Soha ne csüggedj gyarlóságaidon s végtelen nyomoróságodon: gondolj Jézusra, de egész szívvel és szüntelen. Meglátod, lefőzöd mind a fontoskodó, élvezgető lelki embereket, akik belemélyedtek és belevesztek a lelki szaktudomány útvesztőibe, s Isten tudja csak, hányadik méternél poroszkálnak messze lent, szabályszerű, vadonatúj turista felszerelésük rettentő terhével, kényeskedő eszmecserét folytatva egymással a nüansz-erények „horderejé”-ről, míg te - bocsánat! - kehes, alig fujtató, de nagylelkű feladatra vállalkozó tüdőddel a magasságok éles, tiszta levegőjét szívod s egyszerű botoddal már föl is léptél a tetőre, hol örök csókban forrsz össze lelked édes Jegyesével, szíved Napjával: Jézussal. Meglásd, mennyire megszépülsz, ha folyton-folyvást Jézusra gondolsz, csak Őt emlegeted; ha Feléje tart a lábad, kezed imára kulcsolódik vagy a melledre tapad, ha szemed Jézust nézi vagy Őt keresi! Meglásd, mily világosan látsz egyszerre; észreveszed a hibát magadon, s máris irtod, javítod - Jézus miatt. Őérte! Oly könnyen megy, oly gyorsan: Jézusért!
Neki, csak Neki legyen öröm!
Hány önmegtagadás, önlegyőzés, mennyi „áldott légy!” a szenvedésért, mily hősi türelem az emberek közt, mekkora szeretet, ó mekkora! - Jézusért, egyedül Őérte!
Annyira, ó Istenem, annyira ráfeledkeztél Jézusra, mint a házasságtörő nő a zsinagógában, hogy észre sem veszed embertársaid hibáit. Már bírálgatni se tudsz, sem megszólni. A szemeden fátyol van, a szeretetnek finom selyem fátyola: csak Jézust látod, csak Őrá gondolsz; - és szereted felebarátodat, mint tennenmagadat; lassanként pedig már jobban magadnál is, mert az életedet is odaadod érte, ha Isten is úgy akarja.
Igen, ha Jézusra gondolsz, akkor szeretsz s rád mutatnak a modern rómaiak: nézzétek, hogy szereti testvéreit!...
Igen, igen: csak Jézusra gondolni! Mégpedig a szentségi Jézusra!
Itt van köztünk, mint volt egykor tanítványai közt. Valóban itt van: érintheted, kezedet szentséges sebeire teheted; - eheted, beszélhetsz Vele, követheted, imádhatod; egy levegőt szívhatsz Vele; cellatársad, virraszt, mint te, dicséri éjfélkor mennyei Atyját, mint te.
Jézus, Jézus - hallod?! - köztünk, velünk! Akiért elhagytad atyádat, anyádat, testvéredet, mindenkit, az egész világot; Akire esküdtél. Akinek odaadtad a szívedet; Aki neked mindened; Akié a Minden, az egész világ, életek, emberek sorsa; testvérem, egy födél alatt vagy Vele!
Uram, Istenem, álom-e, valóság-e?
„Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük” (Jel 21,3).
Nem érzed, testvérem, kezdő kármelita, szárnyait próbálgató kis madár, hogyan árad a meleg a tabernákulumból?...
Központi fűtés! Hogyan megy, vonul, szívódik be a cellákba, végig a folyosókon, a kórusra, az ebédlőbe - a szívekbe! Hogyan fűti be a lelkeket! Nem?! Nem veszed észre, hogy a fűtetlen cellád nem is hideg, a lehelet-úsztató folyosó nem is rideg! Jézus melege bizsereg végig a tagjaidon, Jézus édes melege az egész szent házban: csak gondolj Reá, mindig Reá!
Ilyen családi fészket a világ még nem látott! Minden tabernákulum – családi fészek. A legmelegebb, a legédesebb, a legmarasztalóbb: szent Betlehem az, a kis Jézus, a Szűzanya, Szent József családja. Ez - az áldott Názáret!
És látod? Szegény embertársaid mégis hajléktalanok, árvák, kitaszítottak: a családok nem meleg fészkek. Puszta, sivár az emberek szíve, mert még nem akadtak rá a tabernákulumra.
Mondd, miért adnád oda meleg, puha fészkedet, ezt a meghitt, édes családi kört, ahol te oly otthonos vagy, ahol te úgy beszélsz, mint beszélt egykor a kis Jézus Názáretben, vagy János Jézussal és a reáhagyott Szűzanyával?!... Mondd, odaadnád egy mesebeli palotáért, az egész világért, vagy talán egy tál lencséért?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése