Oldalak

2010. január 30., szombat

Az imádság birokra kel az Istennel

      Voltál-e már elhagyatott vidéken, elzárva minden emberi kultúrától?! Se vasút, se posta, se hajó; csak a végtelen tenger hullámtömege; madár se jár arra; csupán szikla meg víz, amit látsz. Semmi hír napokon, heteken, talán hónapokon, éveken keresztül. Nincs levél, újság, jóbarát. Majd belehalsz; a reménység alig pislog mar elárvult szegény szívedben. A lélek magába omlik, elsorvad - meghal.
      Ez annak az embernek az élete, aki nem imádkozik.
      Az imádság összeköti az Eget a földdel, a lelket az Istennel.
      Ha nincs imádság - nincs összeköttetés Ég és föld között, a lélek és Isten között: marad a föld! A föld nem mennyország; ez a siralom völgye. Csak úgy lesz mennyország, ha az eget lehozod a földre. Lehet? Igen! Az imádság leszállítja, lehúzza az Eget, a Mennyet, a Paradicsomot - az Istent az emberi szívbe. „Isten országa közöttetek van” (Lk 17,21).
      De ha nem imádkozol, hogyan húzod szívedbe abból a mérhetetlen magasságból a Mennyek országát?!
      Látod, testvérem, hogy megnő a jelentősége a te hangszerednek, hegymászó botodnak, vadászfegyverednek?!... Pedig még többet is mondhatok az imádságról.
       Az imádság birokra kel az Istennel. Legyőzi Őt. Olyan hatalmas, olyan nagy az ereje!
      Ismered-e Jákob küzdelmét az angyallal, aki maga volt az Isten, vagy az Isten Fia?! (Ter 32,24-32) Tusakodott vele egész virradatig s akkor sem akarta mindaddig elengedni, míg meg nem áldotta. S Isten akkor adta Jákobnak az Izrael, azaz Istennel viaskodó nevet. Ebben a jelenetben az imádság ereje van megörökítve. Isten végre is engedi magát legyőzni s kijelenti Jákobnak, hogy „ha erős volt az Istennel szemben, mennyivel inkább fog győzedelmeskedni az embereken”.
      Igen, ez az imádság, amely birokra kel az Istennel s addig viaskodik Vele, míg csak áldást nem kap Tőle. Ez az állhatatos kitartó, férfias, bátor imádság - győz, diadalmaskodik Isten felett is. És Isten megadja az áldást.
      Istent lefegyverezi az a határtalan bizalom, amely megtorpanás nélkül vágyakozik az áldó Jobb után. Ha ilyen gigantikus az imádság ereje az Istennel szemben, milyen lesz akkor az emberekkel szemben!
      Az imádság erejét le nem töri semmiféle ellenség, lehet az dúsgazdag vagy félelmetes hatalmú, ragyogó lángelme vagy dolgok mélyére hatoló nagy tudós, világhírű művész vagy félelmetes logikájú teológus - a legegyszerűbb ember gyermeki bizalma jobban tetszik a Fölséges Úristennek, mint amazoknak földi nagysága; a szívből alázatosaké ezerszerte jobban, mint az írott vagy kimondott szavak agyondicsért és megbámult betűtengere.


2010. január 22., péntek

Mindeneknél nagyobb az imádság

       Kitűztük magunknak a legtöbbet, amit ember itt a földön feladatul jelölhet ki magának: fönntartás nélkül Jézuséi vagyunk, s nincs más dolgunk, mint csak egyedül Őt szeretni. Igen ám, de ebből még nem következik, hogy valóban tökéletesen megvalósítottuk a fönntartás nélkül való átadást, és hogy csakugyan nem teszünk mást, mint csak szeretünk. Mindettől még igazában messze vagyunk. Ez már a csúcs, ez már a magaslat. Ide még csak vágyódunk, arrafelé tekintgetünk, és - adja Isten! - arrafelé megyünk, haladunk.
       Mi ez a fölfelé tartás, mi ez a haladás? Más szóval mi a tökéletesség útja?
      A kármelita kitűzte magának a csúcs elérését. Megvan benne az elszántság, a tökéletes elhatározás: följutni arra a magaslatra. Talán kimondja a szót is, mint Kis Szent Teréz: a tout prix - mindenáron! De tudja-e a módját? Van-e megfelelő fölszerelése a hegy megmászásához? Ha van: tudja-e azt használni, ért-e hozzá?
      Hiába a jóakarat, a lelkes elszántság, ha tudatlanok, járatlanok vagyunk a turisztikában, legfeljebb a félutat, ha megtesszük. Egy hirtelen keletkezett vihar, egy nem sejtett lavina vagy egy elénk meredő szakadék elpusztít, vagy legalábbis visszafordulásra kényszerít bennünket.
       Mi ez az eszköz tehát? Az imádság.
      Igen, az imádság! Ez az, aminek hallatára a kármelita szíve nagyot dobban. Édesen hangzik a fülébe, ha szóba hozzák. Fellelkesül, amikor kiejti: imádság! És ezer gondolat, ezer kedves élénk érzelem rajzik bensejében, ha beszélhet, gondolkodhat vagy írhat róla.
      Láttál már vadászt, aki órákon át beszélt az ő kitűnő vadászfegyveréről s a temérdek szebbnél-szebb zsákmányról, amelyet vele ejtett hosszú leseken az erdő mélyén, vagy kinn a mozdulatlan éjszaka holdvilágításában?! Katonát, aki bemutatta neked nagyszerű mannlicherének szerkezetét s töltés módját?! Vagy művészt, aki hegedűjét simogatta, s elmondta neked, hogy játszotta rajta az ábrándos Schubertet vagy a rapszodikus Lisztet, s hogyan imádkozta húrjain Gounod Ave Mariáját!
      Tudd meg, ez mind semmi ahhoz képest, amikor a kármelita szabadon elgondolkozik az ő pompás fegyveréről, édesszavú hegedűjéről, csengő-bongó, majd fuvolázó, majd meg viharzó, ezer húrú hangszeréről: az imádságról.
      Ez az ő élete; ez hozzá nőtt; tőle elválaszthatatlan; e nélkül halott, senki, semmi!...
      Imádság nélkül semmi a Kármel! - mondta XIII. Leó pápa.
      Semmi! Az, ami a folyó medre víz nélkül. A rét harmatos fű nélkül, a kert virág nélkül. A templom Oltáriszentség - Jézus nélkül. Menyasszony vőlegény nélkül. Az emberi élet szeretet nélkül, az év tavasz nélkül, az éjszaka csillag nélkül. Semmi, semmi!...
      Hogyan menjen fel a turista a 3000 méteres magasságba hegymászóbot nélkül? A legelső oldal meredek kövei közt lezuhan. Lehetetlen, hogy tovább jusson. Jobb lesz, ha visszafordul. Hogyan szálljon fel a madár szárny nélkül?! Elképzelhetsz fönn, a magasban, sast, királyi sast, gyönyörű, szabályos ívben keringeni - szárny nélkül?!
      A szárny az imádság; a hegymászóbot, a hárfa, a hegedű, a lélek orgonája, a szív Istennek muzsikáló édes szerelme - ez az imádság.
      Vannak más dolgok is itt ezen a földön. A szó hatalma, amely a szószékről, mint valami óriási, magasból lenyúló kéz belemarkol a bűnös szívekbe, vagy, amii még több, még hatalmasabb - a példa, amely ellenállhatatlan. És mégis, mégis ezeknél is több, nagyobb - az imádság!
      Marad ez a három; a szó, a példa és az imádság; közöttük azonban a legnagyobb az imádság!
      Nagy, igen nagy dolog az imádság!
      A lélek fölemelkedése Istenhez.
      Hallod? A léleké, amely az embert emberré teszi; amelynél fogva csak alig áll alantabb az angyaloknál; a léleké, amely Istenhez teszi őt hasonlóvá, barátja lesz és fogadott fia.
      Az imádság ennek a léleknek a fölemelkedése Istenhez.
      Fölszállás, felröppenés, hogy ott ne ragadjon lenn a földön az anyaghoz, a sárhoz, a piszokhoz, a szennyhez, az ideigvalókhoz, hanem emelkedjék föl az örök magasságokba, a tündöklő, kék, csillagos égboltozat felé, oda, ahova rendeltetése szól, ahonnan lett, akitől elindul földi útjára. - Istenhez, Hozzá, Akivel az összeköttetést szüntelen meg kell tartania, mert különben elvész a süppedékes talajban, lángja kialszik a sötét föld rideg éjszakájában.
      Mindeneknél nagyobb az imádság.
      Ha nem imádkozol - elveszíted az összeköttetést Istennel, nincs érintkezése az Éggel, lezuhansz s meghal a lelked, mert a földi élet csak úgy igazi élet, ha a lélek a mennyországot hordozza magában.
Imádság nélkül nincs mennyország, imádság nélkül nem élet az élet, hanem halál, pusztaság, sivatag, jégmező; nélküle pokol minden emberi szív.

2010. január 16., szombat

„Egyetlen dolgom: Őt szeretni!”


      Szívünk fönntartás nélkül átadta magát Jézusnak. Mi lesz most már a teendőnk? A misztikus doktor adja meg a választ[1]:

Lelkem s egész valóm
Szolgálatára szentelé magát.
A nyájat már nem őrzöm,
S tisztem nincs semmi más, 
Egyetlen dolgom őt szeretni.
   
      Belevetettük magunkat az isteni Szívkohó lángtengerébe, azaz fönntartás nélkül Jézuséi lettünk, mi volna más most már a teendőnk, mint a tűzbe zúdított vasérctömegé: lángolni, égni! Ahogy a vasérc egy-láng lesz, egy-tűz a kohó lángjával, tüzével, úgy égünk, lángolunk ezentúl mi is az isteni Szív tüzében. Mit tesz egyebet a vas, mint lángol, ég?! Mit tegyen a mi szívünk mást, mint hogy szeressen, mégpedig egyedül Őt szeresse.
      „Egyetlen dolgom: Őt szeretni”.
      A Napnak is egyetlen dolga: melegíteni. Hogy világít is, az csak természetes. Velejár a tűzzel, hogy világítson. Az isteni Nap tüze is melegít és világít egyszerre. Az én szívem is, amikor szeret, mégpedig, mivel egyedül csak szeret, melegít is, világít is. A csillagnak egyetlen dolga, hogy ragyogjon; a tengernek, hogy daloljon; az erdőnek, hogy zúgjon; a pataknak, hogy csobogjon; a virágnak, hogy illatozzék; a madárnak, hogy éneke szárnyaljon... Csak az emberi szívnek volna ezer más dolga?!... Nem, nem! Az is csak egy dologra rendeltetett: szeretni, mindig szeretni! Ébren és alva! Élve és halva!

      Egyetlen egy foglalkozásom van. Nincs más.
     Azt mondják, hogy hivatalom van, amelyet be kell töltenem; hogy az az én foglalkozásom!... Tévedés! A hivatalomat meg kell aranyoznom, be kell sugároznom szeretetem aranysugaraival, különben nem lesz benne élet, melegség, senkinek se használ, legkevésbé nekem. Holt lesz és fagyos. Mire jó az így betöltött hivatal? Azért adták, hogy ne csak betöltsem, de főként azért, hogy dicsérem vele Istent, akinek szent akaratából beállítottak abba a hivatalba; hogy azt széppé, színessé - életté tegyem; meglássék a betöltésén, hogy Istentől kaptam. Azért is tündököljön rajta az én szeretetem naparanya, szívemnek édes színpompája. Nem így látta-e el hivatalát, még a tanítóit is Ő, az én szerelmesem: Jézus?! Ő - csak szeretett!
      Azt is mondjátok, hogy zsolozsmát kell mondanom; hogy ez is az én egyik fő foglkozásom! Ó, mennyire tévedtek! Az én egyetlen foglalkozásom - a szeretet. A zsolzsma csak az orgona, amelyen elmuzsikálom az én nagy, szent, majd viharzó, majd édesen búgó istenszeretetemet.
      Hogy tanítok - ez az én foglalkozásom!... Nem, ezerszer nem! A szeretet az fő foglalkozásom. A tanítás a medence, széles, mély medencéje a szomjas lelkeknek, amelybe belecsorgatom a lelkemből kiömlő szeretetemet.
      A prédikálás - mondják -, ez az én foglalkozásom. Nem! Ez csak a havasi kürt, amellyel belezengem a lelkek havas, jeges hegyoldalaiba, éles csúcsaiba az én végtelen szerelmem fölkelő napjának hajnali himnuszát.
      A gyóntatás! - mondjátok. Nem, nem! Ez csak a katedra, vagy a kiosztó műhely, hol a szeretet kenyerét alamizsnálkodom el.
      Önmegtagadás, vezeklés! - kiáltjátok. Ez a te teendőd; ez a Rended szelleme. Így mentesz lelkeket. Jézust, a te Szerelmesedet nem követheted másként. Ezt Ő maga mondta: „Aki követni akar...” (Mt 16,24) - Ez mind igaz, csak az nem áll, hogy ez volna az én fő foglalkozásom! Ez csak eszköz, igaz, hatalmas eszköz, hogy az én mély tengerszeretetemet kifejezzem. De semmit se ér ez az önmegtagadás és vezeklés, ha önmagáért van, ha a kiállításos aszkézis hiú bálványszolgája lesz. Semmi, semmi, ha nem úr rajta a szeretet, ha nem egyes-egyedül ez diktálja neki a rekord-tempót.
      Ó, a szeretet a lovas, az önmegtagadás a paripa, amelyen vágtathat és száguldhat galoppos iramban a huszár; de ha hitvány, félénk, sápadt, gyáva alak ül a nyeregben, leveti azt a ló, s hol, de hol áll meg a gazdátlan jószág?!
      Igen, igen, szeretet az én dolgom, ez az én egyetlen feladatom és célom.
      Hát a szenvedés, a kereszthordozás, az semmi?!... - így szól az újabb, súlyos argumentum. Semmi a szeretet nélkül - válaszolom. A szenvedés és a kereszt is csak út, ámbár királyi út, amelyen az én szeretetem a legmodernebb típusú autók rekord-sebességét messze felülmúlva száguld örök célja felé.
      A szeretet - minden. Hiába a szenvedés és a kereszt, ha nincs benne, rajta szeretet - semmi az!
      És az imádság?... Ezt már csak nem tagadhatod, hogy ez a te igazi hivatásod?!... Igaz! De az én imádságom nem egyéb, mint - szeretet. És az én szeretetem, az - imádság. Amikor én imádkozom, akkor szeretek. S amikor én szeretek - imádkozom.

      Gyönyörűbb imádság nincs, mint a szeretet. Menj a tabernákulum elé, térdelj le, s nézzen lobogó szemed Jézusra; meglásd, kilép onnan a te édes Szerelmesed, s szent csókban forr össze veled. De ha nincs benned szeretet, nem imádság a te adorációd, hanem - hazugság.
      Figyeld meg Mária Magdolnát!
      Hogy tudott az imádkozni - egy hang nélkül, ajka megmozdulása nélkül! De ha szíve dobogását sikerült volna meghallanod, akkor tapasztaltad volna, mit tesz az: szeretni!
      És menj, kísérd Nagy Szent Teréziát összes elfoglaltságai közepette, és hamar rájössz, hogy egyetlen édes teendője volt legbokrosabb munkái között is: szeretni Jézust! Összes iratai élére ezt az egyetlen szót írta: Jézus!
      És Kis Szent Teréz! Amikor olvasod, mondd, nem melegít, nem perzsel, nem éget lelkének a tüze?! Egy édes szerelmi dal az ő fiatal élete az Egyetlenhez, Jézushoz! Csak ezért él, ezért tűr, szenved, ír és dalol; ez az egyetlen szerelem egészen betölti rövid életét.
      És Keresztes Szent János! Még a börtön nyomorúságai, szennye és vigasztalansága közepette is a szeretet páros énekét költi, elfeledve minden méltatlanságot, mindenekfölött pedig önmagát.
      Minden szentnek ez volt az egyetlen dolga: szeretni!
      „Tisztem nincs semmi más.”
      De ha mégis - vetik ellenem - munkával, idegölő dologgal bíznak meg, örökös robotolással?! Nem számít. Az örök hangszer itt van nálam: a lelkem hárfája. Játszom rajta a szeretet dalát. Jézus is dolgozott, Szent József és Mária is. Nem volt-e az ő munkájuk - a dal?... Nem az iga maradt meg abból a munkából, hanem a szeretet, mert az, s csak az - örök. Míg a hit és a remény szent erénye elmúlik, csak a szeretet marad meg örökre.
      De hát üldöznek majd?!... Beborul az Egyház kék ege. Menekülni, futni kell. A kolostor paradicsoma elszáll, mint az Éden kertje egy szent látomásában. Igaz, igaz: de nem menekült-e a Szent Család is?! S milyen volt ez a menekülés? Talán gond, aggódás, kétségbeesés ülte meg arcukat?! Nem, nem - szeretet!

      Mi tehát a szeretet? Mi az a titokzatos fenség benne? Miért erősebb a halálnál, keményebb a pokolnál, vonzóbb a mágnesnél? Miért tesz boldoggá? Mi a varázsa? Miért bűvöl? Mi az, mi az?
      A szeretet, az az Isten. Mert Isten a szeretet. És csak Ő a szeretet.
      Amikor a kis Jézust karjaidba veszed - a Szeretetet ölelted át. És amikor a kereszten agonizáló szent Szívet csókolod - a Szeretetet csókoltad meg. Amikor üríted „a részegítő kelyhet” - a Szeretet patakjait iszod, és elöntenek az édes szerelem hullámai úgy, hogy ájultan hullasz az Örök Szeretetnek, Jézusnak a karjaiba.
      És most nézz a szentségi Jézus felé! Emeld reá tekinteted. Lopakodjál be a titokzatos szent sátorba, húzd szét a tabernákulum függönyét, nem egyszer - százszor, ezerszer: ott a te Szerelmesed, aki „keblét nyújtja neked”, „édes dalra megtanít”, csak add át magad neki fönntartás nélkül, teljesen!
      Nincs más dolgod! Célnál vagy. Egyesültél.
      Mi a tökéletesség útja? A szeretet. Mi a cél? Az is a szeretet. Mit akarsz még egyebet?!
      Hiszen leszállt a földre a szeretet.
      Ó boldog lélek, amelyben minden szeretetté lesz! Ez az alapszín, az alaphang, az alaphangulat, az uralkodó tónus. Mint ahogy a pokolnak alapszíne, hangja, tónusa a gyűlölet, a mennyországé a szeretet - e léleké is a szeretet. Minden szeretet benne, minden cselekedetét ez hangolja, ez színezi. Beszél, hallgat, imádkozik, tanul, tanít, dolgozik fizikailag vagy szellemileg - a szeretet fűti minden szavát, mozdulatát. Járása, tekintete, lénye, egész valója - szeretet. Ennek a melege úgy elárad rajta, hogy aki a közelébe jut - megperzselődik, ha van finom érzéke a mennyeiek iránt. Söpör vagy olvas, mosogat vagy térdel, a legalacsonyabb munkát végzi vagy tollal szántja a fehér papirost, mindegy - egy az, ami valódi értéket ad e különféle elfoglaltságoknak: - a szeretet.
      A rézkrajcárból, ha ez a lélekember kezébe veszi, csengő arany lesz. Minden megváltozik és átalakul nála. Aranyember! – mondja Jókai regényesen és álmodozón az ő regényében; - aranylélek, aranyszív! - kiáltunk föl mi ennek a leggyönyörűbb valóságnak a szemléletére.
      Azért egyetlen dolgod legyen a szeretet!
      „Neked más gondod ne legyen - tanít Keresztes Szent János - mint az, hogy lelkedet megőrizd tisztán és teljesen Istenbe merülve, anélkül, hogy megengednéd, hogy ez vagy az a dolog téged zavarjon.”
      Tehát bármily állapotok vegyenek körül a kolostorban; uralkodjék ott bár Lucifer a pokol összes légióival, szüntelen legyen ott a veszekedés, a szeretetlenség; a gyűlölet hullámai ne csak a világ felől ostromolják a kolostor falait, de belülről is elborítsanak mindent - ne számítson semmit! Te csak szeress s állj a szeretet édes melegével a szívedben szilárdan a tajtékzó hullámok közt, mint az örök szikla! Meglátod, el nem mos a szennyes áradat. Ellenkezőleg, egyszer majd eltakarodnak a hullámok, visszavonul a piszkos ár s a te szerelmed diadalmaskodik égen-földön. De csak akkor, ha - szeretsz, mégpedig kizárólag - csak szeretsz; ha ez az egyetlen gondod, dolgod; Őt szeretni, a Szeretetet, az örök, elmúlhatatlan, megingathatatlan, elmozdíthatatlan, végtelen, édes Napot: Jézust!
      Ezért minden gondod legyen: Őt szeretni!

      Nézd, hogyan tanít erre a te rendi Anyád, Szent Terézia:

      Semmi meg ne zavarjon. Semmi, tehát a sikertelenségnek egész láncolata se. Ha úgy vennéd észre, hogy ellened esküdött nemcsak testvéred, sőt - úgy tetszenek - az Ég is összes angyalaival: meg ne zavarjon! Ha elítélnek, félreértenek, ha semmi sem úgy megy bent és kint, amint te szeretnéd - meg ne zavarjon.
      Semmi meg ne ijesszen. Így bátorít tovább Anyánk. Még ha a pokol felhője szállna rád, hogy agyonnyomjon. Ha úgy elsötétítené is a lelkedet, hogy a vak lélekéjszakában tapogatózni sem volnál képes, nemhogy járni és látni - meg ne ijedj! Csak szeress! Meglátod, egyszer fölszakad a köd és kiragyog a Nap - Jézus! A te Szerelmesed újra nyújtja keblét-Szívét, és te elbűvölve öleled magadhoz az isteni Szívet és meg fogsz ittasodni e Szív szerelmének tüzes borától. - Ha elhagy minden és mindenki, ha olyan sötét lesz körülötted, mint volt akkor a Golgotán, hogy sziklák repednek a szörnyen félelmes csendben, sírok nyílnak meg és sápadt halottak népesítik be rémüldöző fantáziádat - ne félj, ne félj, a szeretet erősebb a pokolnál, diadalmasabb a halálnál, a szeretet - örök! - És ha mégsem akarna fölszakadni a köd, elmúlni a sötétség a lelkedben, ha egy végeláthatatlan gyötrelem, kínos betegség vagy nem szűnő belső fájdalom szívná ki belőled az utolsó életerőt úgy, hogy napközben és vigasztalan éjszakáidon százszor meg ezerszer kiáltanád, nyögnéd, sóhajtanád: elvesztem! - tudd meg s halld a vigasztaló igét:
      Minden elmúlik. Minden: a sötétség, a gyász, a fájdalom, de a földi öröm, a földi szerencse is, csak egy marad meg: a szeretet!
      Egyedül Isten nem változik. Isten, a Szeretet! Neki nincs vége. Végük van a gazdagoknak, vége a nyomornak, vége a sötétségnek, vége a szekatúrának, az irigységnek, vége a féltékenységnek, vége a gyűlöletnek, ti., amennyiben engem illet; vége, vége a hajszának, a fáradt napoknak, az álmatlan éjszakáknak; vége - a dicsőségnek, a sikernek, a tapsnak, vége a jajnak és a hiú örömnek. Minden elmúlik, csak egy marad meg: a Szeretet, az - Isten!
      Azért légy türelemmel. Te - csak szeress! Így mondja Szent Anyád:
      A türelem mindent elér. Mi az a „minden”? A minden - Isten. És te a semmi vagy. És ami föld, anyag, ami hiúság és gyötrelem - az mind semmi. Tűrj! A szeretet erre is megtanít; az ezt is érti. A szeretet mindent tud, mindenre képes, mert a mindentudó és mindenható Istentől származik, Belőle árad és Általa hat. Ha szeretsz, ha csak szeretsz, ha ez a te egyetlen dolgod-gondod, akkor tudsz tűrni is.
      Sőt, csak akkor tudsz tűrni, ha szeretsz. Ha nem szeretsz - elfogy a türelmed és elveszítesz mindent. Ha növekszik a szerelmed, növekszik a türelmed is, s ha csupa szeretet vagy - te vagy a megtestesült türelem!
      Ennek a szent, édes, végtelen, mindentudó, mindenható, mindenre képes szeretetnek a birtokában mire vágysz még, mid hiányzik? Van-e, lehet-e panaszod? Mi kell még? Mi lehet az, amire még szükséged volna, ami ezen kívül és ezen felül még boldogítani tudna, gyönyörködtetni vagy kielégíteni?!...
      Aki Istent bírja, annak semmije sem hiányzik. Ha egyszer már neked Isten „a keblét nyújtotta”, ha odaadta egészen néked a Szívét, ha te, embercsöpp, elmerültél már az isteni Szeretet végtelen óceánjában - volna még egyébre vágyad, gusztusod, kívánságod?! Lehetetlen!
      Ha a Mindent bírod, a semmit nem kívánhatod!...
      És ha mégis elégedetlen volnál, ez biztos jele annak, hogy nem tiéd egészen az Isten; hogy szeretni - nem egyetlen gondod-dolgod.
      Isten egyedül elég. Mert ha Isten a tiéd, akkor nincs másra, de semmire szükséged. Állhatsz-fagyhatsz Grönland jeges mezőin, vagy homokkal szórhatja tele szemed a Számum szele, ragyoghat fölötted a Riviéra csodás tavasza, vagy süvíthet az északi Bóra; bárhol vagy, bármit teszel, bármilyen a sorsod, a keresztek erdeje meredhet körülötted - tudd meg, ez mind nem számít.
      Neked elég az Isten egymaga!
      Csak Ő tud kielégíteni; Ő egyedül boldogítani, nem egy percre, nem egy emberéletre, hanem egy egész, teljes örökkévalóságra.
      Ő egyedül és senki és semmi más!
      Ő az Élet, maga a Lét, Ő a Boldogság, a Szépség, a Jóság, Ő a Minden, s ha Ő az enyém, egészen - az nekem elég!
      Ó Istenem, ó Jézusom, ó egyetlen Szerelmem! Te egyedül magad vagy énnekem! Ó örök Szeretet! Neked egyetlen dolgod - szeretni. Nekem is ezután egyetlen dolgom lesz - Téged szeretni! Amen.

___________________________________
[1] Keresztes Szent János: Szellemi Páros Ének

2010. január 14., csütörtök

Jézus vár s ölelni akar. Egyesülj Vele!


      „Hogy hogyan, nem tudom...” (Én 6,12) - „Nem tudjátok, ki ez a lány” (Én 6,10), nem akarok semmi másról tudni, mondja Szentháromságról nev. Erzsébet nővér ajka az Énekek éneke arájával – csak Jézusról. Egészen úgy, az Evangélium szerint, mint a vak a jerikói úton: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47) - kiáltotta szüntelen, s bánta is ő, hogy visszalökik, megrúgják, rákiáltanak; ő csak törtetett - Feléje! Mint a vérfolyásos asszony: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok” (Mk 5,28). Hiába volt minden emberi okoskodás, bosszankodás és ellenszenv! Mint a házasságtörő asszony, aki a nagy megszégyenítést egykettőre elfelejtette és se nem látott, se nem hallott, csak - szeretett. Mint a kánaáni asszony, mint az okos szüzek, de mint mindenek fölött Mária Magdolna: 1. Simon farizeusnál; 2. Amikor az alabástrom edényt széttöri és kiönti a drága kenetet Jézus fejére, mit sem törődve a tanítványok megszólásával; 3. nem hajolva hátra panaszára; 4. a keresztúton; 5. a kereszt tövében; 6. a sírnál; 7. a marseille-i sziklabarlangban.
      Úgy, egészen úgy, mint Szent Pál: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam” (Fil 3,8). Csöppet sem törődve többé a világi gondokkal, mintha azok nem is léteznének.
      Mint aki szerelmes a gyönyörű tengerbe! Mit bántja, hogyan jut el oda: vonaton, repülőgépen vagy gyalog?! - csak neki indul. S amikor meglátja, majd a szíve hasad meg az örömtől, s mindegy neki: óceánjáró gőzös viszi-e vagy kereskedelmi hajó, luxus gőzös-e vagy vitorlás, vagy egy rozzant csónak; csak rajta lehessen, csak beleláthasson!...
      Mint a zongora billentyűsorának legutolsója, ott balkéz felől, legalól, a sarokban, amelyet ritkán üt meg a művész keze! Vagy középütt a „c”, amely már-már elkopik az édes-heves ütések következtében: olyan akar lenni a szerelmes lélek is!
      Mindegy neki, nem szab feltételt!
      Tudja, hogy a magnak meg kell halnia s elrothadnia előbb, hogy kicsírázzék és élet legyen belőle. Ez, ez az, hogy: fönntartás nélkül!
      A puszta hitnek, tehát, hogy van Jézus, van másvilág, stb. oda kell dobni mindent: apát, anyát, testvért, vagyont, mindent, mindent, hogy fönntartás nélkül, teljes lelki kifosztottságban szerethesse Jézust önmagáért.
      Úgy, egészen úgy, mint ahogy Mária és Jézus minden fönntartás nélkül odaadták magukat a mennyei Atyának, születésüktől fogva haláluk pillanatáig, hogy az Atya akarata tökéletesen beteljesedjék rajtuk!
     Ó lélek, aki megindultál Isten felé a gyönyörű szent hegy, a Kármel kaptatóján és ráléptél a tökéletesség útjára - tudnál-e így szeretni: fönntartás nélkül?!
      Szerelmesed mondta: Tüzet jöttem bocsátani a földre s mit akarok egyebet, mint hogy meggyulladjon! - Ó, lángolsz-e már? Vagy csak pislog a tűz, s kihunyóban a szegény parázs?
      Szeretet az Isten s csak szeretetben lehet Vele egyesülni.
      „Nagyon fontos - biztat Keresztes Szent János -, hogy a lélek folyton tovahaladó szeretetben éljen, s e szent tűz minél előbb eleméssze, nehogy sokáig kelljen a földön időznie. Siessen az ég útján, hogy színről-színre és örökre lássa a jó Istent.”
      Lángol az isteni Kohó. Fénye messze bevilágít a sötét föld fekete éjszakájába. Ne töprengj, ne habozzál: vesd bele magadat! Fönntartás nélkül! Jézus vár s ölelni akar. Egyesülj Vele!

2010. január 10., vasárnap

Mikor adod át magadat az isteni Szívnek fönntartás nélkül?


      Te nem láttál még vaskohót. Én láttam Vajdahunyadon. Irtózatosan magas hőfokú a tűz benne. Kis szűkvágányú vasút vezet hozzá, de az nem az alján végződik, hanem a tetőszélre fut föl. Ide érkeznek egymás után a kiskerekű csillék, ezek a kis liliputi kocsik, megrakva vasércekkel, amelyeket a messzi, szép tündéri hegyekben, a fölséges Retyezát előhegyeiben bányásztak kövestől, sziklástól. Amikor a kis kocsi odazörgött a kohó szélére, onnan a magasból beledöntik egyszerre annak egész tartalmát: felzúdul a kohó tüze, pokoli lángnyelvek nyúlnak fel a csillagos égre, s a vas, a kemény, nyakas, makacs érc, amely csak kövestől engedett a csákánynak ott a lelőhelyen, most sustorog, sír, jajgat, ég, olvad a rettentő hőben, s mint folyékony tűzkígyó szabadul ki esti hat óra után a kohó apró kis ajtócskáin, belefutva sebesen, engedelmesen a formavályúkba, hogy aztán akarva, nem akarva fölvegye a formát, amelyet neki előre készítettek.
      Lásd, mint ahogy' az a vasérc belezúdult a csilléből a vaskohó lángtengerébe, úgy kell neked is magad beledobnod az isteni Szív szeretetének lángóceánjába - fönntartás nélkül, kövestől, sziklástól, bűneiddel, gyarlóságaiddal együtt: úgy, ahogy vagy, mindenestől! Meg kell semmisülnöd, el kell pusztulnod benne, azaz tűzzé kell lenned; Hozzá, Jézushoz, a Szeretet Istenéhez hasonulnod, teljesen átalakulnod; mint a nyers, nedves, sáros fahasáb lesz tűzzé, amelybe belevetették, mint ahogy azt a misztikus doktor oly világosan tanítja.
      A csilléket azonban meg lehet állítani útközben. Mi rajtuk vagyunk, megyünk a kohó felé, utazunk, gyönyörködünk a vidékben, de még sem kerültünk a kohóba.
      Mikor adod át magadat az isteni Szívnek fönntartás nélkül?
      Látjuk a fényt, a kohó tüzét messziről, rőtek a hegyek tőle s világos a környék, oly szép, oly igéző látvány, valósággal megmámorosodunk tőle.
      Igen, igen, de állunk s nem haladunk. Még mindig csak gyönyörködni, élvezni akarunk - csak fönntartással vagyunk Jézuséi!
      Mikor veted magadat belé az isteni kohó tüzébe - fönntartás nélkül? Mikor szereted Jézust magáért s nem magadért, élvezetedért, önzésből, hiúságból, mikor - nem propter retributionem, jutalomért, hanem egészen, úgy, mint Kis SzentTeréz?!
      Miért gondolkozol föltételes módon?
      Jézusom, szeretlek, ha... Ha megadod nekem az általam elképzelt boldogságot; ha vértanúvá teszel, mégpedig csak úgy könnyedén: egy hirtelen puskalövéssel; ha megteszel mindent a kedvemért, ha szeretsz, ha nem mondasz ellent, ha meghallgatod minden imámat, kérésemet, ha... nem dobsz ki a szemétdombra, mint Jóbot; ha nem szolgáltatsz ki a sátánnak, mint őt, vagy mint öt esztendőre Pazzi Szent Magdohát, vagy rövid időre, mint a kis Mirjámot... Szeretlek, ha pap lehetek, ha sikerülnek terveim, gyönyörű, apostoli elgondolásaim, ha ennyi meg ennyi lelket megmenthetek; ha A apáca lesz, B belép a szerzetbe, de csak a karmelitákhoz, ha beteg testvéremet meggyógyítod, ha sikerül egy áthelyezés, egy állást meg tudok nyerni s kiimádkozom az eretnekek kudarcát, stb., stb.
      Az apostolok is eleinte csak fönntartással adták át magukat Mesterüknek. Mi lesz a jutalmunk - kérdezte Péter - azért, hogy mindent elhagytunk?! Megkapjuk-e az első helyet országodban? - gondolták anyjukkal együtt a Zebedeus fiak. Fönntartással éltek. Azonban amikor a Szentlélek eljött, akkor tüzet fogott a szívük, lángba borult a lelkük, s íme, fönntartás nélkül szolgálták a Mestert. Mindent odaadtak érte, a legtöbbet is: életüket.
      Fönntartás nélkül! Egészen az Övé lenni! Jézusé!
      Miként „a menyasszony vőlegényén kívül nem szeret senki mást, nem gondol senki másra, nem dolgozik senki másért; éppúgy az erre a fokra jutott lélek nem ismer olyan akarati vonzalmakat, értelmi felfogásokat, gondolatokat és cselekedeteket, amelyek az ő érzéki vágyaival együtt nem irányulnának teljesen Istenre. Mert hiszen az egész lélek istenivé lett, átistenült”. (Keresztes Szent János: Misztika, II. k., 351.1.)
      Fönntartás nélkül! Ahogy a tökéletesség meredek és szűk útján elindul a lélek fölfelé - teljes lelki mezítelenségében, hiszen nincs semmi, ami kísérné, akadályozná, visszatartaná: sem tisztelet, sem tudás, sem öröm, sem vigasztalás, semmi, semmi - fönntartás nélkül Istené.
      A szenvedésben is így lesz az övé. Nem válogat benne, nem panaszkodik, nem kér, nem változtat. Jegyesére bízza a mennyiséget, az időtartamot és a hőfokot. - A megvettetést úgy viseli, mint az apostolok, akik „boldogan távoztak a főtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek” (ApCsel 5,41).
      Becsületét is odaadja egészen, nem félti azt senkitől, semmitől. Vegyék el, gázoljanak bele... Fönntartás nélkül kiszolgáltatja magát a rágalmazóknak, a jóhírnév-gyilkosoknak.

2010. január 5., kedd

Fönntartás nélkül!



      Régen volt, hónapokkal ezelőtt, amikor elindultunk a tökéletesség útján. Azóta Mária egészen, valóban édesanyánkká lett, igazán nélkülözhetetlenné, a szentségi Jézus pedig úgy befészkelte magát szívünkbe, hogy a boldog lélek él ugyan, de már nem ő él, hanem Jézus él őbenne.
      Észre sem vettük: messze előre jutottunk a tökéletesség útján. Mint amikor a nagyvárosok pályaudvarainak sínerdőiből egyszerre csak kijut a gyors a puha mezőkre, virágos rétekre, domboldalakon, hegyperemeken, vizek partján vágtat, finoman, alig hallhatóan, elringatóan a sebesség édes ritmusában: érzed, rajta vagy az úton, az egyetlenen, amelyen roppant messzeségbe juthatsz, érzed, nincs lehelőség visszafelé, a kocka el van vetve, kezedet az eke szarvára tetted, szinte beledalolod a vonatkerekek kattogásába: előre, tovább, tovább, a végtelen felé!
      Igen, igen, éppen így te is ráfutottál a tökéletesség nyílegyenes sínpárjára, és Máriával Jézust élvezve-szeretve a léleknek édes szerelmi álmodozásával immáron szinte haladsz a tökéletesség útján. Bár az igazi haladás még a jövő zenéje!...
      Itt, a messzi távlatoknak, a tűnő sínpárnak finoman homályos ködében egyszerre csak megvillan a lelkedben a nagy misztikus, Keresztes SzentJános „Szellemi Páros Éneke” 27. versszakának teljes értelme:

A keblét ott nyújtotta nekem,
Édes tudásra ott tanított,
S én átadtam magam neki
Fönntartás nélkül teljesen,
S arájául szint'ott ígérkezém el.

      Lám, ez a gyümölcse Mária jelenlétére és a szentségi Jézusra való gondolás gyakorlásának. Jézus a keblét nyújtja, azaz isteni Szívét, amely a legszentebb mellben dobog. A szeretetét - mondjuk hívebben a valósághoz: a szerelmét kínálja, Szívének édes titkaival ismertet meg úgy, hogy te megmámorosodol ettől az isteni bortól, és édes önkívületben odaadod magadat Neki - fönntartás nélkül.
      Tudod-e, mit tesz az, amikor megismered az Ő keblét, amikor odatapad az ajkad a legédesebb Szívre, tudod-e, mit tesz az: szíven csókolni Jézust? Tudod-e, hogy a szeretet óceánja omlik rád, hogy tűztengerbe kerültél?! - Tudod-e, hogy te lettél a János tanítvány, a szeretett, a kedves, a kiválasztott, a kitüntetett - egyetlen tanítvány, aki ott pihensz a legédesebb keblen és ellesed, elbűvölve hallgatod az egyetlen Szív legrejtettebb titkait.
      Mily sokat közöl veled, „édes tudásra megtanít” - s te nemsokára rájössz arra, mi az a misztikus teológia, kármelita őseidnek szent tudománya; hirtelen megérezted, mit jelent ez az előbb még érthetetlen mondat: titokzatos ismerete az Úristennek! „Édes tudás”, dadogod százszor és ezerszer, azaz kontempláció, szemlélődés - mondod, és eszedbe jut Mária, aki ezzel az édes tejjel táplált téged hónapok óta; megérted, hogy az maga a Szeretet, vagy jobban mondva, az Jézus szerelme, amely lángol benned most már olthatatlan lánggal.
      Csoda-e, ha átadod magad Neki fönntartás nélkül, teljesen!


Fönntartás nélkül! Hogyan?!
Hallgass rám, Jézus szerelmese! Majd megmagyarázom...