10.
A veszedelem
„Aki szereti a veszedelmet, elvész benne” (Sir 3,27).
Az egész emberi élet tele van veszedelemmel.
Hajó az, amelyet egy roppant háborgó tenger hullámai hánynak-vetnek. Kinek volna kedve a hullámok közé vetni magát, s rábízni azok szörnyű játékára törékeny életsajkáját?! A kérdés „költői”, amelyben benne rejlenék a felelet, hogy „senki”; ezúttal azonban hazugság a válasz, mert a valóság az, hogy a gyarló emberek nagy többsége - nem is merünk számot mondani! - hajótöröttje e veszedelem-óceánnak. - Vajha partot érnének!...
De mi az a veszedelem, s ki szereti azt?
Az ember számára veszedelem mindaz, ami neki ellensége. Ilyen pedig három van: a világ, az ördög és a test. Hogy a világot sokan szeretik, az bizonyos. De ki szeretné az ördögöt? Senki - az is bizonyos. S mégis mily sokan rabszolgái! És a test? Ez az ember legnagyobb ellensége. Ki szereti? Vagy inkább így kellene föltenni a kérdést: Ki nem szereti? A felelet csak az lehet: aki szereti lelkét, azaz annak üdvösségét, aki tehát szereti az Istent - az gyűlöli a testét. Csak az egyik lehet uraság. Vagy a lélek, vagy a test. A másiknak föltétlenül szolgának kell lennie. Miért? Mert „tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz” (Róm 7,23). „Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha lélekkel megölitek a test szerinti tetteket, élni fogtok” (Róm 8,13).
Mi benne a veszedelem? - A tapintás érzékszerve. A tactus!
Tudjuk, mily fékre van szüksége a szemnek, a fülnek, a nyelvnek; saját kárunkon tanultuk meg, mennyi veszedelem van ezekben az érzékszervekben. Azonban egyben sincs annyi, mint a tapintásban. Mivel az egész testre kiterjed, az egész test felületén kegyetlenül zsarnokoskodik a lelken (Szent Vazul).
Talán világosabb lesz előttünk a veszélyessége, ha így hívjuk: érintés!
Ki ne ismerné Jézus figyelmeztetését Magdolnához! Noli me tangere - Ne érints! (Jn 20,17). Miért volt erre szükség? Talán a megdicsőült test nem bírja el a halandó test érintését?! A szellemi az anyagiét? A mennyei a földiét? Ki tudná az okát?!...
Minden tapintásnak-érintésnek kettős következménye van: szennyez és koptat.
Gondoljunk a breviárium, az imakönyv finom lapjaira! Ha nem vigyázunk, ha nem a lapok élével fordítunk, óvatosan, alig érintve - mily gyorsan rátelepszik azokra a szenny, s hogy kopik a szép kötés, az élénk betű! Az oltárterítőt is váltani kell, a vállkendőt, a karinget, stb.; nem a por miatt, amely ráhullik, s nem az idő miatt, amely elmúlik fölötte, hanem a kéz miatt, amely érinti...
És a virág! Érintsd, s bársonyát leszeded. A mimóza összecsukódik, a liliom megrebben s folt marad rajta. A harmatos rózsa mintha tiltakoznék édes szemérmességében: ne érints! Hová lesz a harmat, a frissesség, a hajnal üdesége rólam?!....
De az ember szeret érinteni - mindent! Virágot, könyvet, tárgyakat. A bársony, a selyem, mint a mágnes, húzza, vonzza magához. Meg kell tapintania, érintenie, mert jólesik érzékszervének. Ezért simogat. Nemcsak tárgyakat, hanem állatokat is. A cicát, a kutyust, a pacit - bársonyos, selymes szőrük miatt. Mind-mind kielégülést, élvezetet jelent, s egytől-egyig növeli az érzékiséget, ha nincs fék benne.
Így érkezünk el az emberi testhez. Ezt is vágyik érinteni, tapogatni, simogatni ez az érzékszerv. A saját testét és másokét. - Holt tárgyak érintése nem jelent veszedelmet; növényeké éppen nem; állatoké - igen, talán kicsit, talán nagyot; az emberi testé azonban jelenthet lángot, tüzet - halált is: testi-lelki pusztulást!
Ki ne látott volna villanydúcokat vasúti sínek mentén! Táblák vannak rajtuk ilyen fölírással: Magasfeszültségű áram! Vigyázat! Életveszélyes! Mi az életveszélyes? - Az érintésük. Minden, nem tökéletesen mortifikált, fegyelmezett test - ilyen villanydúc, amelyben az érzékiség magasfeszültségű árama kering. Elég csak érinteni, s halált - lelki halált okozhat.
A kármelita szabály előírja: a rendtagok még egymás ruháját se érintsék. Az atyai kéznek is, amely fejet, kezet, ruhát érint - valóban atyainak kell lennie. A test test, s nem lélek. Még nincs megdicsőülve, nincs átszellemülve. Roppant érzékeny minden tapintásra.
Tisztátalanság és tapintás úgy függnek össze, mint a harang és a kötele. Húzd meg a kötelet, megszólal a harang. Tapintsd, érintsd meg a testet, s felordít benne a kéj párduca. - Az élő test - melege, bársonya - szikra lehet, amely hirtelen felgyújtja a leglángolóbb érzékiséget.
A tapintás valamennyi érzékszervvel szorosan összefügg; hiszen azok alapja ez a szerv. A szemfékezésnek pl. nagy szerepe van a tapintó szerv megsanyargatásában. Fürdés, mosakodás, vetkőzés, öltözés ezer veszedelem alkalmai lehetnek.
Ne érints, ne láss, ne nézz, hanem iparkodjál s mindenekfölött - imádkozzál! - hangzik itt a szabály.
Aki nem így tesz, az keresi a veszedelmet, hogy elvesszen benne. A kármelita még ruhájával is segíti a szerénységet, szemérmetességet, a szűzies tisztaságot. A hosszú, széles skapuláré elrejt, eltakar - eltemet. Eltemeti a testet, annak alakját. Eltemeti a szenvedélyeket is. Szenthelyeken még a csupasz lábfejet is le kell takarni.
Aki szükségtelenül ápolja a testet, növeli magában az érzékiséget.
Hogyan férne aztán össze tökéletes, önmegtagadó lelki élet és puha párna, dagadó fotel?
Jézusnak pedig nem volt hová fejét lehajtania!...
Vigyázat tehát! Még a test tartásában is! Menés, állás, ülés, fekvés - lehelje a szent tisztaságot. Illedelmesség, szemérmesség, kezek, lábak, föltétlen fegyelme - megölője az érzékiségnek.
Ami a só az üde húsnak: konzerválja, megmenti a romlástól - az a vezeklés a testnek. Az okos vezeklés sója - fő orvossága a tapintásnak. Meg kell zabolázni: ne lázítson, ne gyújtson! Mert a szenvedély olyan, mint a rosszul alvó ember. A legkisebb kopogtatásra fölébred; végül ránk gyújtja a házat.
Érintés, az a neve ennek a veszedelemnek. Érintetlenség, ez lesz az ellenszere.
Új dalt énekelnek a szűzi lelkek a Mennyben, az Édes Bárányt kísérgetve. A földön? Új életet él, tavaszit, friss, üde, hajnali életet minden tiszta lélek, aki szolgaságba hajtotta testét.
Nehéz megbirkózni ezzel a veszedelemmel?...
Szent Ágostonnak szűzi, fényes, boldog lelkek jelentek meg nagy sereggel: Ha ők képesek voltak, én miért nem?! - s ökölbe szorult a keze. Többé nem kereste a veszedelmet, hogy el ne vesszen benne. - Szent lett belőle.
Aki akarja az életszentséget, az legyőzi a veszedelmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése