A képzelet

16.
A művész 
„Mindenkor imádkozni kell” (Lk 18,1). 

 

      A lélek művésze a képzelet. Nemzetközi nyelven: fantázia. 

      Ott áll a külső világ és az értelem között. A kettőt összekapcsolja, áthidalja. Anyagot szállít az értelemnek. 

      Jaj annak a léleknek, amelynek lelki tehetségei tehetetlenek vele szemben! Annak hazudik, délibábokat mutogat, légvárakat emel. Vadzseni, aki hihetetlen könnyűséggel és könnyelműséggel beszáguld pillanatok alatt eget-földet, és halomra dönt minden rendet s józan, való életet. 

      Van neki egy irtózatos méretű raktára, ahol vad összevisszaságban hevernek képek, emlékek a múltból: emlékezet, úgy hívják. Ez a műterme. 

      Ecsetje szédületes iramban festi meg a képzettársulás törvénye nevében a színeket, húzza meg a vonalakat; egy pillanat alatt események, regények játszódnak le merész írói tolla nyomán. 

      Valósággal bolonddá teszi gazdáját!... 

      Fölfújja a legjelentéktelenebb eseményt. Pl. valaki nem a legbarátságosabban nézett ránk: biztos, hogy haragszik! Sőt, gyűlöl bennünket! Terveket kovácsol ellenünk! Utunkba áll, s minden rosszat elképzel rólunk! - Pedig csak ballábbal kelt föl szegény és esze ágában sincs velünk foglalkozni! 

      De a képzelet mindent nagyít, kisebbít vagy ferdít, csak nem a valót adja. 

      Nagyítja a bajokat, a szenvedéseket: a hideg, a meleg kibírhatatlan! A testi fájdalom, egy kis fejfájás, rossz közérzet elviselhetetlen! Nos, és a jövő?! Mily sivár, mily kilátástalan! Vagy ellenkezőleg, mily gyönyörű és tele sikerrel, dicsőséggel! 

      Átveszi - teljesen jogtalanul! - az értelem szerepét, és ítél, ítél, ítél pillanatok alatt, kegyetlenül, vakmerően, teljes pallosjoggal egy kis hiba láttára, vagy már annak puszta elképzelésére is, és mily, de mily gyorsan - ellenszenvből. Kritizál pápát, papot, elöljárót, erkölcsöket, élőket és holtakat, egyet kivéve: önmagát!... 

      Kicsinyít: a bűn nem is olyan nagy! A pokol igen messze van! A palettáról a leghalványabb színek kerülnek elő, és eljelentéktelenedik az egész boldog vagy boldogtalan örökkévalóság! A körüljáró ördög oroszlánordítása egércincogás, a lelkiismeret felszisszenése talán csak hallucináció! 

      Ferdít. Ebben a legnagyobb mester ez a művész. A pletyka, a megszólás, a rágalom undok országát ő kovácsolta össze. - Mindig színez!... 

      De hát mit tegyünk vele?! - jajdulsz fel, testvérem. - Fékezd meg! Isten hatalmas adománya a képzelet is. De fék nélkül ez is - halálunk lesz. Ha kordában tartjuk, miként a szenvedélyek, sőt még ezeknél is jobban - röpít a tökéletesség felé. 

      És ha mégis megfékezhetetlen lesz ez a „futóbolond” ?! (SzentTeréz szava!). Ha ocsmány képeket mutogat, ha hazudik, ha kísért, ijesztget?! - maradj nyugodtan! 

      Bűn csak akkor van, ha az akarat beleegyezik. Csak ne légy könnyelmű! 

      Vannak festők, akik csak aktokat festenek, szobrászok, akiknek egyetlen tárgyuk a csupasz test, jóhangú énekesek, akik ízléstelen nóták tárogatói; de vannak Fra Angelico-k is, és művészek, akiknek vésője angyalok áhítatát faragja kőbe, és emberi ajkak, amelyek az örök üde „Ave Maria!”-t suttogják édesen szüntelen. 

      A művésztől függ, milyen tárgyat választ. Ezen fordul meg minden. 

      Két tanácsot adok:

1. Age, quod agis! Amit teszel, azt tedd derekasan! Ez rendre szoktatja a rakoncátlan képzeletet. Más szóval: tagadd meg magadat! És Jézust kövesd, ne a képzeletedet! 
2. Imádság! Azaz képzeletünk legeljen szent tárgyakon. Képzelje el Isten jelenlétét, Jézus életét, a tabernákulum magányát, Mária anyai ölét és kezét. Rakd meg, tömd meg velük képzeletedet, emlékezetedet, és szórd ki mindazt, ami nem vonatkozik Istenre!... 

      A fegyelmezetlen képzeletnek gyenge a valóságérzéke. Rögzíteni kell tehát a valósághoz, azaz Istenhez, mert Ő az, aki van; az Igazsághoz, azaz Istenhez, mert Ő, s egyedül csak Ő az Igazság... Gondoljunk egy gyönyörű gótikus templomra, mondjuk a kölni dómra. Azaz legyen fundamentum, legyenek hatalmas pillérkötegek. Ezekre építsen a képzelet magasba lendülő karcsú íveket, rózsaablakokat, márványcsipkéket, sudár tornyokat és rakja a szobrok százait, hogy minden az Eget dicsérje. 

      A képzeletművész ne vigyen el az Égtől, ne kalandozzék el egy nem létező ábrándvilágba, hanem maradjon a Való - azaz Isten - alapján! 

      Szent Ágoston így mondta: Csak szeress és tehetsz, amit akarsz! Én azt mondom: Csak imádkozzál, és képzelhetsz, amit akarsz!

Légy úr a magad házában

15.

 A triumphator II.

 „Aki győzelmes lesz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában” (Jel 3,12). 

      Az győz szenvedélyein, aki imádkozik. 

      Mindamellett meg kell tennünk mindent, felhasználnunk minden eszközt, hogy biztosítsuk a tartós diadalt szenvedélyeink fölött. 

      Az imádságon kívül három ilyen eszköz van. 

      1. Az akarat vétója, tiltakozása, energikus visszautasítása, parancsszava. 

      Olyasféle, mint Jézus parancsa a szeleknek és a tengernek, azzal a különbséggel azonban, hogy a szenvedély vihara még nem tört ki. Csak kitörőben van. Ha tombol, akkor már mit sem érne a tiltakozás. 

      Kezdetben állj ellen! Ne engedjük, hogy feltámadjon. Végünk van, ha gyöngéknek, gyáváknak, habozóknak, tehetetleneknek bizonyulunk. 

      Gondoljunk az állatszelídítőre. Mily határozott fellépésre, micsoda parancsoló tekintetre van szüksége, hogy a fenevadat lenyűgözze. A szenvedéllyel nem lehet alkudozni, vele disputába elegyedni, neki könyörögni, hanem - parancsolni kell neki, ostorral a kézben, amely rögtön lesújt, ha nem engedelmeskedik feltétlenül. Ha férfi vagy, légy férfi! - azaz győzd le magadat - mert ez a lelki férfiasság -, s ebben a nőnek is férfiasnak kell lennie. Aztán: villámtekintet és korbács! 

      Aki szentimentális, aki érzeleg, az sohasem lesz lelki ember. Úgy kerüld az érzelgősséget, a holdkóros szentimentalizmust, mint a bélpoklost! Belerothad a lélek. Férfi kell a gátra! Ha a gátat áttörte az ár, akkor már késő. 

      Kezdetben, kezdetben! - parancsolj keményen, ne pianissimóval, finoman, hanem durván, kegyetlenül, irgalmatlanul - fortissimóval! 

      És az imádság peregjen lelked ajakán: Ave Maria!... Ő a Sátántipró... 

      Szeretném látni, hol az a tisztátalan szenvedély, hol az a gőg, harag, kíváncsiság, bosszúérzés, megszólás, ábrándozás, éhség vagy szomjúság, amely erőt tudna rajtad verni! Meglásd, a lelki élet Napóleonja lesz belőled! 

      Még egy tanácsot! 

      A bent ébredező szenvedélyt soha ne támogasd külső mozdulattal, se kimondott szóval. A szenvedély külső megnyilvánulását feltétlenül el kell fojtanunk. A haragos, türelmetlen, ideges ember ne szorítsa ökölbe kezét, hanem vegyen mély lélegzetet, üljön le kényelmes helyzetbe. Ha valaki iránt rendetlen szeretetet érzünk, ki ne mondjuk, el ne áruljuk, sőt meg se üzenjük neki. 

      Aki parancsolni tud, triumphator lesz. 

      2. Nemtörődömség azzal szemben, ami a szenvedély oka, tárgya, legyen az személy, étel-ital, emlék, bosszantó hiba, friss hír, vérlázító eljárás stb. Azonnal foglaljuk el magunkat másvalamivel, merüljünk bele a munkába, énekeljünk, dúdoljunk; meneküljünk Máriához, a tabernákulumhoz, az imádsághoz.

      Egy vállrándítás, egy szellemi „fütyülök rád!”, „bánom is én!”, „mi közöm hozzád!”, vagy a szóba nem állás (Éva és a kígyó!) többet ér akárhányszor, mint az erőlködő erkölcsi megfontolás. 

      Tökéletes szakítás a teljes közömbösség jegyében mindennel, ami elvon Istentől - ez legyen a quadrigán a gyeplőt tartó lélek férfias programja. 

      3. Age contra! Cselekedd az ellenkezőjét annak, amire a szenvedély kísért. 

      Ellenszenves valaki neked? - Hódítsd meg! Ne kerüld, hanem tarts feléje barátsággal. Imádkozzál érte és tégy neki szívességeket. 

      Túlságos vonzalmat érzel valaki iránt? - Térj ki előle, fékezd a szemedet, és ne gondolj rá! Ne légy rabja senkinek, önmagadnak se, csak - Istennek. 

      A lelki függetlenség, a szív szabadsága többet ér minden édes tekintetnél, simogató szónál - többet az egész világnál. 

      Age contra! Így leszel úr a magad házában. Triumphator a quadrigán. 

      A lélekben aztán lassankint lecsitulnak a szenvedélyek, s a küzdelemnek meglesz a nagyszerű jutalma: beköltözik oda és állandósul a silentium, a belső csendhallgatás. - Ott vagyunk életünk kis hajóján Jézussal: s nagy nyugalom támadt (Mt 8,26). Vagy, ha úgy tetszik, a quadrigán: a szenvedély-paripák megjuhászodva - rendeltetésükhöz híven - röpírik uruknak, a lélek-triumphatornak pompás diadalkocsiját - a boldog örökkévalóság felé.

Eget-földet bámulatba ejtő diadal

14.

A triumphator I. 

„A versenyző akkor nyer koszorút, ha szabalyszerűen versenyzik” (2Tim 2,5). 

      Megragadó látvány lehetett!

      Tengernyi nép Róma főterén. Diadalmenetet tart a győztes hadvezér. A quadriga, amelyen fönségesen büszke nyugalommal áll, immár nem verseny-, hanem diadalkocsi. 

      Négy gyönyörű paripa húzza: csupa élet, csupa tűz, csupa erő mindegyik, és mégis mily tökéletes fegyelemmel és utánozhatatlan, szabályos tempóban emelgetik karcsú, pompás lábaikat. Elég egyeden mozdulata akár a kisujjnak, amelyet a gyeplő közvetít a kocsi urának parancsaképp - azonnal engedelmeskednek. 

      Az úr - a triumphator. 

      Róma nem mindennap gyönyörködhetett ily látványban. De ha láthatott ilyent, ujjongása határt nem ismert és a győztest az istenek közelébe emelte szívében-lelkében. 

      Aki szenvedélyeit legyőzte, s azokat a tökéletes engedelmesség gyeplőjére fogta, az triumphator, nem egyetlen alkalomra, hanem egy egész emberi és örökkévaló életre. Diadalútját nem egy földi város tapsolja meg, hanem a mennyei Jeruzsálem kíséri végig pálmalengetéssel. 

      Ki ne vágyna erre a triumphusra, eget-földet bámulatba ejtő diadalra?! Ki ne szeretne úr lenni szenvedélyein, önmagán, énjéfí?! Fölszabadulni a szenvedélyek rabsága alól, a lekötözött lélekszárnyakat kibontogatni és neki ereszteni a kék magasságoknak, hogy hamarosan Istennel ölelkezzék, s véglegesen győzni, egészen új életre születni - kinek ne volna ez epesztő álma?!... 

      Lehetetlen?! - Nem! - Mi kell hozzá? 

      Mindenekelőtt s fölött: imádság. 

      Jaj, annak, aki a saját erejében bízik! Ellenben, aki bizalmát Istenbe veti, az ima erejével csodákat tehet. 

      Soha se felejtsük el az Evangélium egyik legdrámaibb mozgalmasságú jelenetét. 

      A tanítványok kis hajóját szörnyű hullámok hányják-vetik. Mire lennének képesek a megvadult elemekkel szemben?! Nekiesnek tehát az alvó Mesternek: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” És Jézus parancsolt a szélvésznek és a víznek, s nagy nyugalom támadt (vö. Mt 8,23-27).

      Soha még ily lenyűgözően, ily életteljesen, ekkora drámaisággal az imádság erejét-sikerét nem érzékeltették. 

      Mondd, mily szenvedély rabja vagy? Kicsié, nagyé? Nyíltan támadóé, vagy bujkálóé? Talán már a kétségbeesés környékez? Ne félj, kishitű! 

      Ha már semmi nem használ, az imádság még mindig, sőt egyedül csak az menthet meg! 

      Zörgesd meg a mennyek kapuját, de addig zörgesd, míg ki nem nyitják! Ostromold meg Jézus és Anyád Szívét! Aki nem imádkozik, egyedül van, magára hagyatva. Dávid legyőzte Góliátot, mert a harcba Istennel ment. Az Ég győzött s nem a Föld. Amikor azonban tekintete fönnakadt egy asszonyon, a szenvedély úgy levágta, úgy a sárba-piszokba sújtotta, hogy a könnyek tengerére és a Miserere-re volt szükség: imára, imára! - hogy a féregből újra triumphator lehessen. 

      És még ha csak egy Góliátunk, egy nagy szenvedélyünk volna!!... De még a kicsi is mily könnyen elejt bennünket! 

      Fönnakadunk egy megjegyzésen; egy-egy vigyázatlan tekintet, a szemnek nem-fékezése fölkavarja lelkünket; a kíváncsiság, a fecsegés, a megszólás szenvedélye, a különböző kedvtelések-evésben, szórakozásban, olvasásban, munkában, a kevély mozdulatok, rátartiság, ítélkezések szóban-gondolatban, elő-előbújó féltékenykedés - össze-vissza ráncigálják a lelket. Csoda még, hogy a kocsin van! 

      Mutass nekem férfiakat, mutass nőket, akik legyőzték teljesen szenvedélyeiket! – Ujjaidon számlálhatod meg őket!... Csupa rabszolga mindenfelé, és bilincs, és összetört quadriga. MintJeremiás, siránkozhatszJeruzsálem romjain!... 

      Nos ki az, aki parittyát ragad, és homlokon találja Góliátot? Aki imádkozik. 

      Az imádságban Isten van s az Ő ereje. 

      Miért félelmetes a Sátánnak - Mária? Mert Mária maga az imádság. Két gyönyörű keze összetéve, szeme Fiára emelve, győz - mindig győz. S aki Vele tart, az is győz. Ha kell, száz Góliáton, az egész világon, poklon, minden vágyon, kívánságon. Máriának minden igaz fia - triumphator!

A szenvedély pusztító hatása

13.
A szenvedély átka
„Elfogyatkozék lelke és haláláig ellankada” (Bír 16,16) 

      Ki ne látott volna szenvedélyes embert?! A gyermeknek is bemutatják oktatófilmen. Rendesen az iszákosság szenvedélyének hatását szemléltetik rajta. Íme: a bor láttára fölgyullad a szeretet szenvedélye az iszákosban, vágya fékezhetetlenül hajtja az ivásra, s amikor már kezében a pohár - állati öröm fogja el egész valóját: lelke rabja lesz a szenvedélynek. De csak ne juthasson hozzá! - Ó, akkor hogyan eped érte! Dúl-fúl és mindent elkövet a küzdő vágyóképesség, csakhogy megszerezhesse az italt. 

       Jól jegyezzük meg: minden szenvedélynek megvan a hatása a testre. 

      Ne ámítsuk azonban magunkat, és ne nézzük le oly megvetően a szegény alkoholistát! Emlékezzünk csak! Nem is oly régen valaki szemünkbe mondta az igazat. Mekkorát villámlott a szemünk! Máskor meg ránk fogtak valamit. Hogy elsötétedett az arcunk! Dicsértek mást, a versenytársunkat, s nem bennünket. Mintha a féltékenység és irigység mérgét injekciózták volna a bőrünk alá! Aztán meg mily mélyen bele tudunk merülni kedvenc foglalkozásainkba is! Csupa öröm és ragyogás az arcunk, ha azt tehetjük, amit szeretünk. Pl. muzsikálunk - szenvedéllyel, játszunk sakkot vagy métát, futballt - szenvedéllyel, beszélünk - nem szent szenvedéllyel, hanem piaci fegyelmezetlenséggel, és olvasunk, olvasunk szenteket, szép, jámbor történeteket, lelki könyveket is halomszámra, mohón, fékezetlenül, megemésztetlenül. És becsapjuk magunkat, hogy lelki emberek vagyunk, hiszen csak lelkiekkel foglalkozunk. Pedig nem tettünk mást, mint föltámadt szenvedélyünket - a jóra, a tilos és megengedett jóra - mindegy - elégítettük ki fékezés, önmegtagadás, az értelem, az akarat gyeplője-ostora nélkül. Csupa zavar a külsőnk, különcködés, bogaraskodás, talán hencegés is egész magatartásunk. Kiállhatatlanok vagyunk, „extrák”, különcök minden, csak nem az igazi lelki élet emberei. Azt mondják: szegény - ideges! Magam is azzal mentegetőzöm: ideges vagyok! 

      A valóság azonban az, hogy a lélek nem ura a testnek, nem tartja kezében a gyeplőt, mert a szenvedélyparipák arra viszik, amerre akarják. 

      Nekünk azonban a lélek a fontos. Ha nagy a hatása a szenvedélynek a testre - a lélekre egyenesen végzetes. 

      Soha se felejtsük el ezt a szörnyű példát! 

      Leonardo da Vinci az Utolsó Vacsora freskóján hiányzó Krisztus-alakhoz keresi a modellt. Egy firenzei templom kórusán meg is találja egy széphangú-arcú, szelíd szemű, ártatlan fiatalemberben. Megkérdezi a nevét. Pietro Bandinelli! Róla festette meg Jézusunk arcát. Hiányzott azonban még - Júdás. Ehhez keresett modellt tíz esztendőn keresztül a milánói lebujokban, s végre egy éjszakai kutatás után hajnalban megtalálta az utcán egy dülöngő, züllött emberben. Igazi Júdás-arc volt. Ennek is megkérdezte a nevét: Pietro Bandinelli! - hangzott a válasz. 

      Krisztus-arcból Júdás arc! Krisztusi lélekből Júdás-lélek! 

      Mindegy, hogy melyik szenvedély tette azzá: a paráznaság-e vagy az ital, vagy mind a kettő, hiszen ez a kettő rendesen együtt jár; a lényeg az, hogy a szenvedély, akár harag az, akár olvasási düh, akár irigység, féltékenység, akár kíváncsiság, vagy a mindent látni, hallani akarás szenvedélye, akár a szem, a fül, a nyelv, a tapintás garázdálkodása - a szenvedély mindig szenvedélyparipa marad, amely be van fogva a lélek kocsijába, a quadriga elé, s ha nincs gyeplő, s a gyeplőt nem fogja erős kéz - átka lesz gazdájának.
      Keresztes Szent János A Kármelhegy útja c. könyvének VI - XII. Fejezeteit kellene itt szóról-szóra leírnom, hogy szakavatott, szent kézből vegyem a megfellebezhetetlen és elrémítő bizonyítékokat a szenvedélyeknek, vagy ahogy ő nevezi: vágyaknak pusztító hatását a lélekre. Mit tanít róluk? Foglaljuk össze!

      1. A meg nem fékezett szenvedély vakká teszi a lelket. 
      Nem láthat tisztán. A szenvedély felhő; az értelem napja nem tud átvilágítani rajta. Dávid a ragyogó napsütésben nem látta a bűn utálatosságát. A tisztátalan szenvedély piszkos fellege eltakarta az értelem fényét. Júdásban a kapzsiság-fösvénység szenvedélye elfödte a legragyogóbb Napot, amely ott sütött, világított rá, egészen mellette: Jézust. Miért oly lassú vagy semmi a haladásunk a leggyönyörűbb erényben: a testvéri szeretetben? Mert a rokonszenv-ellenszenv irányítja életünket. A szenvedélyes ember mindig hamisan ítél.

      2. Fárasztják, gyötrik a lelket a szenvedélyek. 
      „Olyanok, mint a türelmetlen kisgyermekek, akiket nem lehet kielégíteni, majd ezt, majd azt kérik anyjuktól, de soha sincsenek megelégedve” (Ker. Szent János).
      Ez a jelszavuk: Nem elég! Még többet!
      Az érzékiség ezért rettenetes s a többi szenvedély is, kivétel nélkül. Emészti magát; nem megelégedett. Márpedig az elégedetlen ember boldogtalan. A bosszankodás, a türelmetlenség, az idegeskedés, a féltékenység, az irigység mind fárasztja, kínozza, gyötri a lelket.
      A mások hibáján való rágódás is szenvedély, amely kifárasztja a lelket; s mi más a nyugtalankodás is, mint valami rejtett szenvedély háborgása?!...

      3. Gyöngévé teszik az akaratot. 
      Szétforgácsolják annak minden erejét. Az erő éppen az akaratban van. „És tudod az erő micsoda? Akarat, amely előbb vagy utóbb, de diadalt arat!” - mondja igazán Arany János. Ha nincs akarat, nincs erő. Nincs, ami ráncba szedje a rakoncátlan szenvedélyeket.
      Lehet-e tehát lelki életről szó ott, ahol gyönge az akarat?!...

      4. Megfertőzik a lelket. 
      A lélek lesüllyed annak a színvonalára, akit vagy amit szeret. Tehát egy személy, a test, a pénz, az anyag stb. színvonalára. De beszéljen egészen világosan Keresztes SzentJános: „Merem állítani, hogy egyetlen egy rendeden vágy, még ha nem is halálos bűn, elégséges arra, hogy a lelket annyira elhomályosítsa, annyira rúttá és tisztátalanná tegye, hogy képtelen egyesülni Istennel, amíg belőle ki nem tisztul. Mit mondjak akkor azokról, akik valamennyi természetükben lakó szenvedély rútságát hordják magukon, akik átadják magukat minden kívánságnak? Micsoda végtelen távolság választja el az ilyen embert az isteni tisztaságtól! Semmi szó, semmi fejtegetés nem tudja megérteni azoknak a rútságoknak sokféleségét, amelyeket a különféle kívánságok előidéznek egy lélekben... minden egyes kívánság (szenvedély) lerakja a lélekben a maga szemétjét”. (Kármelh. 1.k.IX.f.)

      Íme, ezért kell harcolnunk ellenük.
      Ha nem győzünk - legyőzetünk.
      Van bennük valami bosszantó „jellemtelenség”. Hálátlanok! Aki becézi, dédelgeti őket, annak nyakára hágnak, azt megölik.
      Hámba, igába valók, rúd mellé! Húzzanak, röpítsenek, vágtassanak – Isten felé!