Az elmélkedés

       Miért kell elmélkednünk?

      Azért, mert az imádság is. Helyesebben, eszköz arra, hogy jól imádkozzam, tehát, hogy könnyen emelkedjék a lelkem Istenhez; kitűnő eszköz arra, hogy egyesülni tudjak Istennel, az én végső Célommal. Azt azonban jól meg kell jegyeznünk, hogy eszköz és nem cél. Ha célnál vagyok, akkor már nincs szükségem eszközre.

      Azonban, amíg halandó testben élek, addig nem lehetséges az állandó tökéletes egyesülés, tehát a legtökéletesebb ima, a megszakíthatatlan szemlélődés sem: az a színről-színre látás nagy gyönyörűsége: az maga az Örökkévalóság mennyországa. Addig közben-közben elmélkednünk kell, akár ajakimát végzünk, akár elmélkedőt, hiszen Szent Terézia szerint az ajakima is csak akkor jó, ha elmélkedéssel jár - s ez tökéletesen igaz: sőt az elmélkedés szükséges az Istennel való összeköttetés fenntartására.

      „Folyamodjatok az Úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!” (1Krón 16,11). Ez a keresés, kutatás az Ő szent arca után - ez az elmélkedés.

      Hogy jobban kifejtsük: az örök dolgokkal való foglalkozás; a titokzatos isteni fátyolnak a fellebbenteni akarása; bekíváncsiskodás a mennyei tikokba; s e kereséssel párhuzamosan, sőt annak következményeképpen életünknek a rendezése és leélni kívánása e nagy dolgokhoz mérten, hogy Istennek tessék - ez mind hozzátartozik a meditáció lényegéhez. Tehát az is, hogy meg kell javítanom az életemet s hogy erényeket kell gyakorolnom.

      Azonban mindez csak akkor ér valamit, ha közelebb visz Istenhez, ha általuk jobban fölgyullad bennem a szeretet és mindinkább megközelítem annak a szent arcát, aki maga a - Szeretet.

      Az elmélkedésben van okoskodás, következtetés, lehet logikai rend is, azonban az egyszerű kármelitának ezt nem kell hangsúlyoznia. Az egyszerű lélek hamar megijed a szigorú logikai gondolatláncolatoknak az erőltetésétől. És ez nem is gyermekded lelkeknek való. Ha önként adódik - jól van. De a kármelita szentek, a nagy imaszakértők, az Egyház legnagyobb és legtekintélyesebb imádkozói: Nagy Szent Terézia, Keresztes Szent János és Kis Szent Teréz nem is tanítják ezt. Az ő, Istenhez oly közel álló s éppen azért oly egyszerű lelkük nem kötik meg a lelket, nem verik béklyóba. Nagy Szent Teréziának megvan erre a klasszikus felelete: a lélek nem akkor halad, ha okoskodik, hanem ha - szeret.

      Tehát az Isten szerelmére, kármelita testvérem, ne okoskodjál túl sokat, ne törd a fejedet, s ne igyekezzél felölteni magadra a vaslogika kemény páncélját, ne következtess „mindenáron”, hanem - szeress!!

      Keressétek az Úr orcáját szüntelen. Mindig!

      A meditációban is az Úr arcát keresd, ne logikai rendet. Ez egyszerű és könnyű. Mert könnyű és egyszerű azt keresni, akit szeretünk. De az értelem, még a vaslogikájú is, könnyen téved, bonyolulttá, komplikálttá lesz, s nem egyszer igen nagy utat kell megtennie, míg nagy nehezen elvergődik Istenhez.

      Két szárnyon emelkedik az ember Istenhez: az egyszerűség és a szívtisztaság szárnyain - mondja gyönyörűen Kempis.

      Hallod?! Az egyszerűség és a szívtisztaság - szárny! Az értelem? Teherkocsi, vasúti mozdony, vagy - nem bánom - autó, amely azonban könnyen kisiklik, vagy lezuhan a sínpárról, az útról s szakadékba zuhan. S nem is jut mindig messze. Az óceán útját állja, vagy egy legördülő szikla, vagy egy defekt. Aztán meg hamarosan belevegyül az értelmi működésbe a kevélység, az öntetszelgés, az Én.

      Nem, nem, egyszerű kármelita, nem ez a te utad. Te Isten orcáját keresed. Szerelmesednek, az Egyetlennek, az imádott Vőlegényednek drága, szent, Nap-orcáját. E keresésben meg kell feledkezned önmagadról. Ó, még többnek kell itt történnie: fel kell gyulladnia szívednek!

      „Szívem fölhevült bennem, elmélkedtem, s egyre nagyobb lánggal égett” (Zsolt 38,4).

Lángról, tűzről van szó! Micsoda meditáció az, amelyben hideg, fagyos, közönyös marad az ember?! Ahol nincs tűz, láng, szeretet?!

      Végzetes tévedés volna azt gondolni, hogy a jó meditáció - elmefárasztás, még nagyobb, hogy: észgimnasztika! Még csak nem is a meditációs pontoknak az emlékezetbe való vésése az! Hát micsoda? Oratio, imádság! Mégpedig hivatalos latin nevén: oratio mentalis - lelki, belső imádság, megkülönböztetésképpen a pusztán szóbeli, ajakimától. Tehát, ha imádság, akkor a szívnek, akaratnak s e kettő lángolásának, azaz szeretetének nem szabad hiányoznia. Mert a tudósok is elmélkednek, és sok jófejű világi ember is elmélkedik: mégsem jutnak el Istenhez.

      Ismertem egy kitűnő eszű tanítót Erdélyben, aki gyönyörűen elmélkedett a természet szépségeiről, a növényzetről, az állatvilágról, a kőzetekről, de a szíve hideg maradt, és hite nem volt. Hányan és hányan elmélkednek az emberek között és mégis elmélkedésük végén messzebb kerülnek Istentől, mint ahol voltak annak elején. Miért? Mert az ő elmélkedéseik nem imádság, nem oratio.

      Lám, Szent Terézia anyánk még a prédikáló papokat is hogyan megfeddi, mert túlságosan sok időt szentelnek „szent” beszédeikben az okoskodó értelemnek, s mert oly kevés bennük az apostoli tűz!...

      „Szívem fölhevült bennem, elmélkedtem, s egyre nagyobb lánggal égett.” Fel kell lángolnia bennem a szeretet tüzének. Azaz az én elmélkedésemnek mindig oratiónak, imádságnak kell lennie. Tehát kell, hogy mindig legyen benne szeretet. Az ideális elmélkedés pedig az, amelynek a végén több a szeretet az elmélkedőben, mint az elején. Így tanítja szent Rendünk legnagyobb novíciusmestere is: Jézus-Máriáról nev. János atya.