüzének fénye mellett beviszed rövidesen kicsi életsajkádat az örök kikötőbe.

Tabernákulum
      De még ezeknél is kitűnőbb tárgyat mondok neked: a szentségi Jézust!
      A tabernákulum Foglyát, a szent, édességes Eucharisztiát!
     Az a Jézus, aki szenvedett, a kereszten meghalt, bennünket megváltott – itt van a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Olyan közel lehetsz Hozzá, mint Péter; imádhatod, mint Magdolna; sőt, eheted szent testét, ihatod szentséges vérét! Érted maradt itt, veled akar együtt lenni, téged vigasztalni, s mindenekfölött - szeretni.
      Ha lángolni akarsz, szeretni, a szeretet tüzében égni - akkor tanuld meg a legnagyobb kármelita tudományt: Vele társalogni. Vele együtt lenni, Rá gondolni, Vele foglalkozni, egyedül csak Őt szeretni!
      Ha nem tudsz semmi mást, csak ezt az egyet: a szentségi Jézussal együtt lenni, akkor mindent tudsz, mert tudod, mi az: egy a szükséges. Tied Jézus, tied a szeretete, tied a Szíve. Légy e szeretet tanítványa, e szeretet apostola, mint Szent János, hogy jogod legyen ott pihenni Jézus Szívén.
      Ne hagyd magára Jézust!
      Itt van köztünk, és te másra gondolsz, neked egyéb ambícióid vannak? Júdás üzletek után fut, s rajta felejti a szemét az aranyon. Tamás idegenben jár. Péter az emberek véleményével törődik, még akkor is, amikor a kakas szól. S hol a többi, a többi tanítvány? A félelem, az önérdek messze hajtja őket a testben járó Istentől. János pedig ott maradt mellette, még a kereszt alatt is.
      Nézd a kármelita szenteket! Szent Teréziát! Egyetlen eszménye, szerelmese volt: a szentségi Jézus. Keresztes Szent János és az első reformált kármeliták „bolondjai” voltak a tabernákulum édes lakójának. S Kis Szent Teréz! Bekopogtat Hozzá a kis aranyajtón, s amikor a halál ott sápad már az ajkán, akkor is szerelmesen suttogja el a szentségi Jézusnak: Szeretlek, Istenem, szeretlek!... Az egész Önéletrajzot a szeretet tüzében írta meg, éppúgy mint Nagy Szent Terézia és Keresztes Szent János a maguk műveit.
      Ez, ez a lángoló szeretet, ez legyen a kármelita élete!
      Ez a csúcspontja az elmélkedésnek, ebben kulminál a lelki élet. Mit érnek az olyan elmélkedések, amelyek nem gyújtanak?!... Mennyi könyv, mennyi írás!... S nincs bennük tűz, láng, nincs, nincs szeretet. Kempis miért hat? – A szeretet tüze lángol benne! S miért az Evangélium? - A szeretet beszéde ez!
      Csak ez az egy a fontos! A tűz, a szeretet - Jézus! Csak így van értelme az életnek, így s csak ezért az elmélkedésnek, így, így a kármelita életnek!
      Látod, testvérem, hogyan leegyszerűsödik minden! Oly könnyen megérted immáron annak a gyönyörű olasz képnek az értelmét, amelyen a pipacsos mező közepén, ringó búzatáblák előtt a szomorú feszület alatt ott sír a nagy Assisi: A szeretet, amelyet nem szeretnek.
      Igen, igen, az Isten-szeretet. S akiben nincs szeretet, abban nincs az Isten. S ahol nincs az Isten, ott semmi sincs. Az elmélkedés tehát, amelyben nem lángol föl a szeretet tüze, amelyben tehát nincs az Isten - az értéktelen. Füst, semmi más. Elszáll, eloszlik, mint a buborék...
      A tabernákulum Jézusa csak szeret. Kérd őt esedezve, tanítson meg téged is szeretni - csak Őt szeretni. Amen.

2010. április 10., szombat

Egy gondolattól megszállva

      Nehéz, keserves dolog a lélek számára szárazságban tengődni-vergődni, de megszokhatja azt; sőt, ha az adott utasításokhoz tartja magát, segíthet is rajta. A szív széles medencéjéhez megépítheti a csatornát, belevezetheti majd, hol kisebb, hol nagyobb távolságról, az élő vizet, s lassan-lassan telik a medence.
      Nemegyszer azonban Isten maga segít a bajon. Látva a kitűnő előkészületeket, meghatva a buzgó erőfeszítéseken, vagy megkönyörülve a gyámoltalan, talán hanyag lelken, egyszerre csak küld egy gondolatot.
      Hol Kempis olvasása közben, hol a Szentírás, vagy a szentek igéinek hallatára, vagy egy exhortáción, egy megjegyzés, lelki beszélgetés alkalmával tűnik fel ez az áldott gondolat - igen finoman, szinte észrevétlenül. Aztán beférkőzik a képzeletünkbe, majd leköti értelmünket, akaratunkat, sőt külső, belső érzékeinket is: megszállja egész valónkat. Dominál mindenütt, uralkodik rajtunk. Nincs akkor igazában más gondolatunk. Az az egy vezet, sőt visz bennünket. Szelíd, de hatalmas erejét édesen érezzük. Megértjük: nem mi cselekszünk - valaki más dolgozik bennünk. Az Úr az! Meg vagyunk szállva. Obsessio az, de isteni s nem ördögi. Mint ahogy az ellenség megszállja a várost. A lakosság moccanni sem képes; elbújik mindenki, vagy behódol alázatosan, hang, jaj, tiltakozás nélkül, s a diadalmas ellenség elözönli a várost, megtelik vele minden utca, minden ház.
      Így szállja meg például a lelket Szent Terézia olvasása közben a gondolat: Isten bennünk van! Nem kívül, nem messze, fönt a magas Égben, de egészen közel, itt, az én lelkemben; bent, bent, egészen közel hozzám; beszélhetek Vele, hallgatom a hangját; a suttogásomat is megérti, a szívem dobbanását is megérti, oly megdöbbentően édes közelségben van hozzám, hogy ámulatomra elcsitul bennem minden belső zaj, a külsőt meg már észre sem veszem, bár öntudatlanul teszem-veszem szükséges teendőimet, anélkül azonban, hogy ráfigyelésem intenzív lenne. Oly uralkodó lesz a gondolat: Isten bennem van! - hogy a bámulatból csakhamar édes tudat lesz: soha semmi bajom nem történhetik, hiszen Isten ott van, ott uralkodik a lelkemben. Kicsoda olyan, mint az Isten?!... Minden emberi félelem megszűnik; az imádat, a hála és szeretet érzelmei festik alá a gigászi módon minden testi-lelki porcikámon elömlő gondolatot: Isten, a fölséges, a nagy, a mindenható, az erős Isten, itt, itt van, hihetetlen közelségben, bennem, szinte testem anyagi határain belül.
      Persze, hogy nem hallom, helyesebben: hallom-hallom az elmélkedési órái megkezdő felolvasást, de nem figyelek rá. Az óra eltelik gyorsan; mintha álom lett volna, pár perc... Lekötött, lenyűgözött mindent bennem az egyetlen gondolat: Isten bennem van!

      Ez a lenyűgözés egyike a legtermékenyítőbb lelkiállapotoknak.
      A lelket megszálló gondolat úgy vonul a lélek fölé, mint egy hirtelen, dörgés, villámlás nélkül érkezett hatalmas, de csöndes zápor, amely megöntözi a szikkadt földet, fölüdíti a szomjas növényzetet: újjáéled minden; élet lesz, friss, eleven, üde élet a mezőn, sietve, telten folynak a patakok; állat, ember mélyen föllélegzik, s derűs arccal nézi-szemléli a megújhodott vidéket. A lélek is megújhodva szemléli saját új életét. A gondolat igája, bár lenyűgöz, mégsem nyűg, nem teher, hanem olyan mint valami emelődaru: magához láncol, rajtunk, fölöttünk van, de visz is magával, emel, mindig magasabbra.
Máskor meg egy ilyen áldott gondolat magával sodor bennünket.
      Ez is hirtelen jön, de mintha vakító fény villanna meg előttünk. Egy dörrenés... és zuhog a zápor, megáradnak a patakok, és a hullámtömeg ellenállhatatlanul ragadja magával a mozdítható tárgyakat. „Istenek vagytok, a Magasságbeli fiai vagytok mindnyájan” (Zsolt 82,6). A gondolat olyan megdöbbentő erejű, hogy nem jutnak eszünkbe mellékgondolatok, kiegészítők, részletezők, csak az az egy: isteniek! És szédületes sebességgel ragadtatol az Örökkévalóság magasságába. Ki tudna a sodródásban gondolkodni, filozofálgatni, mérlegelni! De a mélységek, magasságok keltette szédületet annál elevenebben érzi az ember: a Magasságbeli fiai! S egy fölséges ájulat érzetével már el is múlott az elmélkedés. Ami visszamaradt, az egy szikrázó, kellemes döbbenetű emlék; elmosódhatatlan, alig érthető, nehezen felfogható, talán félelmetes is, lesújtó is, de mindenekfölött hallatlanul lelkesítő, aztán biztató: csak előre, előre, egy a szükséges, csak azért érdemes élni!
      Nemegyszer jön egy-egy gondolat, amelyen sokáig elrágódik az ember: kérődzik rajta.
      Kempist forgattad a nap folyamán vagy az előkészület idején, és a szemedbe tűnt a mondat:
      Magunkról semmit se tartani, másokról mindig csak jól s magasztosan gondolkozni: nagy bölcsesség és tökéletesség. Eltűnődöl rajta; megragadod ezt az egy-két gondolatot. Újra meg újra visszatér az egész elmélkedés folyamán. Beleveszi magát egész gondolkodásodba; át- meg átjár; valósággal megemészted és aztán „kérődzöl” rajta. Kimondhatatlanul nagy haszna van: az alázatosságot építi benned; rakja lelki épületednek erős alapjait. Az elmélkedés ideje már hosszabbnak tűnik fel, de hasznosan telik és a végén úgy érzed: sokat nyertél; és tele vagy jó szándékkal, hogy ti. életedet, napjaidat valódi alázatosságban óhajtod leélni.
      Kempis ontja az ilyen gondolatokat. Olvasd minél többet! De igen-igen sokat találsz Kis Szent Terézben is. Olvasd-olvasd! Elfoglalkoztat nemcsak egy elmélkedési órán, de napokra, hetekre, hónapokra!
      Igen, Kis Szent Teréztől igen sokat tanulhatsz ebben a pontban. Megtanulhatod tőle, hogyan kell átengedned magad egyetlen gondolat hatalmának.
      Nézd, ott ül cellájában. A szeme könnyes. Elmondja a belépő novíciának, mennyire él benne, hogyan szánt végig a lelke mélyén egyetlen édes, megható gondolat: Isten a mi Atyánk! Tovább nem jutott. Ez a gondolat foglalkoztatta hosszú-hosszú időn keresztül. Ez ringatta a lelkét.
      E ringatásra máskor is találunk nála példát. Kotlóstyúkot lát meg hirtelen a kertben kiscsibéivel. És lelkét megüli az édes gondolat: így, egészen így szeret bennünket a jó Isten... Siet föl a cellába, hogy elrejtse mások elől a könnyeit. Ott aztán átadja magát az édes, egyetlen gondolat ringatásának.
      Boldog lélek, amelyet Isten meglátogat vagy meglep: azaz megszáll egy-egy ilyen gondolattal. Boldog, aki előkészületeivel, nem szűnő erőfeszítéseivel rá-rászolgál Istennek e gyönyörű ajándékaira.
      E gondolatmegszállásoknak kimondhatatlanul jó hatásuk van; akárhányszor dús gyümölcstermés követi ezeket. Nemegyszer a lélek egészen átformálódik hatásuk alatt, új életre kap: a száraz, kiaszott lélektalajon fölzsendül a friss, üde élet, s van eset rá, hogy örökre megváltoztatják annak életirányát.
      Valakitől tudom a következőket. Mikófalván nézte végig a jó palócok passió-játékát. Az a jelenet, amikor Jézus a kis nyírfás dombocskákra, azaz az Olajfák hegyére imbolyog fel, s ott a belső kínoktól összeroskadva imádkozik, oly mély hatással volt lelkére: oly erővel szállta meg azt, hogy pár napon keresztül valósággal elemi erővel uralkodott rajta. Amikor a gyorsvonaton robogott a messzeségbe, már az Örökkévalóság időtlen kerekeinek hatalmas kattogását vélte hallani; úgy érezte, beleszáguld a Végtelenbe: ott lebegett előtte szüntelen Jézusnak imbolygó, szenvedő alakja! Éveken keresztül számtalanszor tűnt fel lelkében ez a felejthetetlen kép, amely mint valami kitörülhetetlen, benne dolgozó élmény formálta a lelkét egy elkövetkezendő valódi szerzetesi hivatásra.
      Jellegzetes tulajdonsága e gondolatmegszállásnak, hogy az ember egy jó ideig nem tud szabadulni tőle.
      Megüli az ember lelkét. Mint a köd, amely rátelepszik egy-egy völgyre. Amint leszállt, csak az uralkodik, az lesz a fontos - minden egyéb elszürkül, szinte eltűnik benne, a tárgyak mintha nem léteznének. Vagy amikor leesik a hó. A föld színe, tárgyai, körvonalai eljelentéktelenednek: a hó, a hó, a hó, a fehér hó - minden: szinte él, parancsol, uralkodik, leköti tökéletesen minden figyelmünket. Külső, belső érzékeinket, értelmünket, akaratunkat ellepi a gondolat gyönyörű hava, csak erre figyelünk s ez úgy beleeszi magát a lélek „szöveteibe”, mint a köd a test szervezetébe.

       Hogyan viselkedjünk ilyenkor? Hogyan fogadjunk egy ilyen obsessiót, megszállást?!
       Fogadjuk el, adjuk át, szolgáltassuk ki magunkat teljesen. A világért bele ne avatkozzunk!
       Az Úr az, aki dolgozik bennünk!
      El ne rontsuk Jézus munkáját. Nem ismered-e, testvérem, Pater Matteo prédikációinak alapgondolatát? Jézus szinte könyörög a léleknek: Hagyd, hogy Én cselekedjem! Te ne avatkozz bele az én munkámba, meg ne kösd a kezemet, félre ne told, hagyj engem cselekedni! - És nem hallottál-e a mayerlingi születésű haldokló kármelita apácáról, aki, amikor egy kíváncsi nővér megkérdezte, mi a titka nagy boldogságának, azt felelte: Az Urat cselekedni hagyni, mindig, akármilyen nehezünkre essék is az! - Hallod?! Hagyjuk Őt cselekedni, dolgozni, működni mibennünk!
      Amikor egy-egy gondolat megszáll téged, akkor a te lelked olyan, mint egy gyönyörű vitorlás a kék óceánon. Szelíden fúj a szél, siklik a sajka; nyílegyenes az irány; a végtelen távolban mintha az örök kikötő integetne. Hagyd, hagyd a munkát! Tedd le csöndesen az evezőt. Eljő majd az idő úgy is, amikor megnőnek a hullámok, zúg a tenger, a vihar veti-hányja a sajkát: akkor vedd kezedbe a kormányt, húzd meg az evezőt, mert titáni küzdelemben lesz részed. Férfi kell a gátra! Tőled függ: tudsz-e dalolni a vészben-viharban, és tudsz-e bízni-bízni!... Úgy tűnik föl majd, mintha visszavetne a hullám, hogy - nem haladsz. Akkor, akkor szedd össze minden erődet! Vagy amikor szürke az ég, elepedsz a szomjúságtól s nincs kedved a munkára: akkor, akkor tégy erőfeszítést, akkor neki a kormánynak, az evezőlapátnak, feszítsd meg, szedd össze minden tartalék erődet!... De most?! Most?!...
      Az Úr birtokba vette a lelkedet, megszállta egyetlen gondolatnak az erejével a te egész emberi lényedet: Ő dolgozik!
      Hagyd Őt cselekedni! Meglásd, mérföldeket tesz majd meg kis léleksajkád egyetlen másodperc alatt, és már-már, úgy tetszik, megpillantottad az Örökkévalóság partjait. Testvérem, a Szentlélek fújja, duzzasztja a habfehér vitorlákat, ne állj ellen; engedd át könnyű kis hajódat, hadd ringassa, hadd sodorja, vigye, röpítse addig és arra, amíg és amerre akarja.
      A Lélek, ahol akar, ott fúj. Most nálad van. Le a szerszámmal, pihentesd az izmaidat, meg se moccanj, szavad se legyen, legfeljebb ez az édes ima lebbenjen el félig nyílt ajkaidról: Uram, szeretlek és imádlak mindörökre, Amen!