Oldalak

2010. február 25., csütörtök

Az elmélkedés

       Miért kell elmélkednünk?
      Azért, mert az imádság is. Helyesebben, eszköz arra, hogy jól imádkozzam, tehát, hogy könnyen emelkedjék a lelkem Istenhez; kitűnő eszköz arra, hogy egyesülni tudjak Istennel, az én végső Célommal. Azt azonban jól meg kell jegyeznünk, hogy eszköz és nem cél. Ha célnál vagyok, akkor már nincs szükségem eszközre.
      Azonban, amíg halandó testben élek, addig nem lehetséges az állandó tökéletes egyesülés, tehát a legtökéletesebb ima, a megszakíthatatlan szemlélődés sem: az a színről-színre látás nagy gyönyörűsége: az maga az Örökkévalóság mennyországa. Addig közben-közben elmélkednünk kell, akár ajakimát végzünk, akár elmélkedőt, hiszen Szent Terézia szerint az ajakima is csak akkor jó, ha elmélkedéssel jár - s ez tökéletesen igaz: sőt az elmélkedés szükséges az Istennel való összeköttetés fenntartására.
      „Folyamodjatok az Úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!” (1Krón 16,11). Ez a keresés, kutatás az Ő szent arca után - ez az elmélkedés.
      Hogy jobban kifejtsük: az örök dolgokkal való foglalkozás; a titokzatos isteni fátyolnak a fellebbenteni akarása; bekíváncsiskodás a mennyei tikokba; s e kereséssel párhuzamosan, sőt annak következményeképpen életünknek a rendezése és leélni kívánása e nagy dolgokhoz mérten, hogy Istennek tessék - ez mind hozzátartozik a meditáció lényegéhez. Tehát az is, hogy meg kell javítanom az életemet s hogy erényeket kell gyakorolnom.
      Azonban mindez csak akkor ér valamit, ha közelebb visz Istenhez, ha általuk jobban fölgyullad bennem a szeretet és mindinkább megközelítem annak a szent arcát, aki maga a - Szeretet.
      Az elmélkedésben van okoskodás, következtetés, lehet logikai rend is, azonban az egyszerű kármelitának ezt nem kell hangsúlyoznia. Az egyszerű lélek hamar megijed a szigorú logikai gondolatláncolatoknak az erőltetésétől. És ez nem is gyermekded lelkeknek való. Ha önként adódik - jól van. De a kármelita szentek, a nagy imaszakértők, az Egyház legnagyobb és legtekintélyesebb imádkozói: Nagy Szent Terézia, Keresztes Szent János és Kis Szent Teréz nem is tanítják ezt. Az ő, Istenhez oly közel álló s éppen azért oly egyszerű lelkük nem kötik meg a lelket, nem verik béklyóba. Nagy Szent Teréziának megvan erre a klasszikus felelete: a lélek nem akkor halad, ha okoskodik, hanem ha - szeret.
      Tehát az Isten szerelmére, kármelita testvérem, ne okoskodjál túl sokat, ne törd a fejedet, s ne igyekezzél felölteni magadra a vaslogika kemény páncélját, ne következtess „mindenáron”, hanem - szeress!!
      Keressétek az Úr orcáját szüntelen. Mindig!
      A meditációban is az Úr arcát keresd, ne logikai rendet. Ez egyszerű és könnyű. Mert könnyű és egyszerű azt keresni, akit szeretünk. De az értelem, még a vaslogikájú is, könnyen téved, bonyolulttá, komplikálttá lesz, s nem egyszer igen nagy utat kell megtennie, míg nagy nehezen elvergődik Istenhez.
      Két szárnyon emelkedik az ember Istenhez: az egyszerűség és a szívtisztaság szárnyain - mondja gyönyörűen Kempis.
      Hallod?! Az egyszerűség és a szívtisztaság - szárny! Az értelem? Teherkocsi, vasúti mozdony, vagy - nem bánom - autó, amely azonban könnyen kisiklik, vagy lezuhan a sínpárról, az útról s szakadékba zuhan. S nem is jut mindig messze. Az óceán útját állja, vagy egy legördülő szikla, vagy egy defekt. Aztán meg hamarosan belevegyül az értelmi működésbe a kevélység, az öntetszelgés, az Én.
      Nem, nem, egyszerű kármelita, nem ez a te utad. Te Isten orcáját keresed. Szerelmesednek, az Egyetlennek, az imádott Vőlegényednek drága, szent, Nap-orcáját. E keresésben meg kell feledkezned önmagadról. Ó, még többnek kell itt történnie: fel kell gyulladnia szívednek!
      „Szívem fölhevült bennem, elmélkedtem, s egyre nagyobb lánggal égett” (Zsolt 38,4).
Lángról, tűzről van szó! Micsoda meditáció az, amelyben hideg, fagyos, közönyös marad az ember?! Ahol nincs tűz, láng, szeretet?!
      Végzetes tévedés volna azt gondolni, hogy a jó meditáció - elmefárasztás, még nagyobb, hogy: észgimnasztika! Még csak nem is a meditációs pontoknak az emlékezetbe való vésése az! Hát micsoda? Oratio, imádság! Mégpedig hivatalos latin nevén: oratio mentalis - lelki, belső imádság, megkülönböztetésképpen a pusztán szóbeli, ajakimától. Tehát, ha imádság, akkor a szívnek, akaratnak s e kettő lángolásának, azaz szeretetének nem szabad hiányoznia. Mert a tudósok is elmélkednek, és sok jófejű világi ember is elmélkedik: mégsem jutnak el Istenhez.
      Ismertem egy kitűnő eszű tanítót Erdélyben, aki gyönyörűen elmélkedett a természet szépségeiről, a növényzetről, az állatvilágról, a kőzetekről, de a szíve hideg maradt, és hite nem volt. Hányan és hányan elmélkednek az emberek között és mégis elmélkedésük végén messzebb kerülnek Istentől, mint ahol voltak annak elején. Miért? Mert az ő elmélkedéseik nem imádság, nem oratio.
      Lám, Szent Terézia anyánk még a prédikáló papokat is hogyan megfeddi, mert túlságosan sok időt szentelnek „szent” beszédeikben az okoskodó értelemnek, s mert oly kevés bennük az apostoli tűz!...
      „Szívem fölhevült bennem, elmélkedtem, s egyre nagyobb lánggal égett.” Fel kell lángolnia bennem a szeretet tüzének. Azaz az én elmélkedésemnek mindig oratiónak, imádságnak kell lennie. Tehát kell, hogy mindig legyen benne szeretet. Az ideális elmélkedés pedig az, amelynek a végén több a szeretet az elmélkedőben, mint az elején. Így tanítja szent Rendünk legnagyobb novíciusmestere is: Jézus-Máriáról nev. János atya.

2010. február 19., péntek

Szeresd az imádságot

      Mondd, mondd, van-e kedved mindenáron feljutni a hegyre, amelyen Isten örök békéje honol, ahol Istennek lakni tetszik?! Mert ez a te kármelita feladatod, a te szerzetesi életed erre van berendezve. Meg akarod ízlelni a mennyei boldogságot már itt a földön?!
      Szeresd az imádságot!
      Csak ennek élj! „Szükséges mindig imádkozni és soha meg nem szűnni.” Ne is dolgozzál?! De igen. Azonban csakúgy, hogy a munka is imádsággá legyen. Tanuld meg a szent hallgatást, ezt a gyönyörű imamódot és adorálj némán a tabernákulum előtt; ha nem lehet testben - minél többször lélekben! Jézus vár, hogy a legmagasabb rendű imádságra, az „édes tudás”-ra, a szemlélődésre megtanítson s elárassza lelkedet olyan békével, amilyent a világ soha sem adhat.
      Csak kevesen jutnak el odáig. Ezek a választottak. Azok, akik a jobbik részt választották. Jézus szerelmesei! - Mondd, van-e kedved?! Le tudsz-e mondani mindenről, hogy megnyerd a Mindent?! Akarod-e a mennyországot itt a földön s boldog lenni, amilyen boldog csak igen kevés van e boldogtalan csillagzaton?!...
      Jöjj velem, megtanítlak imádkozni.

2010. február 18., csütörtök

Az imádság megszerzi nekünk Istent!

        Legyőzi, megfutamítja az ördögöt.
      Egyetlen, gyermeki, mély bizalommal kiejtett Ave Maria a gonosz szellemek légióit képes azonnal pokolra küldeni. Valósággal leparittyázta az ördögöt, mint Dávid Góliátot.
      Egy fohász: Anyám, Édesanyám, Mária! - homlokon találja Lucifert.
      Mily nagy, mily határtalan az ereje a szenvedélyek fölött! A tisztátalanság, az indulat, a vörös düh, a sápadozó irigység mind-mind elbújnak, elcsitulnak, leszerelnek az imádságnak felbuzogó, mélyből áradó szavaira. A gyűlölet, az ellenszenv helyet ad a szelídségnek és a szent testvéri szeretetnek, mihelyt az imádság komoly, szépszavú harangja megkondul. Nos, és ha az utálatos gőgnek, a kiállhatatlan fennhéjazásnak, az ostoba kevélységnek sikerült is magát ökörré felfújnia - a kitartó ima napról-napra a legalázatosabb Szűzhöz: Anyám, Édesanyám, tégy szívből alázatossá - és a szüntelen szemlélete az édes Bárány megostorozott szent testének, a megcsúfolt szent Ábrázatnak, az újra meg újra felsíró, epedő fohász: Szelíd és alázatos szívű Jézus! - végre is egy szép napon meghozza a várva-várt eredményt: a mesebeli felfújt béka megpukkad!
       Igen: győz, diadalt arat az egész világon.
      Elítélhetnek, megrágalmazhatnak, az emberkígyók egész serege vághatja jó hírnevedbe mérges fullánkját, a jók részéről történő üldöztetés nehezíti meg lelki életedet s keserítheti meg napjaidat; jogosan remélt szent sikerek hiánya, nagy lelki gyötrelmek és szent küzdelmek emészthetik fel minden testi-lelki erődet, az események úgy végiggázolhatnak rajtad, mint ahogy a híres orosz gőzhenger lehengerelte seregeinket az első világháborúban - mindegy, mindegy! Az imád erején, amely mint a jó illatú tömjénfüst száll alázatosan, egyszerű gyermekszívedből a felhőbe burkolózott, ködtengerbe rejtőző, magadra hagyó és mégis téged kimondhatatlan gyöngédséggel szerető jó Isten felé - mondom, a te állhatatos, kőszikla-ellenállású imád erején megtörik minden támadás; a kis alázatos százszorszép, amelyet az elébb még megvadult ló kemény patája taposott le, fölemeli újra szelíden édes fejét és panaszszó nélkül kedvesen mosolyog bele a napba, amely most még forróbban ontja rá ragyogó sugarainak áldott melegét.
      Győz - győz az imádság!
      Legyőzte a törököt Lepantónál. A belga zsidó bankárt a jezsuita páter szobájában. Mónika vad, pogány, kíméletlen férjét és a szenvedélyes fiút, Ágostont. Legyőzi az édesanyák eltévedt, rossz fiait. Az iszákos, kártyázó, dorbézoló apákat. A tilosban járó fiatal anyákat.
      Nincs az a félelmetes Napóleon, világverő Nagy Sándor vagy Caesar, nincs az a népek ostora, aki annyi diadalt tudna aratni, mint a szelíd, alázatos, bízó, kitartó imádság.
      Csak ez, egyedül ez képes legyőzni a mi legádázabb, legmakacsabb, legeslegnagyobb ellenségünket: az Ént. Akarod, hogy megsemmisüljön? Imádkozzál! „Szükséges mindig imádkozni és soha meg nem szűnni” (Lk 18,1). Így, így... és lábaid előtt hever holtan a régen imádott, bálványozott Én; alattad, mint hitvány kis dióhéj, szinte észrevétlenül kering a föld a maga jelentéktelen, semmiségekért ádáz küzdelmet folytató embertörpéivel, az egész világ, mint füst vagy felhőfoszlány, úgy száll el a feledés ködébe, mert számodra immáron felragyogott örökre a fényességes Stella Matutina, a hajnali gyönyörű Nap, a te egyetlen Szerelmed, imádságod legédesebb tárgya, lelked édes eszménye, az isteni Vőlegény –Jézus Krisztus!...
      „Éppen akkor kelt fel felette (Jákob felett) a nap, amikor túlment Fanuelen” (vö. Ter 32,32). Fanuelen, azaz elérte Isten színét, egyesülhetett vele, mert imájával legyűrte, diadalmasan megbirkózott vele. Igen, akkor, felkelt a Nap - Jézus!
       S azóta minden megváltozott!
      Az imádság lágy zefír lett, amely tavaszi mezőkön fújdogál, lelked paradicsomában szüntelenül körülsuttogja, simogatja szívedet. Csupa béke, édes, áldott, szent béke egész bensőd; az Úr sétál lelked gyönyörű kristálypalotájában s úgy társalog veled, mint valaha az első emberpárral Éden boldog kertjében. A szemlélődő imádság ezer áldást hint földi életedre, s te már úgy vagy, mint Kis Teréz: nem is érted, miért kellene kívánnod a másvilág boldogságát, amikor azt már itt e földön bőségesen élvezed a contempláció, a szemlélődés édes békéjében. Szinte megszólal, beszél a csend. A silentium fűti folyton a szívedet Isten szeretetével (Assisi Szent Ferenc). Egy édes ölelkezés, elmúlhatatlan szent csók közted és Szerelmesed között - igen, igen, már nem is tudsz különbséget tenni imádság és szeretet között, lélek és Jézus között. Egy - mind a kettő. Az imádság már semmi egyéb, mint szeretet. S a szeretet, az is imádság. Olyan ez az imádság, mint a ringó csónak a te kis életed tengerén. Loccsan a hab, siklik a sajka. Rajta ketten - egyek: Jézus és a lélek, imádság és Szeretet. A levegő? Az is a te imádságod, mert az is - szeretet. Imádság- és szeretet-levegő: ezt lélegzed be, ezt leheled ki. Amit gondolsz, az is imádság; szavad, minden cselekedeted - imádság. De ez az imádság most már semmi más, mint - szeretet. Az Isten pedig szeretet.
      Ó boldog imádság, amely nekünk megszerzi Istent! Ó, szent szeretet, amely egyesít Istennel!