A nyelv megszentelődése

Fra Angelico - Szt. Péter Vértanú - Silentium!

Silentium Tibi laus!

Ó csend, dicsérünk téged!

      A nyelv nyughatatlan, fecsegő és gonosz. Hogyan lehetne tehát szent? Lehet-e a farkasból bárány?!...

      Vessünk egy mély pillantást az evangéliumra. - Nagy tömeg veszi körül Jézust. A tolongásban mind közelebb férkőzik Hozzá egy szerencsétlen, beteg asszony. Tizenkét év óta végigpróbálta bajára korának minden orvosságát; nem kímélt költséget, sem fáradságot, de mindhiába. Most a határtalan bizalom erejével furakodik az Orvos közelébe, az Egyetlenhez, aki segíteni tud: „Ha csak ruhája szegélyét érinthetem...” - sóhajtja, kiáltja. S meggyógyult!

      A nyughatatlan, a fecsegő, a gonosz nyelv nemegyszer - mindennap nemcsak érintheti, de hátán hordozhatja, ízlelheti, megforgathatja, átölelheti az Édes Üdvözítőnek nem a ruhája szegélyét, hanem - szentséges testét. Nem lehet-e, nem kell-e meggyógyulnia, megváltoznia, átalakulnia?!

      Ami tehát megszenteli a nyelvet, az

      1. Elsősorban a Szent Ostya. Az a kis kerek, kovásztalan, szent Kenyér, amelyet a tabernákulumnak, a szentségi lakásnak a mélyéből vesz elő a fehérstólás pap, az Úr őrzője. Az Üdvösséges Ostya, amely az Égből szállott alá. Színe alatt ott rejtőzik az Úr Jézus, aki az Atyával Égnek-földnek Ura, a csodatevő Názáreti, aki keresztre feszíttetett, és meghalván halottaiból feltámadott. Ő ne tudná jóvá tenni a rosszat, szelíddé a gonoszat, báránnyá a farkast?! Ő, aki Saulból Pált remekelt, a házasságtörő asszonyt szentté tette csak néhány rövid perc leforgása alatt?! Jézus, aki a pogány világot kereszténybe fordította, a széthulló emberi erőket összekovácsolván megváltoztatta a föld színét és új történelmet csinált, Nélküle érthetetlent, évezredekre?! Ő mondta: Effata! Nyílj meg! S a néma szólott. Ne tudná elnémítani a nyelvet, amikor reá száll, elűzni róla a gonoszságot?! Jézus mindenható nemcsak az Égben, de a nyelvünkön is!

      S ha a nyelv mégsem szentelődik meg - vajon kinek a szégyene az: Jézusé, vagy a tiéd?! A finom, minden ízt magábafoglaló mannát a pusztában a zsidók megunták, s visszakívánták Egyiptom durva étkeit. Vajon a mannában volt a hiba, s nem az oktalan zsidókban?!...

      Minden azon múlik, vágyol-e Jézus után úgy, mint az evangéliumi asszony az Úr ruhájának szegélyére?! Van-e erős, minden akadályt legyőző hited?! Tudsz-e jól áldozni?! Várod-e, s kinek tekinted Őt, aki kimondhatatlanul nagy alázatosságában megkicsinyítette magát, hogy el ne ijesszen, hanem megszerettesse veled Önmagát?!

     Bízd nyelvedet a Szent Ostyára, s szent lesz a beszéded.

      2. Isten igéje s dicsérete is megszenteli a nyelvet, „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot...”

      A pap a szószéken! Mily fenséges szerepe van ott a nyelvnek! Isten akaratának szócsöve! Mennyi áldás fakad beszéde nyomán! Hány magábaszállás, megjavulás, mennyi megtérés - új élet, új kibontakozása a megrekedt lelkierőknek! Ugyanaz a nyelve, amelyet ezrek megátkoztak a rágalmak s megszólások vízözöne miatt, ugyanaz millió szívbe lophatja be az édes boldogság és Jámbor élet édenkertjét.

      S ha egyszer ez a rakoncátlan testtag magára vette a lelki élet gyeplőjét és megtanult engedelmeskedni, nincs az a művészeti ág, vagy zenei hangszer, kezdve az édes fuvolán föl egészen a viharokkal, égzengéssel versenyző, fenséges orgonáig, amely oly kedvesen tudná a jó Istent dicsérni, mint a tiszta szívű embernek megszentelt nyelve!

      Gondoljuk el a térdrehullott kármelitának éjféli halk, szinte zümmögő, de szívből feltörő könyörgését, amikor a kóruson a félhomályban kereszttel jelöli meg ajkát: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam!... És aztán fölegyenesedve kilép a hetes páter az egyszerre villanyfényessé lett terem közepére és belezengi az éjszaka nagy csöndjébe: Uram, nyisd meg ajkamat és szám hirdeti a te dicsőségedet!... Miként az angyalok kara a magasságokban – egy teljes órán keresztül zúgja, zengi, énekli egy kis embercsoport a mi Urunknak, Istenünknek dicséretét. Talán az angyalok szálltak le? Vagy az Ég szakadt közibük?! Fölcserélődött Föld és Ég?!...

     Ilyenkor értjük valóban, mi az igazi hivatása a nyelvnek! Isten dicsérete! Ez szenteli meg, ez teszi áldottá, ez magasztosítja fel; igen-igen, erre rendeltetett! S ha még hozzávesszük a léleknek szent magányát, amikor Szerelmesével egyesül vagy egyesülni kíván, amikor szüntelenül keresi az Ő orcáját s önfeledten suttogja: Én Istenem és Mindenem; amikor mézet hordoz a szájában, dalt a fülében és ujjongó érzelmeket szívében, egyetlenegy édes szónak ezerszer meg ezerszer elsuttogásakor: Jézus! Vagy amikor telezengi a lelkét nyelvének leggyöngédebben köszöntő szava, amikor Anyját látja, s mondja: Ave Maria! - akkor igen-igen könnyű megértenünk a kármelitát, aki összerezzen, amikor az utcán egy káromkodó szó üti meg fülét, s mint a durván megérintett mimóza, csukódik össze egész testében-lelkében egy piszkos szó hallatára, vagy az irigy Sátánnak egy-egy, aljas váratlan támadására. Azt sem nehéz ésszel felfogni, miért oly érzékeny minden legkisebb megszólásra, s hogyan bántja lelkiismeretét, ha ő maga ezen a hitvány hiba-magon csak egyszer is elcsúszott!

      Ó, mennyire érti a nemzetek Apostolát, amikor hallja figyelmeztetését: „Istennek énkeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket” (Kol 3,16).

      Ilyenkor elfogja a vágy, olyanná lenni, mint Anyja, a Kármel Ékessége és Királynéja, akiről a szentmise énekli: Mint a cseppentett színméz, olyan az ő beszédje.

      3. A bűnbánat. Tehát még ez is nyelvszentelő?

      De nem zuhanás-e ez a megállapítás a Szent Ostya, az Isten dicsérete után?! Lehet-e szó bunbánatról, mellverésről annál, akinek mindennapi kenyere a Szent Ostya, aki szüntelenül Istent dicséri, s szájában Jézus és Mária nevének ugyancsak jóíze van?! Ó, de mennyire lehet! Sőt nem lehet nélküle.

      A bűnbánat a konzerváló, a megtartó erő a szentek útján. Só, amely nemcsak ízesit, de a romlástól is megment. Ez az alázatosság fundamentumának a habarcsa, amely összetartja szorosan, szinte elválaszthatatlanul a tökéletesség épületének tégláit.

      Emberek vagyunk, Adám-Éva nemzedéke, az ősbűn megrontottjai. Szüntelen harcot kell vívnunk hatalmas ellenfeleinkkel, a világgal, a Sátánnal; és micsoda szörnyű háborút önmagunkkal! Az alázatosság önismereten épül fel. Meg kell látnunk nyomorult, gyarló voltunkat; a mélységekből, nyomoróságunk nagy, szédületes mélységeiből kiáltunk föl nemegyszer „rekedt torokkal”: A mélységből kiáltok Uram, hozzád! (Zsolt 129,1). Hányszor elesünk, hányszor visszazuhanunk! Ma még a magasságokat járjuk: Nem ingok meg soha! (Zsolt 30,9) Holnap már lent, nyomorúságunk szakadékaiban vérzünk ezer sebből, mert hanyagok voltunk, mulasztásokat követtünk el és - elbíztuk magunkat. Ó, ilyenkor megváltás a - Confiteor! A nyelvnek e rekviemes, sötét tónusú zenéje - tisztít, lemos, megszentel lelket, szívet, életet. A bűnbánó nyelv őszinte vallomása végigmegy a Mennyeken, kezdve a Mindenható Istenen, folytatódva a Boldogságos Szűzanyán, a szenteken, végig a földön, mindenkinek bevallja, amit vétett, s szent lesz, amikor a könnyek édes-fájó záporában kiáltja: Én igen nagy vétkem! Ó, mily szükséges ez!

      Ilyenkor nyúl le Isten karja a mérhetetlen magasságból a bűnbánat alázatosságában megásott mélységbe, s még magasabbra viszi a lelket, mint volt annakelőtte.

      Ki tudná jobban dicsőíteni Istent, mint a bűnbánó?! Akinek - megbocsátottak, örökre! Mennyi hála van az ő dicséretében, mennyi öröm, mennyi szeretet! Fájdalom is? Igen, a legtermékenyebb eső ez a fájdalom, amelyre föléled a szikkadt föld, s a virágok milliói pompáznak bele az édes napsugárba, Mily szegény volna a föld, ha Péter nem hullatta volna könnyeit barázdás arcán az első keresztények szívére; ha Magdolna nem sírt-zokogott volna a Mester édes lábainál; ha Ágoston nem harmatozta volna tele Soliloquiumait a bűnbánat mennyei vizével; ha elmaradt volna Szent Alajos zokogása, Szent Terézia szivárványos derűs könnyfátyola, s annyi nagy emberi lélek könnypatakja!

      A bűnbánat megtisztítja a nyelvet, meggazdagítja és megszínesíti annak istendicséretét - valóban megszenteli azt.

      4. A silentium. Ősorvossága a nyelv betegségeinek. Természettől jelenti számára a tökéletes gyógyulást, az egészséget. A nyelv a hallgatásban – él. Ha nem szereti a silentiumot - meghal az örökkévalóság számára.

      Akarod, hogy nyelved megtanulja a fegyelmet? Hallgass! Akarod, hogy megtanuld az igehirdetést? Tanulj meg először hallgatni! Akarsz bölcs lenni, okos és szeretetreméltó Isten és ember előtt? Akarsz kitűnő kármelita lenni, kedvében járni Jézusnak, a Szűzanyának, rendi szentjeidnek? Akarsz boldog, nyugodt lenni, békében-örömben élni?

      Tanuld meg a szent csendhallgatást!

      A nyelvet megszenteli a Szent Ostya, az istendicséret és a bűnbánat - szentté azonban a hallgatás teszi. - Istennek ez adja meg a tökéletes tiszteletet. Istent a hallgatás képes minden szónál, himnusznál, zsoltárnál jobban dicsérni. Ó csend, dicsérünk téged! A hallgatásban beszél Isten. De abban cselekszik és működik is.

Roppant csendben ment végbe a világ teremtése is. Amikor a Lélek ott lebegett a vizek fölött, akkor olyan csend volt, hogy világok születtek meg. Az óceánok mélyén zavartalan csendben izzadja ki a kagyló az igazgyöngyöt. Az erdők silentiumos mélye titokzatos világot rejteget. Az éjszaka sötét, nagy hallgatása mélységes, isteni filozófiára oktatja a hallgató lelket. A puszta csendje pedig a sasok régiójáig emeli föl az emberi szívet. Ezért tudtak oly végérvényesen, annyira visszavonhatatlanul belemerülni a remeték Istenbe.

      Akarod hallani Istent? Ne beszélj, hallgass!

      Nagy dolgok a csendben, a szent hallgatásban születnek. Jézus hallgatásban töltötte emberi életének nagy részét. Amikor megszületett, az az éjszaka volt a legcsendesebb. Minden hallgatott, a csillagok is, fű, fa, állat, ember; csak az angyalok énekeltek. De ők is csak azért, mert mindenek sílentiumot tartottak. Ha beszéd, zaj lett volna - énekük meg sem csendül. A Mennyország akkor dalol, amikor a föld hallgat. S mi csak akkor halljuk ezt a dalt, amikor tökéletes szívünkben a csend.

      Jézus hallgatott, amikor a zsidók fecsegtek, s Pilátus kíváncsiskodott. Hallgatott a kereszten is. Azt a pár szót, amit mondott, az emberi lélek csendjében kiáltotta bele - a jövő számára. Legjobban akkor hallgatott, amikor megváltotta a világot. Amikor elnémult az ajka, amikor meghalt - akkor született meg az élet, az igazi, az örökkévaló - számunkra. A Golgota csendje nem halál, hanem az Élet kezdete.

      Mi az imádat? Hallgatás Az előtt, akit imádunk. Az imádság jelenthet beszédet, szót, sóhajt, könyörgést, dicséretet, hálálkodást, panaszt, társalgást, hallgatást is, de az imádás csak hallgatás lehet. És az ima is akkor a legmagasabb fokú, akkor a legtökéletesebb, amikor a silentiumban emeli a lelket Istenhez. A természetfölötti szemlélődésben hallgat a lélek. Figyel ugyan, szerető, állandó, meleg figyelemmel, de - hallgat.

      A kolostor akkor tökéletes, ha hallgatnak benne. Az ilyen kolostor lakói szentek, mert a nyelvük a nagy hallgatásban szentté teszi őket. Istennek nagy dicséret a zsolozsma, az ének, de a legnagyobb dicséret - a silentium.

      Nekünk remeték voltak az őseink. Hallgatásban és reményben élték le szent életüket; ebben volt minden erejük. (Iz 30,15) A nyelv ereje és szentsége a hallgatásban van. Vajha méltó utódai lennénk őseinknek!