Az elmélkedők lelkiállapotának, nagy általánosságban, körülbelül három feltűnő típusát különböztethetjük meg: 1. Amikor a lélek szárazságban van; 2 .Egy gondolattól van megszállva; és 3. Amikor a szeretet tüzében ég. Ezeket a típusokat külön-külön tárgyaljuk ilyen címeken:
1. Lelki szárazságban.
2. Egy gondolattól megszállottan.
3. A szeretet tüzében.
Az elmélkedés lefolyása lelki szárazságban
Ha jó volt az előkészületem az elmélkedésre, akkor minden jól van: lesz virág, lesz gyümölcs; kilombosodnak a fák, gyönyörű pázsit selymesedik a földön, az ég dalos madarai pedig fészket raknak a bokrok sűrűjében és a fák magas koronáin.
Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem! (Zsolt 56,8).
Ezzel a felkiáltással - nem a torkunkban, hanem a szívünk mélyén - toppanunk be mosolygós igyekezettel a kórusra. Igen ám! De amikor letérdeltünk s megkondul a Szentlélek Úristen harangja, a Veni Sancte, a nagy lelkendezésnek mintha egyszerre vége szakadna, a helyváltozással mintha a hangulatunk is megváltozott volna. Hiába fékeztük szemünket belépéskor, hiába próbáltuk erőszakosan is megtartani a könnyen vagy keservesen megszerzett összeszedettségünket, pláne, ha már az előkészület is igen nehezen vagy hanyagul ment - elmosódik lelkünkben minden szín, ellangyosodik a buzgóság forrósága, a szív édes melegét valami hallatlan közöny váltja fel; elszórakozunk, Isten tudja, hol jár az eszünk, hol kalandoznak gondolataink! Az elmélkedési anyag felolvasására alig figyelünk. A végén csakugyan nem is tudjuk, mit olvastak - semmit sem jegyeztünk meg belőle. Unalmas, egyhangú, kedvetlen, íztelen az egész óra, amelyben csakk egyetlen „emelkedettebb” érzelem hullámzik szünös-szüntelen: mikor lesz már vége?!... Szóval benne vagyunk a lelki szárazságban.
Honnét jött, hogyan jött?!... Ki tudja?! Talán Isten így akarta, talán az ördögnek volt része benne, talán mi magunk vagyunk az okai. Bizonyos azonban, hogy Isten pedagógiájához ez is hozzátartozik: a lelket neveli, szoktatja, edzi a keményebb, s éppen azért magasabb természetfölötti életre.
A kezdőnek igen kínos ez a lelkiállapot. Megszűnik az édesség, a vigasztalások méze nem csurog többé a lélekre, az áhítat érzéki örömei elröppentek: mintha sohasem lettek volna! A múlté minden. Elszürkült az Ég. A Nap sugaraiban nincs semmi élvezet: egyhangú, kínzó, a szemnek fájó a fény, amelyet látni kell a szegény léleknek, amely először gyötrődötten, kapkodva kutatja, keresi az édes múltat, eped, szomjazik Jézusa után, majd nemsokára, szinte állandóan csak pilled, s közömbösen hallgatja a felhőtlen, hónapokig esőt nem ígérő, sivár, szaharai Ég légi zenéjét. Semminek a világon nincs íze. Se égnek, se földnek. Semmiben öröm. Se Istenben, se emberben. Semmi sem megy. Sem a gondolkozás, sem az imádság. Szentolvasó? Végignyargal a szegény lélek mind az öt tizeden s alig veszi észre, hogyan siklik át az ujja egyik tizedről a másikra. Miatyánk? Üdvözlégy? Fáj belefogni. Nem; nem megy! Jézus a tabernákulumban? Dehogy tud odagondolni!
Pedig a lelki szárazságot meg kell szokni, sőt segíteni kell rajta. A lélek nem maradhat tétlen. Ha megáll, visszaesik. Ha nem halad, lezuhan. Mennie kell, előre, mindig fölfelé! Az idő múlik. Isten vár ránk a hegy csúcsán; az örök Szeretet integet, karjait tárja; kell, kell menni, ha másként nem megy - kúszni, mászni, kapaszkodni fölfelé!
Elkedvetlenedjünk? A szép lendülettel megkezdett lelki életet abbahagyjuk?!... Hallgassunk a kísértő sugallatára? „Nem érdemes!” „Minek?” „Majd máskor!”
Mit tegyünk?
1. Maradjunk nyugodtan. 2. Tegyünk különböző erőfeszítéseket. 3. Jelszavunk legyen: Áldott légy!
1. Maradjunk nyugodtan! Ne idegeskedjünk. A türelem, mint mindig, itt is rózsát terem majd. Mit használ a panasz?!...
Nézd a falusi embert, mily rosszkedvű! Várva várja az esőt; egyre várja s nem esik egy csepp se. Tenyérnyi felhő, annyi sincs az égen. Kedvetlen lesz, elégedetlen, folyton panaszkodik. Istent emlegeti, de nem mint teremtmény, nem mint alattvaló, hanem mint forradalmár, lázongó lélek, aki már-már Lucifer pártjára áll. Mire való ez? Miért panaszkodol te is?!... Láss inkább munkához; öntözd a kertet, s ha kiszáradt még a kutad is, ha semmit nem tudsz tenni – csak nyugodjál meg s bízd Istenre magadat.
