Szeretném ezt a vágyakozást hasonlattal megvilágítani. Képzeljünk el egy művelt világi fiatalembert, aki ugyancsak el van foglalva, mégpedig sokfelé; hivatala is van, s társadalmi összeköttetései a legkülönbözőbb kötelezettségeket rakták vállaira. Van azonban egy család, amely az ő számára létezik csak, amelynél kedvesebb, finomabb, édesebb otthon el sem képzelhető. Ebbe az édes fészekbe hívják őt meg minden héten egyszer. Figyeljük meg, hogyan készül erre a látogatásra. Először is, minél jobban közeledik a nap, minél közelebb az óra azon az áldott napon, annál többet s annál intenzívebben gondol rá, annál erősebben szövődik bele napi életébe a gondolat: pár meghitt óra, bizalmas együttlét olyanokkal, akik neki a legkedvesebbek! Az esze szinte mindig rajtuk jár. Hogy sietteti a munkát, mily serényen végzi kötelezettségeit, csakhogy semmi se zavarja ott - a családban, hogy minden nyugtalanító érzelem vagy gondolat nélkül élvezhesse ott az édes békét! S amikor munkájából végre hazaér, magányos lakására, mily édes izgalommal fog hozzá a készülődéshez! A vágy – ott lenni minél előbb, együtt azzal az édes családdal, a kedves, komoly családfővel, a kimondhatatlanul kedves, csupa figyelem és édes háziasszonnyal, akinek közelléte megaranyozza a hétköznapok sivár egyformaságában lekoptatott fiatal lelkét, aztán a bájos kisgyermekekkel, akik fölmásznak az ölébe, s bemutatják neki gyermekes játékaikat - ez a vágy hajtja, sietteti. Mindamellett gondosan válogatja meg különböző ruhadarabjait, köti s igazítja meg nyakkendőjét; nagyon, de nagyon ügyel arra, hogy rendes legyen külsejében, mert tudja, hová megy, kik azok, akiknél új erőt szerez, ahol megpihen, akik miatt oly édes neki ez a nyomorult földi élet. Ó, aztán: - az elindulás hazulról, siető léptek az utcán; észre sem veszi az embereket; gondolatai ott járnak már előre a kedves családnál, szinte már előre átéli azt a pár édes órát; az arcán állandóan kedves, édesen élvező mosoly: Istenem, csak minél előbb ott, náluk! Ahol várják: a családfő, az édesanya, a gyermek!...
Most azt kérdezem tőled, testvérem, nem lehetnél-e te az a fiatalember, aki éppen úgy készülődik lelkileg az egyórás édes látogatásra Istenhez - hogy a hasonlat teljes legyen: a Szent Családhoz -, mint ahogy készülődött az a világi ifjú a világi családhoz?!
Van-e több ilyen család ezen a világon?!... Nem az egyetlen-e? Van-e még egy ily édes fészek, ahol oly tökéletes békét találnál?! Családfő, mint Szent József, akinek szerénységét, hallgatagságát, kedves vendégszeretetét férfi felül nem múlja, ő a vir iustus, az igaz férfiú. A háziasszony, az édesanya: Mária. Van-e szebb, kedvesebb nő ezen a földtekén?! Ő a Szeplőtelen Fogantatás, Ő a Stella Maris, de Ő a Szomorúak Vigasztalója, a Jótanács Anyja, a Rosa Mystica is, és mindenekfölött Ő az Isten Anyja s a te Édesanyád. És ott a kis Jézus! E gyermek hozta a karácsony éjszakáját és az isteni mosolyt a szomorú földre. Ő az Ártatlanság és az Engedelmesség. De Ő a Báj is, amely elbűvöli majd egyszer a gonosz világot.
Mondd, nem vágyakozol ez után a Család után?!
Ha nem tudnál elmélkedni, csak menj Názáretbe! Ha hanyag vagy az előkészületben, csak gondolj arra az áldott Családra s fölgyullad benned egy-kettőre a vágy: ott lenni, köztük, örökre!...
Igen, igen, a vágy - egyedül lenni a Szent Családdal, egyedül Istennel, a szenvedő Jézussal, vagy legalább egyedül olyan gondolatokkal, amelyek Istenre, az örökkévalóságra vonatkoznak; a vágy: kiszakadni ebből a zűrzavarból, s eljutni az örök pusztába, hogy a nagy, szent csöndben Isten szóljon hozzám, igen, ennek a vágynak a fellángoltatása a legjobb előkészület a gyümölcsöző elmélkedésre.
Az előkészület feladata tehát az, hogy összeszedjem magamat, s ráirányítsam figyelmemet a szent magányban rám várakozó Istenre.
Ennek nem az egyetlen módja a vágy olyan felébresztése Isten után, ahogy azt az elébb leírtam. Ezer más módja is lehet. A lélek ne kösse magát mereven egyikhez se. Egyet-kettőt azonban még megemlítek.
Szerezzünk az előkészület alatt szent hangulatot.
Letérdelünk cellánkban egy kis időre s foglalkozzunk Máriával vagy a tabernákulum Jézusával. Kezünkbe vesszük rendi szentjeink könyveit, egy-egy mondatot, vagy szakaszt átveszünk belőlük. Vagy Kempist! Figyelemmel hallgatjuk meg a cellaajtón kopogtató s az elmélkedés soros anyagát felolvasó testvért; át is olvashatjuk előre a felolvasandó elmélkedési szöveget. Mindez szent levegőt teremt körülöttünk, s sietős léptekkel megyünk az elmélkedésre hívó harang szavára az igazi magányba.
Vagy tartsunk bűnbánatot régi életünkről, végezzünk gondos lelkiismeretvizsgálatot, mondjuk el a soha meg nem unható Confiteort... Menjünk úgy a kórusra, mint a római szenátor a szenátusba: ragyogó, tiszta, hófehér tógában. A legkisebb foltot sem tűrte rajta. Ha odamenet észrevett valami csekély piszkot a szép tógán - visszafordult, hazament, kicserélte.
Sohase feledjük az alapelvet: Amilyen az előkészület, olyan az elmélkedés.
Amilyen a tanítónak, tanárnak az előkészülete órájára, olyan is lesz a tanítása. Aminő a papnak az előkészülete, olyan a szentmiséje.
Ki mehet föl az Úr hegyére,
ki állhat meg az ő szent helyén?
Az ártatlan kezű, a tiszta szívű,
aki nem veszi hiába Isten nevét,
és hamis esküt nem esküszik.
(Zsolt 23)
Igen, az Isten-kereső nemzedék, azok, akik keresik Jákob Istenének arcát - azok jutnak fel a szent hegyre. Ezek előtt tárulnak fel az örök kapuk!
Az elmélkedési óra lassankint ezzel az előkészülettel valóságos mennyország lesz; az a hely, ahol Istennek lakni tetszik, az Úrnak a hegye, amelyre bennünket a jó s lelkiismeretes előkészület segít fölvinni. Ne sajnáljuk a fáradságot!
Mindent megér az a béke, amelyet Jézus csókol ott fönn a hegyen a lélekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése