Kifinomult hallás

9.

A halló fül

„Akinek füle van, hallja meg” (Jel 2,7)

      A szememet úgy fékezem meg, ha vak leszek, nyelvemet, úgy, ha néma, de hogyan leszek - süket?!...

      Megmondom. Győzd le a kíváncsiságodat!

      A szem is tud kíváncsi lenni, de a fül - rászületett erre. Ennek rabja, sőt őrültje. Sok a kiszolgálója. Künn a világban több mint bent: a rádió, a zene, a mozi, a színház, az újság, a pletyka, a társaság! De azért nálunk is kérdezik: Mi újság?

      Ne tedd föl soha ezt a kérdést! Még akkor sem, ha egymás közt vagyunk. Még kevésbé hozzátartozók, rokonok látogatásakor. Sőt ilyenkor úgy viselkedj, mintha minden tartalék erődet össze kellene szedned a kíváncsiság megfékezésére! Azért ne légy merev, ne goromba, ne udvariatlanul elutasító, s főképp ne szeretetlen, de - fokozd a süketséget!

      Ez a szó pedig, hogy: Hírek! - legyen kitörülve a szótáradból! Ne csak érdekeljen, de még a fogalma is egészen közömbössé kell hogy váljék benned. Ne vedd tudomásul a világot, mármint úgy, hogy az megzavarjon. S a jó, istenes dolgok?! Vajon ezekre se legyünk kíváncsiak?!

      Jegyezd meg jól: a kíváncsiság vágyat jelent, szenvedélyt, vagy legalábbis - utat hozzá. Tehát le kell győzni! A mortifikáció, az önsanyargatás, az önmegtagadás nálunk nem puszta jelszó, hanem - szükséglet, mégpedig elengedhetetlen életszükséglet a jóra és rosszra vonatkozólag egyaránt.

      Emlékezel Kis Szent Teréz lelkibeszélgetésére, egy lelkibarátkozás kezdetére, amelyre egyik rendtársnője fölkérte?! Lemondott róla. Úgy vélte, nem származik jó belőle. Vigyázz azért, kivel s hogyan társalogsz, milyen beszélgetésben veszel részt!

      A szabály mindig ez legyen: „Ne hallgasd meg, ami neked árt.” Latinul így mondta Szent Bernát: „Ne audias, unde laedaris!” Laedaris: ami sérthetne, sebet ejthetne. Igen, apró sebek, karcolások sokszor daganatot, vérmérgezést, fertőzést okozhatnak. Egy kis seb, és le kell vágni a kart. Egy kis karcolás és jön a tetanusz.

      Jöhet a halál is!...

      Más az, valamit meghallani, és más ugyanazt meghallgatni!

      Ami lelkednek ártalmára van, azt ha meghallod is, csak ne hallgasd meg. Az ártalmas dolgokkal szemben a fül legyen csatorna, amely mindent átereszt. Ha azonban azt kérdezed: „Mit hallottál? Mi újság?” - amit hallasz, az már tapad, füled nem lesz csatorna, hanem medence, amely megtartja a beleszivárgó vagy beleömlő vizet, mert a süketség föltételezi a fül csatorna-szerepét.

      Győzd le tehát kíváncsiságodat és szabad leszel! Győzd le és boldog leszel. Győzd le következetesen, irgalmatlanul, megalkuvás nélkül, és tökéletesen süket leszel - lesz valódi lelki békéd!...

      Ha a fül ekként megsüketül, akkor - hallóvá lesz.

      Minél tökéletesebb ez a süketség, annál tökéletesebb lesz a fül a hallásra. Azaz minél jobban legyőzi valaki a kíváncsiságát, annál jobban hajlik a füle az igazi - a természetfölötti hallásra. Mert hiszen erről van szó. „Akinek van füle, hallja meg!” (Mt 11,15) Ez a Szentírás szava, Jézus igéje.

      Mit halljunk, azaz mit hallgassunk meg? Mi legyen a tárgya a mi hallásunknak? Mindenekelőtt a lelkiismeret szava. Aztán a szabályok, az előírások, az elöljáró szava. A figyelmeztetések, a megrovások. A zsolozsmára, imára, munkára hívó harang csengő szava; az óra ütése! Hiszen jön egy, amely nekünk mondja: most már menj!...

      Fülünk, miként szemünk is, a mi birtokunk. Rendelkezünk vele. Éppen úgy, mint a telefonkagylóval. Letesszük, ha téves a kapcsolás, azaz ha nem nekünk szól; s fölvesszük, fülünkhöz tartjuk, ha bennünket érdekel. A fül telefonkagylójára nagy szükség van, mert ha azt letesszük, hiába a telefondrót, az ima: nem halljuk meg, mit felel Isten a mi szavunkra. De ha fölvesszük, az imádság telefondrótján át halljuk az Ő hangját. Az összeköttetést mindig Vele tartsuk fönn, s ne a világgal! Tőlünk függ, kivel telefonálunk. Tőlünk az is, süket-e a fülünk, vagy halló-e? Mire érzékeny? Profán vagy szent dolgokra?! Kinek a szolgálatában áll? Luciferében vagy a jó Istenében?! Az Ég vagy a Föld élesíti-e hallását?! Hiszen a zenei hallást is lehet fejleszteni; Beethoven még akkor is komponált, amikor már süket volt. Lelkében hallotta, s végiggyönyörködte komponálás közben a legcsodálatosabb szimfóniákat.

      A halló fül tökéletesebb, egyre érzékenyebb lesz az Igére, ha egyre jobban elvonatkozik attól, ami a csatornába való, átfutásra, elmúlásra. És ha egyre jobban tapad ahhoz, ami összeköti Istennel, ami onnan felülről való, ami örök, annál jobb a hallása. Szent Illés szolgája a Kármel hegyén még csak egy tenyérnyi felhőt látott, amikor a próféta már nagy esők messzi moraját hallotta. És a „nagy vizek zúgása” nem a pogányok fülében jelezte a titokzatos események robaját, hanem Szent Jánosnak az Üdvözítő kebelén kifinomult hallásában lett apokaliptikussá.

      Íme, az érzékek jelentőségének óriási hordereje!

      Aki látni akar, annak vaknak kell lennie; aki beszélni akar az Éggel, annak el kell némulnia; és aki hallani akar, annak meg kell süketülnie.

      Légy vak, néma és süket, és neked adom az Eget!

Mit vegyünk süket fülre

8.

A süket fül

„Ne hallgasd, ami neked árt.” (Szent Bernát)

      A fül a hallás érzékszerve. Miként a szem, ez is befogadja a világot. Az a tárgyakat, ez a beszédet. Jót, rosszat egyaránt. De szívesebben a rosszat, mert éppoly romlott, mint a szem. Szerencsére ezt is lehet zárni és nyitni, csukni és föltárni. Persze, könnyebb nyitva, tárva tartani, mert ennek is, mint a szemnek, édes szerelmese mindaz, ami kívülről jön. Hallatlanul előzékeny és befogad mindent, ami romlott természetének kedvez. A fegyelmet és a gyeplőt éppoly nehezen tűri, mint a szem, s azért erőfeszítésbe, mégpedig következetes és nem közönséges erőfeszítésbe kerül, míg tökéletesen be tudjuk állítani a magasabb lelki élet szolgálatába.

      Nem aszketikus túlzás a fül szerepét ennyire kiemelni? - Nem! A fül nemcsak a magasságokba törő kármelita lelki életében játszik döntő szerepet, hanem minden egyes embernek emberi életében is. Az ember boldogsága függ tőle.

      Mi a boldogság? - Lelki béke? Se több, se kevesebb.

      Lelki békén nem a beletörődést, nem a cinikus közömbösséget, nem a szuggerált lelki nyugalmat, nem is az elméleti, többé-kevésbé gőgös, magunk számára kigondolt világnézetet értjük, nem is az istentelen vagy gonosz, a bűnökbe merült, a pokollal eljegyzett, fölényes ember nagy nyugalmát; nem! Hanem az örökkévalóságba beleágyazott, teljesen harmonikus lelkületet, amelyet nem rezzent meg a vég gondolata: azt, amely nyugodtan rábízta magát Istenre, és tudja, hogy Isten minden, és hogy „nyugtalan a szívünk mindaddig, míg Istenben meg nem nyugszik” (Szent Ágoston).

      Ez a lelki béke olyan, mint a tengerszem tükre. Fodrozatlan. Benne tükröződik a gyönyörű mennyboltozat csillagjaival, mély kékségével, de felhőivel is; csakhogy a felhők nem a tóban vannak, hanem fönn a magasban. Benne csak tükröződnek és nyugalmát nem zavarják. Vagy olyan, mint az óceán közepén a szikla. Az óceán nyugodt vagy nyugtalan, zajlik vagy édesen pihen, sima a tükre vagy irtózatos hullámszörnyeket görget, mindegy: a szikla áll, elpusztíthatatlan, szét nem mállik, s csúcsain élet virul, pálma és repkény, színes bogár száll és madár dalol.

      A lelki béke: ország, birodalom, amelynek feje, uralkodója, győzhetetlen Vezére: Isten.

      A lelki béke az elvesztett Paradicsomnak egy földre hullott darabja, ugyanazzal a flórával, ugyanazzal a levegővel és szellővel, amelyet a két boldog, ártatlan ember élvezett. Mennyország az; királya a Stella Matutina, a lelkek édes szerelmese, a győzhetetlen, a soha le nem bukó, forró és sugaras, fényes Nap: Jézus; és királynéja a Napba öltözött Asszony, a bájos, szelíd Hold, az Élet, az Édesség, a Reménység: Mária!

      A természetfölötti béke, az Istenben ringó békesség az, amelyet a világ soha nem adhat, de amely után úgy eped minden ember, kivétel nélkül, öntudatlanul is, mint a szomjas szarvas a forrás vize után.

      Ez a lelki béke az, amely milliókban nincs meg, de amely után milliók futottak évezredek óta, futnak ma is, s futnak a világ végéig. A boldogság kék madara az, amelyet Maeterlinck színdarabjában kergetnek a boldogtalan emberek, s amelyet soha el nem fognak, de amely ott dalol minden kármelita lelkében és édes birtokosa minden egyszerű, tiszta szív.

      Nos, a fül ezt a lelki békét megzavarhatja, elveheti, megsemmisítheti. De vissza is állíthatja!

      Hogy könnyen elveheti, azt mindenki saját életében tapasztalhatta. Sokszor elég egy szó és felfordul bennünk minden. Egyetlen megjegyzés pírba borítja orcánkat. Nemegyszer röpült ki hüvelyéből a kard vagy zsebből a kés egy sértő szó hallatára, hogy gyilkossá tegye gazdáját. A nemes és nyugodt, harmonikus lelkű Bánk bán egy végzetes mondat hallatára elámulva rebegi Biberach előtt: „Német, te megnyitottad a szememet!” - S a királyné gyilkosa lesz. Hány gyermek, fiú és leány tragédiája kezdődött akkor, amikor fülük kitárult a rossz pajtások, a romlott barátnők piszkos beszédének!

      Vajon van-e békéje a lelki embernek?!...

      A fődolog azonban a hogyan - kérdése.

      Két fogalmat kell mindenekfölött tisztán megértenünk és gyakorlatilag mielőbb magunkévá tennünk. Legyen süket fülünk és legyen halló fülünk! Azaz tudjunk tökéletesen süketek lenni mindazzal szemben, ami lelkünknek árt, s meghallani, megszívlelni azt, ami használ.

      Már most mit vegyünk süket fülre? (Kitűnő kifejezés!)

      1. Elsősorban mindazt, ami a hatodik parancs körébe vág, azt közelről vagy akár távolról is érintené. Itt roppant óvatosnak kell lenni, mert a legcsekélyebb érdeklődés azonnal zavarokat okozhat. Azért ezt a dolgot a kármelitának úgy kell vennie, mintha nem is léteznék. Ha a füle mégis hajlanék ilyesféle dolgok meghallgatására, azonnal fújjon riadót vagy takarodót! Igaz, nincs igen alkalma. De az ördög nem alszik. Minden lelki embernek utálnia kell az ún. sikamlós beszédeket. Ezeknek kíváncsi meghallgatása egyszerre lecsúsztathatja a lelki magaslatról. Észre sem veszi s már lent van! Úgy, mint a turista, aki a megmászott csúcsról hármat-négyet lépett lefelé. Amint visszanéz, akkor látja, mily magasan volt. De már nincs kedve újra felmászni. Sikamlós megjegyzések, élcek a jeget juttatják az ember eszébe, amelyen oly könnyű elcsúszni, sőt elvágódni. A nyakát is kitörheti az ember... Ilyen beszédek nincsenek, nem lehetnek a Kármelen, de vannak a vonaton, autóbuszon, utcán, s ki tudja, mikor kényszerül profán emberek közé a zárdán kívül a tiszta lélek - rossz időket élünk! -, mikor dobják a szemétdombra a liliomot?!...

      2. Legyünk süketek a dicséretre is!

      Valóságos méreg. Az önszeretet úgy vágyódik utána, mint a nikotinista a dohány, az alkoholista az ital után. Nagy adag morfium az, amely megszünteti a fájdalmakat, a kesergő ember jaját-panaszát, gyötrelmes szenvedéseit édesen elcsitítja, hogy aztán az élvező szervezetet halálosan meggyöngítse.

      Figyeld meg magadon a dicséret hatását - de őszintén! Még akkor is, amikor pirulsz miatta, és kellemetlenül, rosszul hat, amikor szeretnél menekülni a dicsérő szavak hallatára - ha csak nem vagy kemény és következetes az önszeretet legyőzésében - a méreg titokban hat és megejt. A természet szinte kiirthatatlanul vágyódik utána.

      A szentek semmitől sem féltek, de a sikertől megremegtek s a dicséretet megvetették - mindent Istennek tulajdonítottak. Szír Szent Károly igen komolyan óv a dicséréstől, hogy halálát ne okozzuk a szépen haladó lelki életnek.

      Egészen más lapra tartozik az elöljáró, a gyóntató, a pedagógus okos dicsérete. Buzdításból teszi, s azért, hogy fölemeljen a csüggedésből. Te azonban hallgass s ne dicsérd szembe testvéredet, lehetőleg másokról se szólj dicsérőleg; füledet pedig fogd be jól, légy tökéletesen süket, ha dicsérnek.

      Van-e ilyen vágy a Kármelen?...

      Emlékeztetlek Szent Teréziára. Miért nem éri el az ő magasratörő apácája a tökéletesség csúcsát? Megfelel rá: „Kényes arra, hogy megbecsüljék! Ez az egész!” Hernyónak nevezi ezt a vágyat. Nézd meg, lesz-e gyümölcs, lesz-e virág, ó Istenem, lesz-e levél a fán, amelyen hemzseg a hernyó?!...

      Ne dicsérjük agyba-főbe egymást! Legyünk süketek!

      3. A hízelgést is vegyük süket fülre.

      Ismerd föl, kinek van hízelgő természete, aztán kerüld, ha pedig kénytelen vagy őt meghallgatni, a jó magyar közmondás szerint: egyik fülön be, a másikon ki!

      Ha elöljáró, ha egyáltalán „valaki” leszel, úgy óvakodjál a hízelgőtől, mint a fertőző féregtől. Az embernek hamar a fejébe száll a dicsőség s ostobább lesz az értelmetlen állatnál. Nemcsak magának árt, de másokat is romlásba vihet. Gondolj Néróra, az udvaroncok hadára, gondolj Heródesre és a táncoló Saloméra!

Szeresd és igen becsüld az egyenes, a nyíltszívű embereket. Légy nagyon boldog, ha szemedbe mondják az igazságot, erre nyisd ki a füledet; ha pedig ártatlanul vádolnak, mondd, hogy egyebekben bűnös vagy, s minden megvetésre érdemes.

      A hízelgés legkülönbözőbb fajtájú lehet. A legveszedelmesebb azonban a női hízelgés. Salamon sorsa úgy álljon előtted, mint égbenyúló tilalomfa. Légy süket - bocsánat! - mint az ágyú!

      4. Megszólás, rágalom, bírálgatás, jogosulatlan kritika, elöljárók szapulása - mind-mind valóságos pergőtűz a fülnek. Jusson eszedbe számtalanszor: Szent Terézia jelenlétében elhallgatott vagy moccanni sem mert a megszóló. Tudnád-e ennyire vinni, hősiesen Alapító Anyánk nyomdokaiba lépni?!...

      Addig is - vedd süket fülre, amit hallasz, de meghallgatnod nem szabad!

Az ízelés szerve (evés-ivás)

7.

A próza

„Akár esztek, akár isztok,

bármi mást tesztek,

mindent Isten nagyobb dicsőségére tegyetek”

 (1Kor 10,31)

      A kármelita élete - lelki élet. Szükségképpen van testi élete is. A testnek táplálkoznia kell, ennie-innia, hogy fönntarthassa magát. A lélek érzi, tudja, hogy ez az ő működésében is szerepet játszik, hogy ételre-italra szüksége van. Ez a próza tehát az ő életében. Az ízelés - „gusztus” - területe.

      Vajon mit kezdjen vele? Megelégedjék öt citrommaggal hétköznaponként, héttel vasárnaponként, mint Limai Szent Róza?! Vagy a puszta Szent Ostyával, mint többen a szentek közül, vagy mint a stigmatizált Neumann Teréz?! Böjtöljön kenyéren és vizen időnként, napokon keresztül?! Fokozza le az evés-ivást annyira, hogy csak csont-bőr maradjon meg a régi test-emberből?!

      Az igazi lelki élet fölfelé tör! Nyűg neki a test. A próza nem érdekli. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre (Kol 3,2) - visszhangozza a füle Szent Pál mennyei biztatását. Ami magasság, az az ő légköre. A sár, a piszok lent van. Neki szárnyai vannak, a sasok régiójában jár. Enni pedig kell s innia is, mert a lélek-szárnyak egyszer csak letörnek. Nincs erő, nincs energia az emelkedésre; a szárnyak nem bírják a terhet. Ó, micsoda kín, mily „jaj”, mily keserűség a beteg testnek, de szárnyaló léleknek a jó, a bőséges táplálkozás szükséglete, a válogatott ételek elfogadása és szükségszerű, megparancsolt elfogyasztása! Ki ne értette volna meg Kármel szent berkeiben a Nagy Szent Terézia kedves panaszát, hogy ennie, innia kell, testét táplálnia, s a Kis Szent Teréz édes szégyenét, hogy „teste van!”

      Igen, a földön vagyunk, testben járunk. Van prózája, sokszor igen vaskos prózája is a mi lelki életünknek. Számolnunk kell vele!

Evés-ivás!

      Mily prózaian hangzik, s mennyi gondot ád az igazi lelkiség útján! A tisztaság fogadalma félelmetes szépségében fenyeget bennünket liliomujjaival, valahányszor túlterhelt gyomorral kelünk fel az asztaltól, vagy nem szabtuk meg a mértékét az italban, legyen az bor vagy akár víz a forró nyári napokban. Torkosságunk, mohóságunk, rendetlen evésünk csúnya nyomai ott motoszkálnak képzeletünk raktárában, amelyben rendeden összevisszaságban keverednek a sokszor szennyes képek a közel- és a régmúltból. Egy-egy fegyelmezetlen pillantásunk száz meg száz képet vetít lelkünk elé, amely pedig valósággal undorodik minden testiségtől, s most el kell szenvednie a legpiszkosabb mozijeleneteket, a leghajmeresztőbb ruhátlanságot, csak azért, mert nem tartottuk meg a kellő mértéket az evésben-ivásban. Micsoda küzdelmeket kell kiállnunk, mily buzgón s szinte kapkodón imádkoznunk, mily hévvel pergetnünk a szentolvasót s hívnunk az Edes Szűzanyát segítségül, amikor engedtünk az - állatnak, amely bennünk van, és egyszerre jogot formál a lélek egész területére. Alig-alig tudjuk az emlékezet felrobogó ocsmányságait elhessegetni, az értelem tisztaságát megmenteni, az akarat ellenállását biztosítani, mert esetleg ettünk-ittunk - vágyaink, állati kívánságaink szerint. Sokszor csak nehezen találjuk el, miért is oly nehézkés a lelki életünk, miért is, hogy oly kevés, vagy semmi a haladás a lelkiekben! Miért, miért?! Egyszerűen azért, mert oly könnyen kielégítjük az ízelés szervét, a „gusztus”-t.

      Íme, itt a szörnyű baj! Érzékiségünket tápláljuk.

      Nem is gondolunk rá, amikor jóízűen, gondolattalanul, Isten jelenlétéről megfeledkezve, állati módra eszünk-iszunk, hogy legvadabb ellenségünket becézzük, tüzeljük s növeljük óriásra; hogy érzékiségünket, testiségünket etetjük-itatjuk a lélek ellenére, gyöngítésére, végre halálára, éppen úgy, mint akiknek – bocsánat!, nem én mondom, Szent Pál mondja: - „Istenük a hasuk!” (Fil 3,19)

      Lelkiség és érzékiség egészen ellentétes fogalmak. Mint a tűz és a víz. Mint az úr és a szolga. Mint a fény és a sötétség. Minden azon múlik, melyik jut uralomra. A kettőnek egyszerre szolgálni nem lehet. Engedj az egyiknek - a másikat azonnal elnyomja. Test s lélek, anyag és szellem - ellenségek. Jóbarátok nem lehetnek, ki nem egyezhetnek. Az egyiknek uralkodnia kell s a másiknak szolgálnia.

      Nos, akarsz lelki ember lenni, lelki életet élni, igazi kármelita lenni?

      Akkor állíts föl elsősorban is egy sereg tilalomfát.

      Az elsőre ez legyen írva: Le a torkossággal! A magyarázatot magad találd ki hozzá. A kolostori iskola a lelki élet főiskolája, ott nem magyarázhatjuk az ábécét és az egyszeregyet.

      De a második tilalomfáról: El a mohósággal! - már van mondanivalóm. Rövid, de velős: valahányszor föltámad benned és észreveszed, azonnal irgalmatlanul győzd le! Ne csak néha, itt-ott, hanem mindig, következetesen, azonnal s kíméletlenül! S ha engednél neki - büntesd meg magadat!

      A harmadik: Ne válogass! S ha mégis tétovázna a kezed s a szemedbe kiülő bírvágy irányítaná ujjaidat - harsogjon a füledbe a paradicsomi tiltó szó: Nem szabad! Soha ki ne ejtsd, se szóban, se magadban a testi ember szavait: „Ízlik!”, „Nem ízlik!”. A gourmand, az ínyenc az ördög kegyence és a pokol akasztófavirága, nem pedig lelki ember, és soha nem - kármelita! Ne beszélj ételről s főképp ne bíráld azt! Felejtsd el, mit ettél, s egy óra múlva ne tudd, hány- s miféle ételt láttál! Az étel-ital sok embernek nem a gyomrába, hanem a szívébe megy. Róla ábrándozik, gondolkozik, érte él-hal.

      Van még egy tilalomfa, amelyet minden lelki embernek fel kell állítania, s ökölnyi betűkkel ráírnia a tilalmat, amely így hangzik: Ne többet a kelleténél!

      Egyszer egy pedagógust, aki kitűnő író volt, de rosszmájú s elégedetlen ember, azért helyezték át hirtelen az ország egyik széléről a másikra, mert vakmerően kimondta: üres gyomorral nem lehet a himnuszt énekelni! Nos, én azt mondom, neked: telt gyomorral sem lehet a gyönyörű vasárnapi vagy ünnepi vesperásokat énekelni!

      Íme, a felelet a minőség és mennyiség kérdésére!

      Bor! Fiatalnak - tűz, öregnek - tej, betegnek - orvosság. Sapienti sat! A fiatalság önmagában is termeli az érzékiséget, minek még azt gyújtogatni is!

      Van azonban még komolyabb mondanivalóm is.

      A lelki ember földi életét természetfölötti szempontok szerint rendezi be. A lelki élet prózája is: az evés-ivás - e szempontok szerint kell, hogy igazodjék. Három ilyen szempont van: 1. az engedelmesség. 2. az okosság. 3. az önmegtagadás szempontja. E szempontoknak az a kitűnő tulajdonságuk, hogy természetfölötti értéket adnak az emberi „muszáj-funkció”-nak, az evésnek-ivásnak. Aranyat csinálnak a sárból, pengőt a krajcárból. Lelkessé teszik az anyagot. Örök lesz, ami véges. Múlhatatlanná azt, ami felbomlik és megsemmisül.

      1. Az engedelmesség szempontja.

Van elöljárónk, Isten helyettese. Amit ő mond, amit ő kíván, az szent, az Isten akarata. Miért ne irányíthatna téged az evésben-ivásban is?! Nemegyszer kifejezi óhaját, félt az elerőtlenedéstől, a megbetegedéstől; hasznodat akarja venni, hogy ki ne dőlj a munkában. Fogadj szót! Egyél és ne koplalj! Ott vannak a tilalomfák, majd helyreigazítanak azok, ha túlmennél a határon. Ha azt akarja, hogy bort igyál - igyál! Nem azt óhajtja, hogy mértéktelen légy! Az engedelmesség bázisa, alapja a szerzetesi életnek, ez teszi a szerzetest szerzetessé. Ki tudja, nem a gőgtől, a farizeizmustól ment-e meg az elöljáró parancsa?! A szent Rendnek nem koplaló művészekre s nem hipokritákra, undok képmutatókra van szüksége, hanem vakon engedelmeskedő, egészséges lelkű, vidám, vérbeli szerzetesekre. Ha fizikai, komoly nehézségeid vannak az étel-ital dolgában, szólj bátran - okos elöljáróban hamar találsz megértésre. A szempont azonban mindig ez legyen: semmiben se történjék az én akaratom, még a lelki életem prózájában se!

      2. Okosság!

      Van-e erény, amely rá ne szorulna! De bizonyos, hogy egy sincs, amelynek annyira szüksége volna rá, mint a mértéktartásnak az evésben-ivásban. Beteg vagy, rossz a gyomrod; vagy éhes, szomjas vagy, temérdek a munkád, fel kell üdülnöd, félsz a rosszulléttől, a gyümölcs megárt, bizonyos ételektől undorodol, azokat nem tűri meg a gyomrod - mily tanácsot adjak?! Kérd az okosság kegyelmét! Ezért mindig imádkozni kell. Ha okos vagy, bátor is leszel és tudsz segíteni magadon.

      3. Önmegtagadás!

      Ha az előbbi két szempontot aláhúztam volna egyszer, ezt aláhúznám kétszer, vastagon. Mint mindenben a mi lelki életünk egész területén az önmegtagadás játssza a fő szerepet, kell hogy itt - a gusztus, az ízelés területén - különösképpen érvényesüljön. Az önmegtagadás forró szeretete öntse el egész valónkat, valahányszor arra alkalom nyílik. Az evésben-ivásban azonban sohasem szabad annak hiányoznia. Válasszuk mindig a kevesebbet, a kevésbé jót-finomat, a négy helyett a hármat, a teli pohár helyett a félig telit, a valami helyett a semmit. S ha másként nem tudnál önmegtagadást gyakorolni - a test-, a kéz-, a lábtartásban tegyünk valamit, ami lefokozza az élvezetet, mert mi, boldog kármeliták, eminenter: kiváltképpen Krisztus követői vagyunk, s Krisztus követése az önmegtagadásban áll.

      Így szentelődik meg a próza! A szent Rend mindent elkövet, hogy le ne húzzon ez a próza; hogy a lelked akkor is a magasban maradjon, amikor kénytelen a testnek megadni a magáét. A figyelmet igyekszik lekötni étkezés közben is a Szentírás, a Szabályok, más épületes dolgok olvastatásával; fegyelmez s frissességben tart a változatos, sokféle szertartással, a szebbnél-szebb elő- s utóimádságokkal.

      Mindent Istenért, az Ő dicsőségére!

      Szent hely az ebédlő, szent az étkezés. Megszenteli mindkettőt a szent szándék és a - silentium! Legföljebb jelekkel beszélhetsz...

      Mondd, nem vagy boldog, hogy mennyei asztal mellé ülhetsz, s a prózából „költészet” lesz, nem a profán, világias felfogás értelmében: költő hazudj, csak rajta ne csípjenek?! Nem, nem, hanem úgy, ahogy a mocsarat ragyogóvá teszi a fölkelő nap sugara, a fákról lepergő élettelen levelet hulló arannyá szépíti a csodálatos bájú ősz némasága.

      Mondd, nem fölemelő-e, nem magasztos dolog-e, nem több-e, mint pusztán emberi, hogy amikor a világban szinte minden a gyomorért történik, nálad minden, tehát a gyomor is a lélekért van.

      Mily gyönyörűség önmegtagadásban élni - Istenért! Nem összeráncolt homlok, nem zord tekintet, nem öncél a mi önmegtagadásunk az evésben-ivásban! Hanem mosoly, deru, levegős mozgékonyság, nagy, szent szabadság és határtalan, szárnyakat adó függetlenség, valami szent költészet-féle: igen, igen, angyali élet e földön!...

      De hogyan lesz könnyen azzá?

      Ismertem egy bájos kisgyermeket. Mindig anyjával volt. Étkezés közben is. Anyja nézte, dirigálta: Ne így! Amúgy! - kisfiam! S a gyermek boldog volt, hogy engedelmeskedhetett. Ha valami nem volt ínyére - eltitkolta, csakhogy anyja arcán az öröm fátyolossá ne legyen. S amikor biztatta - evett szívesen, készséggel, hogy örömet szerezzen. Ha elfeledkezett az okos gyermek az okosságról, s az édesen aggódó szó szívébe hatott: kisfiam, megárt, hagyd abba! Vagy: most ne, majd később! - máris csendült az evőeszköz, s a szófogadó kisgyermek azonnal megzabolázta feltörő szenvedélyét. Édesanyja volt mindene. Anyjának pedig ő volt a boldogsága, egyetlen öröme. Persze, hogy szerzetes lett. Hiszen szerette az önmegtagadást, de azt is nem önmagáért, hanem - anyjáért!

      Az igazi kármelita lélekben egészen kisgyermek. S mert kisgyermek, mindent Anyjával és Őérte tesz, Vele eszik is - Máriával. Ő tanítja, Ő oktatja, Ő mérsékeli, Ő biztatja. Egy újra meg újra megújuló názáreti élet: Mária és a fia, együtt; nemcsak a kóruson, a cellában, az oltárnál, a tabernákulum előtt, hanem az ebédlőben, az asztalnál is. Hát nem „költészet” ez, a valóságnál is valóságosabb „álom” ?! Hol marad a próza?...

      Testvérem! Az önmegtagadást szeretnünk kell, forrón, úgy, mint az imádságot. De még ennél is jobban - Anyánkat, Máriát, aki adja nekünk a legjobb ételt, az Üdvösséges Ostyát és a legfölségesebb italt, a Szent Vér poharát! Amen.