A nyelv megszentelődése

Fra Angelico - Szt. Péter Vértanú - Silentium!

Silentium Tibi laus!

Ó csend, dicsérünk téged!

      A nyelv nyughatatlan, fecsegő és gonosz. Hogyan lehetne tehát szent? Lehet-e a farkasból bárány?!...

      Vessünk egy mély pillantást az evangéliumra. - Nagy tömeg veszi körül Jézust. A tolongásban mind közelebb férkőzik Hozzá egy szerencsétlen, beteg asszony. Tizenkét év óta végigpróbálta bajára korának minden orvosságát; nem kímélt költséget, sem fáradságot, de mindhiába. Most a határtalan bizalom erejével furakodik az Orvos közelébe, az Egyetlenhez, aki segíteni tud: „Ha csak ruhája szegélyét érinthetem...” - sóhajtja, kiáltja. S meggyógyult!

      A nyughatatlan, a fecsegő, a gonosz nyelv nemegyszer - mindennap nemcsak érintheti, de hátán hordozhatja, ízlelheti, megforgathatja, átölelheti az Édes Üdvözítőnek nem a ruhája szegélyét, hanem - szentséges testét. Nem lehet-e, nem kell-e meggyógyulnia, megváltoznia, átalakulnia?!

      Ami tehát megszenteli a nyelvet, az

      1. Elsősorban a Szent Ostya. Az a kis kerek, kovásztalan, szent Kenyér, amelyet a tabernákulumnak, a szentségi lakásnak a mélyéből vesz elő a fehérstólás pap, az Úr őrzője. Az Üdvösséges Ostya, amely az Égből szállott alá. Színe alatt ott rejtőzik az Úr Jézus, aki az Atyával Égnek-földnek Ura, a csodatevő Názáreti, aki keresztre feszíttetett, és meghalván halottaiból feltámadott. Ő ne tudná jóvá tenni a rosszat, szelíddé a gonoszat, báránnyá a farkast?! Ő, aki Saulból Pált remekelt, a házasságtörő asszonyt szentté tette csak néhány rövid perc leforgása alatt?! Jézus, aki a pogány világot kereszténybe fordította, a széthulló emberi erőket összekovácsolván megváltoztatta a föld színét és új történelmet csinált, Nélküle érthetetlent, évezredekre?! Ő mondta: Effata! Nyílj meg! S a néma szólott. Ne tudná elnémítani a nyelvet, amikor reá száll, elűzni róla a gonoszságot?! Jézus mindenható nemcsak az Égben, de a nyelvünkön is!

      S ha a nyelv mégsem szentelődik meg - vajon kinek a szégyene az: Jézusé, vagy a tiéd?! A finom, minden ízt magábafoglaló mannát a pusztában a zsidók megunták, s visszakívánták Egyiptom durva étkeit. Vajon a mannában volt a hiba, s nem az oktalan zsidókban?!...

      Minden azon múlik, vágyol-e Jézus után úgy, mint az evangéliumi asszony az Úr ruhájának szegélyére?! Van-e erős, minden akadályt legyőző hited?! Tudsz-e jól áldozni?! Várod-e, s kinek tekinted Őt, aki kimondhatatlanul nagy alázatosságában megkicsinyítette magát, hogy el ne ijesszen, hanem megszerettesse veled Önmagát?!

     Bízd nyelvedet a Szent Ostyára, s szent lesz a beszéded.

      2. Isten igéje s dicsérete is megszenteli a nyelvet, „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot...”

      A pap a szószéken! Mily fenséges szerepe van ott a nyelvnek! Isten akaratának szócsöve! Mennyi áldás fakad beszéde nyomán! Hány magábaszállás, megjavulás, mennyi megtérés - új élet, új kibontakozása a megrekedt lelkierőknek! Ugyanaz a nyelve, amelyet ezrek megátkoztak a rágalmak s megszólások vízözöne miatt, ugyanaz millió szívbe lophatja be az édes boldogság és Jámbor élet édenkertjét.

      S ha egyszer ez a rakoncátlan testtag magára vette a lelki élet gyeplőjét és megtanult engedelmeskedni, nincs az a művészeti ág, vagy zenei hangszer, kezdve az édes fuvolán föl egészen a viharokkal, égzengéssel versenyző, fenséges orgonáig, amely oly kedvesen tudná a jó Istent dicsérni, mint a tiszta szívű embernek megszentelt nyelve!

      Gondoljuk el a térdrehullott kármelitának éjféli halk, szinte zümmögő, de szívből feltörő könyörgését, amikor a kóruson a félhomályban kereszttel jelöli meg ajkát: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam!... És aztán fölegyenesedve kilép a hetes páter az egyszerre villanyfényessé lett terem közepére és belezengi az éjszaka nagy csöndjébe: Uram, nyisd meg ajkamat és szám hirdeti a te dicsőségedet!... Miként az angyalok kara a magasságokban – egy teljes órán keresztül zúgja, zengi, énekli egy kis embercsoport a mi Urunknak, Istenünknek dicséretét. Talán az angyalok szálltak le? Vagy az Ég szakadt közibük?! Fölcserélődött Föld és Ég?!...

     Ilyenkor értjük valóban, mi az igazi hivatása a nyelvnek! Isten dicsérete! Ez szenteli meg, ez teszi áldottá, ez magasztosítja fel; igen-igen, erre rendeltetett! S ha még hozzávesszük a léleknek szent magányát, amikor Szerelmesével egyesül vagy egyesülni kíván, amikor szüntelenül keresi az Ő orcáját s önfeledten suttogja: Én Istenem és Mindenem; amikor mézet hordoz a szájában, dalt a fülében és ujjongó érzelmeket szívében, egyetlenegy édes szónak ezerszer meg ezerszer elsuttogásakor: Jézus! Vagy amikor telezengi a lelkét nyelvének leggyöngédebben köszöntő szava, amikor Anyját látja, s mondja: Ave Maria! - akkor igen-igen könnyű megértenünk a kármelitát, aki összerezzen, amikor az utcán egy káromkodó szó üti meg fülét, s mint a durván megérintett mimóza, csukódik össze egész testében-lelkében egy piszkos szó hallatára, vagy az irigy Sátánnak egy-egy, aljas váratlan támadására. Azt sem nehéz ésszel felfogni, miért oly érzékeny minden legkisebb megszólásra, s hogyan bántja lelkiismeretét, ha ő maga ezen a hitvány hiba-magon csak egyszer is elcsúszott!

      Ó, mennyire érti a nemzetek Apostolát, amikor hallja figyelmeztetését: „Istennek énkeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket” (Kol 3,16).

      Ilyenkor elfogja a vágy, olyanná lenni, mint Anyja, a Kármel Ékessége és Királynéja, akiről a szentmise énekli: Mint a cseppentett színméz, olyan az ő beszédje.

      3. A bűnbánat. Tehát még ez is nyelvszentelő?

      De nem zuhanás-e ez a megállapítás a Szent Ostya, az Isten dicsérete után?! Lehet-e szó bunbánatról, mellverésről annál, akinek mindennapi kenyere a Szent Ostya, aki szüntelenül Istent dicséri, s szájában Jézus és Mária nevének ugyancsak jóíze van?! Ó, de mennyire lehet! Sőt nem lehet nélküle.

      A bűnbánat a konzerváló, a megtartó erő a szentek útján. Só, amely nemcsak ízesit, de a romlástól is megment. Ez az alázatosság fundamentumának a habarcsa, amely összetartja szorosan, szinte elválaszthatatlanul a tökéletesség épületének tégláit.

      Emberek vagyunk, Adám-Éva nemzedéke, az ősbűn megrontottjai. Szüntelen harcot kell vívnunk hatalmas ellenfeleinkkel, a világgal, a Sátánnal; és micsoda szörnyű háborút önmagunkkal! Az alázatosság önismereten épül fel. Meg kell látnunk nyomorult, gyarló voltunkat; a mélységekből, nyomoróságunk nagy, szédületes mélységeiből kiáltunk föl nemegyszer „rekedt torokkal”: A mélységből kiáltok Uram, hozzád! (Zsolt 129,1). Hányszor elesünk, hányszor visszazuhanunk! Ma még a magasságokat járjuk: Nem ingok meg soha! (Zsolt 30,9) Holnap már lent, nyomorúságunk szakadékaiban vérzünk ezer sebből, mert hanyagok voltunk, mulasztásokat követtünk el és - elbíztuk magunkat. Ó, ilyenkor megváltás a - Confiteor! A nyelvnek e rekviemes, sötét tónusú zenéje - tisztít, lemos, megszentel lelket, szívet, életet. A bűnbánó nyelv őszinte vallomása végigmegy a Mennyeken, kezdve a Mindenható Istenen, folytatódva a Boldogságos Szűzanyán, a szenteken, végig a földön, mindenkinek bevallja, amit vétett, s szent lesz, amikor a könnyek édes-fájó záporában kiáltja: Én igen nagy vétkem! Ó, mily szükséges ez!

      Ilyenkor nyúl le Isten karja a mérhetetlen magasságból a bűnbánat alázatosságában megásott mélységbe, s még magasabbra viszi a lelket, mint volt annakelőtte.

      Ki tudná jobban dicsőíteni Istent, mint a bűnbánó?! Akinek - megbocsátottak, örökre! Mennyi hála van az ő dicséretében, mennyi öröm, mennyi szeretet! Fájdalom is? Igen, a legtermékenyebb eső ez a fájdalom, amelyre föléled a szikkadt föld, s a virágok milliói pompáznak bele az édes napsugárba, Mily szegény volna a föld, ha Péter nem hullatta volna könnyeit barázdás arcán az első keresztények szívére; ha Magdolna nem sírt-zokogott volna a Mester édes lábainál; ha Ágoston nem harmatozta volna tele Soliloquiumait a bűnbánat mennyei vizével; ha elmaradt volna Szent Alajos zokogása, Szent Terézia szivárványos derűs könnyfátyola, s annyi nagy emberi lélek könnypatakja!

      A bűnbánat megtisztítja a nyelvet, meggazdagítja és megszínesíti annak istendicséretét - valóban megszenteli azt.

      4. A silentium. Ősorvossága a nyelv betegségeinek. Természettől jelenti számára a tökéletes gyógyulást, az egészséget. A nyelv a hallgatásban – él. Ha nem szereti a silentiumot - meghal az örökkévalóság számára.

      Akarod, hogy nyelved megtanulja a fegyelmet? Hallgass! Akarod, hogy megtanuld az igehirdetést? Tanulj meg először hallgatni! Akarsz bölcs lenni, okos és szeretetreméltó Isten és ember előtt? Akarsz kitűnő kármelita lenni, kedvében járni Jézusnak, a Szűzanyának, rendi szentjeidnek? Akarsz boldog, nyugodt lenni, békében-örömben élni?

      Tanuld meg a szent csendhallgatást!

      A nyelvet megszenteli a Szent Ostya, az istendicséret és a bűnbánat - szentté azonban a hallgatás teszi. - Istennek ez adja meg a tökéletes tiszteletet. Istent a hallgatás képes minden szónál, himnusznál, zsoltárnál jobban dicsérni. Ó csend, dicsérünk téged! A hallgatásban beszél Isten. De abban cselekszik és működik is.

Roppant csendben ment végbe a világ teremtése is. Amikor a Lélek ott lebegett a vizek fölött, akkor olyan csend volt, hogy világok születtek meg. Az óceánok mélyén zavartalan csendben izzadja ki a kagyló az igazgyöngyöt. Az erdők silentiumos mélye titokzatos világot rejteget. Az éjszaka sötét, nagy hallgatása mélységes, isteni filozófiára oktatja a hallgató lelket. A puszta csendje pedig a sasok régiójáig emeli föl az emberi szívet. Ezért tudtak oly végérvényesen, annyira visszavonhatatlanul belemerülni a remeték Istenbe.

      Akarod hallani Istent? Ne beszélj, hallgass!

      Nagy dolgok a csendben, a szent hallgatásban születnek. Jézus hallgatásban töltötte emberi életének nagy részét. Amikor megszületett, az az éjszaka volt a legcsendesebb. Minden hallgatott, a csillagok is, fű, fa, állat, ember; csak az angyalok énekeltek. De ők is csak azért, mert mindenek sílentiumot tartottak. Ha beszéd, zaj lett volna - énekük meg sem csendül. A Mennyország akkor dalol, amikor a föld hallgat. S mi csak akkor halljuk ezt a dalt, amikor tökéletes szívünkben a csend.

      Jézus hallgatott, amikor a zsidók fecsegtek, s Pilátus kíváncsiskodott. Hallgatott a kereszten is. Azt a pár szót, amit mondott, az emberi lélek csendjében kiáltotta bele - a jövő számára. Legjobban akkor hallgatott, amikor megváltotta a világot. Amikor elnémult az ajka, amikor meghalt - akkor született meg az élet, az igazi, az örökkévaló - számunkra. A Golgota csendje nem halál, hanem az Élet kezdete.

      Mi az imádat? Hallgatás Az előtt, akit imádunk. Az imádság jelenthet beszédet, szót, sóhajt, könyörgést, dicséretet, hálálkodást, panaszt, társalgást, hallgatást is, de az imádás csak hallgatás lehet. És az ima is akkor a legmagasabb fokú, akkor a legtökéletesebb, amikor a silentiumban emeli a lelket Istenhez. A természetfölötti szemlélődésben hallgat a lélek. Figyel ugyan, szerető, állandó, meleg figyelemmel, de - hallgat.

      A kolostor akkor tökéletes, ha hallgatnak benne. Az ilyen kolostor lakói szentek, mert a nyelvük a nagy hallgatásban szentté teszi őket. Istennek nagy dicséret a zsolozsma, az ének, de a legnagyobb dicséret - a silentium.

      Nekünk remeték voltak az őseink. Hallgatásban és reményben élték le szent életüket; ebben volt minden erejük. (Iz 30,15) A nyelv ereje és szentsége a hallgatásban van. Vajha méltó utódai lennénk őseinknek!

Hallgatás

Silentium II.

„Hallgass és megtanítlak bölcsességre” (Jób 33,33).

      

      Aki egyszer igazában megismerte a nyelvet, annak természetét, három elrettentő tulajdonságát, hogy ti. nyughatatlan, fecsegő és gonosz - annak nem lesz többé kedve becézni azt, s szabadjára ereszteni. Ellenkezőleg! Féket vet rá s rajta lesz, hogy tökéletesen megtanulja a hallgatást.

      Aki egyszer megértette, hogy a nyelv olyan, mint a Pandora szelencéje, amelyet csak egyszer kellett kinyitni, hogy belőle az összes bajok eláradjanak a szerencsétlen földre, az olyanformán érzi majd magát, mint Pambo remete. Oktatásra ment ez a később nagyhírű szent s ott éppen ezeket a szavakat hallotta: „Vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel” (Zsolt 38,2). Többet a fejtegetésből meg se hallgatott. Először ezt akarta megvalósítani: „ne vétkezzem nyelvemmel”. Hosszú éveken át gyakorolta magát ebben és oly tökéletességre vitte, hogy halálos ágyán elmondhatta: „Nincs tudomásom arról, hogy egy szót is szóltam volna, amit meg kellene bánnom”.

      A tökéletesség a mi feladatunk. A hallgatásban bölcsesség rejlik. Az Eredeti Szabály pedig minden pénteken a fülünkbe kiáltja az ebédlő szószékéről: A hallgatás az igazság gyakorlása.

      Természetes, hogy elfog bennünket a vágy, hogy kikönyörögjük a jó Istentől: tudjunk hallgatni, nyelvünket tökéletesen megfékezni. Ünnepélyes szentmisékben fölajánlás után a papnak mintha legfőbb gondja lenne: a hallgatás tökéletes megtartása. Valósággal füstfelhőbe burkolja szavait és az oltárt, hogy a tömjén édes illata vigye föl könyörgését az Úrhoz. Éppen, amikor az evangéliumi oldalt incenzálja, akkor kéri epedve Istent: „Uram, állíts szájam elé őrséget, és ajkam kapujához rendelj védelmet! Ne engedd, hogy szívem a bűnre hajoljon” (Zsolt 140,3). Másképpen hogyan is lenne képes majd a nagy, szent csöndben, az átváltoztatás fönséges, Eget lehozó silentiumában az isteni szavakat kiejteni: Ez az én testem! A nyelv, amely a Legméltóságosabb Oltáriszentséget alapító, nagy Isten szavait merészkedik kimondani, hogyan ejthetné ki azokat a lélek édes, szent félelmében és alázatos, minden érzéket lenyűgöző békéjében, hacsak meg nem szentelődött már előzőleg a csendhallgatás folytonos gyakorlatában?! Ezért születik meg a visszavonhatatlan eltökélés mindnyájunk lelkében, valahányszor az éjszaka titokzatos, lelket megejtő silentiumában a szent zsolozsma zsoltározásánál szíven üt bennünket Isten hangja a 38. zsoltár kezdetén: „Mondtam, elhatároztam: Vigyázok útjaimra, nyelvemmel nem vétkezem; retesszel zárom le szájam...”

      Mondtam, elhatároztam! Százszor elhatároztuk, százszor vétünk ellene. De az elhatározás minden éjszaka beszédes csendjében újra meg újra föltornyosul a megejtett, silentiumos lélekben, mint az óceánban a hullámhegyóriás, hogy végre kiharcolja magának a tökéletes győzelmet a nyelven: nyelvemmel nem vétkezem! Ezért tesz féket a szájára, ezért: a végleges győzelemért!

      A lélek megérti most már minden kétséget kizáró világossággal, hogy „aki nem hibáz szavaiban, az tökéletes férfiú” (Jak 3,2). Ezért a kemény szó: Mondtam, elhatároztam! És megkezdődik a harc a nyughatatlan, a fecsegő, a gonosz nyelv ellen.

      Hiába tette Isten kettős lakat alá ezt a szörnyű zsarnokot, hiába csukta be az ajkak és fogak kettős börtönébe - ez félelmetes, láncát tépő rab vakmerően szakítja föl börtönének ajtóit, s fegyelmezetlenségben, rakoncátlan szabadosságában nem ismer határt: mint a megvadult Tisza, szakít gátat, elönt viruló földeket, pusztít és tenger nyomorúság iszapját hagyja maga után mindenütt. Becsület, erény, béke, nyugalom, harmónia - mind, mind az ő áldozata. Átok a nyomán, boldogtalanság az útján.

      Kell, kell a harc ellene! Aki nem győzi le a nyelvét, azt legyőzi a nyelve. Itt nem lehet megalkudni! Vagy az egyik, vagy a másik! A gigászi harcban az lesz a győztes, akiben nagyobb az eltökéltség, akiben férfiasabb az elszántság, akiben tökéletes a meg nem alkuvás.

      Nagy áldás, kimondhatatlanul nagy kegyelem szerzetesnek lenni. A szent Rend gondoskodik a hallgatás megtartásáról. Csak engedelmeskedni kell neki.

      Három terepe van a külső silentium megtartásának: 1. A rekreáció. 2. A napközi hallgatás. 3. A szigorú silentium. A hallgatás megtartásának szigorúságában fokozatosság van. Leggyöngébb a rekreációban, legnagyobb az utolsóban.

      1. Rekreáció.

      Nagy művészet a tökéletes viselkedés az üdülő órán. A tökéletesség kizárólagos ismertetőjele az lesz, „ha valaki nem hibáz szavaiban”. Hiszen az a tökéletes férfiú. Nehéz művészet, emberi erőt meghaladó, mert nem lehet mindig hallgatni: sőt sokszor - beszélni kell. Azt kívánhatja, parancsolhatja a testvéri szeretet, az elöljáró és mindenekfölött az erényeknek magas bakon ülő, csupatekintély kocsisa: az okosság!

      Nos, mi legyen az elv ebben a próbára tevő kérdésben?

      Inkább hibázzunk hallgatással, mint szavainkkal. Mert a hiba a beszédben százszor nagyobb, mint a hallgatásban. A nyelvhibának következményei vannak. A hallgatás hibája, amennyiben csakugyan hiba lenne, múló valami, kis bosszankodást okozhat, de még ilyenkor is, a legtöbbször - magában mindenki megcsodálja.

      A hallgató embert a lélek önkénytelenül megsüvegeli; különösen, ha hallgat akkor, amikor megsérthetné a szeretetet. Szent Rendünk Általános Főnöke mondotta egyszer jelentőségteljesen kb. ezeket: Sohasem tapasztaltam olasz rendtársaimról, hogy közülük valaki csak egyszer is megszólt volna mást a rekreáción, szeretetlenül bírálgatott volna, vagy kíméletlenül, gorombán beszélt volna kármelita testvérével!

      Mily nagy bölcsesség! Hallgatni, amikor oly könnyű lenne rosszat mondani, megszólni, talán rágalmazni, bírálgatni, ellenkezni, szenvedélyesen vitatkozni, horribile dictu: veszekedni!

      Mily nagy szeretet!

      Beszélni és senkit sem sérteni! Beszélni és másokat felüdíteni! Beszélni és testvéreinket Istenhez közelebb vinni! Beszélni és terjeszteni a jót, az igazat, és életté tenni a testvéri szeretetet! Ó, szent hallgatás, amely megtanítod a nyelvet a tökéletes beszédre! Ó, hallgatás, nem vagy te egyéb, mint az igazság gyakorlása: mert általad megadjuk Istennek, ami Istené, embernek, ami az emberé, és mindkettőnek a - szeretetet.

      Igen, a silentium a szeretet melegágya, amelyben a valódi testvéri szeretetnek gyönyörű, illatos virágai sarjadnak ki, s éppen azért oly szépek azok, mert földjét az igazság éles-fényes pengéje kapálta, művelte és gondozta.

      A silentium a béke birodalma: hiszen az igazság és a béke testvérek, és az a csók, amelyet váltanak egymással, a szent hallgatásban csattan el. Igen, igen, a rekreációt is a hallgatás teszi szentté és édessé!

      Egy szent laikus testvérről olvastam, hogy amikor a rekreáción Istenről vagy lelki dolgokról hallott beszélni, csupa öröm, boldogság volt a szemében, az arcán. Mihelyt azonban profán dolgokról esett szó, lassankint másra kezdte terelni a beszédet. Ha ez nem sikerült, el-elszundikált, de azonnal felébredt, amint megint lelki dolgokról volt szó. - Szent Terézia jelenlétében nem mertek mást megszólni. A nyelvnek hallgatnia kellett, hogy beszélhessen Istenről s gyakorolhassa az igazságot és a szeretetet.

      Mondtam, elhatároztam tehát: féket teszek szájamra, mert a hallgatásban nagy bölcsesség van, igazság, szeretet és édes béke.

      2. Napközi hallgatás.

      Előírja a szent Szabály: semmi fölöslegeset, csak a szükségeset, s azt is halkan! Óva int az idegenekkel vagy szerzetesekkel való társalgástól, s hangsúlyozza az elöljáró engedélyét. Tehát sokkal szigorúbb a silentium megtartása, mint a rekreáción. Természetes, hiszen ebben a pontban szinte ellenőrizhetetlenné lesz a beszéd. Könnyebb a kibúvó, temérdek az alkalom, a lelkiismeretlen szerzetes szabadjára engedheti a nyelvét. Ilyenkor mutatkozik meg valójában: ki a vérbeli szerzetes, ki szereti a magányt, kinek szentség a silentium!

      A Szabványok még e ponton belül is szigorítanak. Bizonyos helyeket különösképpen kiemelnek, mint ahol még fokozottabban kötelező a hallgatás. Elsősorban is a kórust említik.

      A kórus az imádság helye, a zsolozsmáé és a káptalané. Itt érintkezik a kolostorban a Föld az Éggel. Az angyalok égi kórusa a szent officium idején leszáll hozzánk, hogy velünk egyesülve dicsérje Istent. Az elmélkedés idején a lélek emelkedik Istenhez s a kórus mennyország lesz, mert mindenki imádkozik. A káptalan alkalmával az alázatosság aratja diadalát, s az ördög szörnyű vereséget szenved a testvérek lelkében. A konvent szentmiséje tökéletessé teszi a hely szentségét, s benne éri el csúcspontját a csendhallgatás fensége.

      A kórus helyének ez a páratlanul pazar megszentelődése teszi azt, hogy minden kármelita az említett közös gyakorlatokon kívül is úgy tekinti a kórust, mint ahol a hangot halkítani kell, s csak akkor szabad megszólalni, ha az elkerülhetetlenül szükséges. Az egyszeri átmenet rajta, vagy a privát belépés, még az is szükségessé teszi ott az imát.

      A következő fontos hely az ebédlő. A jó karmelita mindent imádsággá tesz. Az étkezést is. „Akár esztek, akár isztok, barmit cselekedjetek, mindent Isten dicséretére tegyétek” - mondja az egyik felírás. Az étkezes alatt nemcsak a test, a lélek is táplalkozik. Beszéd egyáltalában nincs, legfeljebb jelekkel.

      Szent a csöndje a folyosónak. Olyan az, mintha kápolna lenne. Önkéntelenül nyúl az ember az olvasóhoz, s Édesanyját, Máriát érzi maga mellett.

      A sekrestye silentiuma különlegesen kötelez.

      De az igazi hallgatást, a háboríthatatlant, a magány szent, drága csöndjét a cellájában találja meg a boldog kármelita. Ide az elöljárón kívül senkinek sem szabad belépnie. Ez külön birodalom. Itt - beszél a csönd. A szentek ennek a falát csókolták meg százszor meg ezerszer. Ez különít el tökéletesen a világtól, ez még szerzetestársainktól is; ez tesz - szentté; a négy fehér fal, a szent Corpus nélküli barna kereszt és a titokzatos magány, ahol a hallgató lélek tartja nászát isteni Jegyesével - Jézussal.

      Mondtam, elhatároztam: lemondok minden engedély nélküli s fölösleges társalgásról, hogy kizárólag a mennyeiekkel társaloghassak. Elhatároztam, hogy csak a szükségeset mondom, azt is halkan s röviden. Ha haragszom, bosszankodom, türelmetlenkedem - soha meg nem szólalok. Így gyakorlom az igazságot, így lesz békém és boldogságom.

      3. Szigorú silentium.

      Kompletóriumtól Primáig. Ez a lélek mennyországa. Beszélni legfeljebb írásban lehet. Ilyenkor kizárólag csak ketten vagyunk: a lélek és az Isten. Még a fecsegő szerzetes is, a lanyha, a közönyös, ezen idő alatt komollyá lesz - kénytelen silentiumot tartani. A többi időt kijátszhatja, elfecsegheti, ezt azonban meg kell tartania. Nincs kivel beszélnie! Vajon meghallja-e a jó Isten hangját? Minden azon múlik, képes-e a belső hallgatásra?

      Erről a szent időről nincs mit mondanunk. Ez a legszebb ajándéka a szent Rendnek, amit csak adhat fiainak. Aki értékeli és megbecsüli, az valóban gazdag.

      A szigorú silentium Istent adja a léleknek. Ez az egyesülés ideje. Tulajdonképp 12 órás adoráció, mert a mérsékelt alvás-pihenés is szent és Istennek meleg tekintete alatt és édes karjai között folyik le. Ebben a megszakíthatatlan adorációjában adja át magát a lélek - hol tökéletesen, hol tökéletlenül-Jézusnak, aki ebben a szent csöndben árasztja, mint igazi szőlőtő, erejét, kegyelmét, isteni szellemét a Vele mind szorosabban összeforró szőlővesszőbe, hogy eggyé legyen vele, miként Ő és az Atya is egy.

      Lehet-e csak tékozló fiúnak is nevezni azt a boldogtalant, aki nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy a szigorú silentium a legtökéletesebb életformája a Jézus lábainál hallgató Máriáknak, akik a legjobb részt választották?!...

      Valóban szent a silentium és szentté teszi azt, aki tökéletesen megtartja.

      Isten szól hozzánk a Szentírás lapjairól: Hallgass és megtanítlak a bölcsességre.

      Mondtam... Elhatároztam...

      Tartsuk féken a nyelvünket, így leszünk tökéletesek, bölcsek és szentek!