Mondják, egy szerzetes azzal a szándékkal ment lelkesedve a kápolnába, a tabernákulum elé, hogy ott egy édes órát töltsön el lelke szerelmesének, Jézusának forró imádásában. De amikor letérdelt, hogy a hőn óhajtott adorációt megkezdje, semmi sem jutott eszébe. A lelke puszta és üres lett, mint a Hortobágy kánikulában, de ennek csalóka délibábjai, csordái és ménesei nélkül. Mit tett?! Lázongott, panaszkodott, idegeskedett?! Ó, dehogy!... Ott maradt nyugodtan.
A puszta jelenlétem itt a négy fal között - mondta -, az lesz az én adorációm, édes Jézusom! - S kitartott egy óra hosszáig.
Nem volt-e ez kedves Istennek, édes cselekedet a tabernákulum isteni Foglyának? Jó, igenis, jó imádság a mennyeiek előtt, akik oly jól tudják értékelni a jószándékot és a kitartó bizalmat az égben.
Nem tudtatok egy órát virrasztani Velem?! - feddi meg szemrehányóan az imádkozásban véres izzadságcseppeket hullató Jézus a nem imádkozó és nem kitartó tanítványokat.
Nem tudtatok?! Azaz, tudnotok, akarnotok kellene! A. virrasztás keserves dolog. A szempillák leragadnak, a fej lekonyul, a test elnehezedik. Igen, igen, de Jézus szemrehányólag tekint rád: Nem tudsz - csak egy órán át, virrasztani - Ővele, Őérette?!... Miért a panasz? Álld ki; tarts ki!... Add Neki a kitartásodat, a puszta jelenlétedet a négy fal között. Meglásd, egyszer majd megdördül távolról az Ég, fölfutnak fejed fölé a szárnyas felhők, s hull a kegyelem édes zápora reád, mivel kitartottál, és bíztál, és soha, soha nem panaszkodtál.
2. Tegyünk erőfeszítéseket. Azaz tegyük meg mindazt, ami csak gyönge erőnkből telik. Szent Terézia anyánk hasonlatával élve, építsünk csatornát szívünk medencéjéhez s úgy vezessük bele a drága, mennyei élő-vizet. Hogyan?! - kérded. Próbálj minden erődből odafigyelni az elmélkedési szöveg olvasására. Hátha akad valami gondolat vagy kép, ami megragad. Ha nem, akkor kezdj bele a Miatyánkba vagy az Üdvözlégybe, vagy a Hiszekegybe, igen lassan; mondd e gyönyörű imádságoknak a szavait vontatottan, a szóképekre figyelve; ha nem megy másképp - facsard, mint a citromot, majd csak csurran-csöppen.
Próbálj meg mindent.
Nézd Kis Szent Terézt! Ott térdel az elmélkedés alatt az olvasóját folyton csörgető nővér mellett. Napokon át beleizzad a kínba, hogy elterelje figyelmét az idegesítő, egyforma zajtól, s végre is mit tesz?! - odafigyel szeretettel és mint édes, andalító zenét ajánlja föl Jézusának az olvasószemek csörgését. Imádság lett a bosszankodásból, testvéri és mennyei szeretet az alig észrevehető, de kínos jelenetből.
És ha mindez nem sikerülne, ha oly nagy volna a szárazság, amilyen csak a déli vidékeken szokott lenni vagy a nagy magyar esőtlen Alföldön, akkor próbáld meg az olajozást.
Mi az? - Amikor a kerék igen-igen nyikorog, a gép alig működik, már-már megáll, olyankor előveszi a gépész az olajoskannát, s lassan olajat csöpögtet a tengelyre, a kerékfogakra. S amikor már az ajtót alig lehet zaj, nyikorgás, kínlódás nélkül betenni, kinyitni, akkor is olajoznak, s lám, egészen könnyedén csapódik be vagy nyílik az ajtó.
Honnan szerezzen azonban a szegény, elmélkedésre oly készséges, de a nagy szárazságtól eltikkadt, félhalott lélek olajat, hogy az megindítsa újra a lelki élet el-elakadó kerekeit, megnyithassa a kopogtató Jézusnak a lélek berozsdásodott sarkú és reteszű ajtóit?!
Én ismerek olyan olajat.
Nincs az a délszaki, drága, nemes, gyönyörű olajfa, amelynek bogyóiból olyan finom olajat lehetne kisajtolni, mint amilyen finom olaj rejlik - a fohászokban.
Elég egy, kettő, betanult vagy a szív mélyéről kiszakadt kis fohász, s már megindul az élet ott benn, mélyen a lélekben. Eleinte csak lassan eszmél föl a lélek, de aztán nemsokára egészen föléled, sőt szárnyra kap, attól függ, ki milyen művészettel tud bánni az olajos kannával. Én Istenem és Mindenem! -Jézusom, szeretlek, nagyon szeretlek! - Add, hogy hozzád mindig hasonlóbb legyek, s egyedül csak Téged szeresselek! - stb., stb.
Ó, a lélek hamar észreveszi, hogy már nemcsak lélegzik, de él; csobog az élet vize; s úgy érzi, hogy ezek a drága, áldott fohászok, már nem is olaj - több annál: mennyei harmat, az, amely Gedeon gyapját nedvesítette be, vagy amely az éjszaka ringó fűszálain csillogott. Harmat! Harmat, amely nemcsak nedvesít, üdít, életre hoz, hanem ragyog is, mint a gyémánt, s ezer színben tündöklik, amikor a felkelő Nap ráveti színes sugarait.
Igen, ha a harmat leszáll a sötét éjszakán, akkor már közel a Hajnal és csak kis türelem, már föl is bukkan a királyi Nap. Mondj fohászokat, annyit s amennyit csak tudsz, s harmatos lesz a lelked, friss, üde, nem száraz, mint a harmatos rózsa, színes, illatos, amely csak azt várja, hogy a Nap első sugara csókolja le róla a ringó harmatcseppeket. Jön, jön a Nap, Jézus, a te Szerelmesed, vágyva, epedve szerelmedre.
Ó, beharmatozott lélek, minden harmatcsepp, amely az édes fohászokból csöppent rózsakebledre - zsákmánya lesz az isteni Nap csókjának, s nyomán lángba borulsz, egy-tűz, egy-láng leszel Vele, Vele, aki azért jött, hogy magáévá tegyen mindörökre!
Fogadj szót! Szokd meg a fohászokat, ne csak elmélkedés idején, de máskor is - mindig! Olajra szükség van, még inkább harmatra. Ha nincs eső, nagy baj az. De ha nincs harmat, kihal az élet, és puszta lesz minden.
És, ha mégis, lelked a gyötrő szárazság következtében annyira ellankadna s tehetetlenné válna, hogy így kellene sóhajtanod: Jaj, nem bírom! - akkor kapsz tőlem egy újabb, hatásos receptet: alkalmazd a szürcsölés módszerét! Megmagyarázom.
Kis Szent Teréznek undorító folyadékot kellett orvosság gyanánt bevennie. Irtózott tőle teste-lelke. S mégis mit tett?! Szeretetből isteni Jegyese iránt, lassan, szürcsölve itta meg. Te is tégy így. Mintha szürcsölnéd a kínos lelki szárazság okozta gyötrelmeket. Mondd folytonosan: Érted, szeretetből! Fogd rá, hogy édes, és igen kedves, és élvezetes e gyötrelem; hogy tartson addig, ameddig Jézusod akarja, s meglásd, nemsokára élvezni fogod azt, amitől undorodtál.
Tégy így, akkor is, ha unottság fog el. Lásd, voltak lelkek, akik egyenesen kérték Jézust: Uram, adj unottságot!
Erőfeszítéseket azonban kell tenned! De jól értsd meg, nem szabad erőlködnöd, nem erőltetned kell a szárazság leküzdését, hanem csak megtenni annyit, amennyit tudsz. Szalézi Szent Ferenc biztosít róla, hogy a szórakozottság elleni küzdelemben végzett ima többet ér, mint a legédesebb áhítat, mert ez egyedül Isten műve, míg a küzdelemben neked is van érdemed. De küzdeni kell!
Van olvasód. Pergesd azt. Próbálj meg mindent. Aki kitart, aki hűséges, azé lesz az élet koronája.
3. Végül szeretnélek megtanítani egy fölséges jelszóra, amely magában foglalja ennek a földi életnek legnagyobb bölcsességét.
Legyen számodra teljesen mindegy: akár lelki szárazságot küld rád Isten, akár áhítatban fürdet; gyötrődj az elmélkedés idején vagy élvezd azt – fogadj mindent áldásképp, mint drága ajándékot, az Ő szentséges kezéből, s mondd rá mindenre: Áldott légy! Sis benedictus!
Úgy, egészen úgy, ahogyan Kempis tanítja (III. 17,2):
Ha azt akarod, hogy sötétségben éljek, áldott légy!
Ha azt akarod, hogy világosságban járjak azért is áldott légy!
Ha vigasztalásra méltatsz, áldott légy!
Ha azt akarod, hogy gyötörtessem, egyaránt mindenkor áldott légy!
Megadni és átadni magunkat! Mindegy legyen: Szahara vagy Szibéria, Édenkert vagy földi Pokol! A lélek mindig daloljon! Dalolja az isteni Fülnek legkedvesebb dalt: Áldott légy! Biztosítlak, a lelki szárazság hamarosan már nem is okoz nehézséget; megszokod, észre sem veszed; sót harmat hull a szikkadt földre és te boldogan énekeled naponta százszor, ezerszer, végtelen hálával a szívedben, a legbölcsebb mottót: Áldott légy! Áldott légy! Igen, áldott legyen az Isten, aki erre téged és engem megtanított, áldott legyen mindörökre! Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése