II. rész
Önmegtagadás
1.
Önmegtagadás
„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát!” (Lk 9,23)
A kármelita szerzetesi élet imádságból és önmegtagadásból összetett élet (Instr. 153). A Kolostori Iskola eddig a kármelita élet imádságos részét fejtegette. Most az önmegtagadásról lesz szó.
Nélkülözhetetlen.
Lehet-e igazi imádság önmegtagadás nélkül?! - kiáltunk fel mi is Szent Terézia anyánkkal. Mondhatja-e valaki, hogy tud imádkozni, holott fázik az önmegtagadástól? Tud-e úszni az, aki borzong a hideg víz láttára, és a mélység meg a hínár ijesztgeti gyáva természetét?! Vergődik, bátortalanul próbálkozik, de nem úszik, hamar elfárad, és sejtelme sincs arról az édes gyönyörről, amellyel az izmos, edzett iskolázott férfikarok szelik a daloló hullámokat. Tudja-e, mily édes az Úr, élvezte-e az imádságban fürdés-úszás gyönyöreit az, aki nem edzette magát az önmegtagadás nagyszerű tréningjében a szenvedélyek szüntelenül zajló hullámaival szemben?! Tud-e a versenypályán futni az, aki nem tartózkodik mindentől; aki célba akar elsőnek beérni, hogy elnyerje a hervatag koszorút?!
„A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért” (1Kor 9,25). - Nem kell-e tehát sanyargatnunk testünket és szolgaságba vetnünk, nekünk, akik a hervadhatatlan koszorúra pályázunk?!
Mert ez a cél: a hervadhatatlan koszorú, a boldog Örökkévalóság, az egyesülés Istennel - Jézus! Igen, Jézus a cél! Nos, és az önmegtagadás?... Eszköz, amely a Célhoz vezet. Elhibázta a lelki életet, aki úgy bánik vele, mint céllal, s nem pusztán csak eszköznek tekinti. És aki fitymálja, mint eszközt?!... Sohasem ér célhoz. Egyszóval: nélkülözhetetlen eszköz!
Nélküle nincs lelki élet, legfeljebb céltalan kalandozás. A tökéletesség útjára még csak véletlenül sem képes rábotlani az, aki nem ismeri az önmegtagadást; Isten hegyének a csúcsa pedig oly messze van e nevetséges kalandortól, mint a levélen rágó hernyó a Himalája megközelíthetetlen, örök hófödte sziklatömbjeitől.
Az imádság és önmegtagadás úgy függ össze, mint a szeretet és alázatosság.
Egyik a másikat feltételezi.
De honnan veszem ezt a kategorikus, megföllebbezhetetlenül hangzó állítást?! Talán van kivétel?! Talán lehetne vita tárgya ez a kemény megállapítás?! - Ó, nem!
Az mondja, aki az Alfa és Omega, a Kezdet és a Vég, az örök Ige -Jézus: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát” (Lk 9,23).
Jézus követése - önmegtagadás.
Kempis halhatatlan munkája, a Krisztus követése az önmegtagadás dicsérete, fejtegetése és ajánlása.
Hiába mondod nekem, hogy szereted Jézust, ha utálod az önmegtagadást! Hazudsz, amikor állítod, hogy követed Krisztust, és nem tagadod meg magadat. Megengedem, hogy borzong a természeted az önmegtagadástól, de akaratodnak szeretnie kell azt, mert csak akkor szereted Jézusodat, ha örömmel jársz tövises útján. Ha kifogásolod az Ő útját, hogyan rajonghatsz Érte Magáért? S ha nem jársz az Ő útján, hogyan éred el a Mestert?! Ha nem ismered a nyomdokait s nem lépsz azokba, mikor veszed akkor égő Szent Szívét birtokodba?!...
- Igen, elfogadom - feleled az Édes Tekintély szavának hallatára. - De - ötlik fel benned a kérdés - magyarázatra vágyom. Hadd értsem, mi szükségem van rá, lássam világosan, miért kellett a szent parancsnak elhangzania!...
Megadom a választ.
Valaha, még a bűn előtt, ott a paradicsomban, két boldog ember szerette Istent és az Istenben egymást. Csodálatos harmónia volt bennük. Az alsó rész: a külső és belső érzékek, tehát az érzéki rész tökéletesen alatta volt a felső, azaz szellemi résznek: az értelemnek és az akaratnak. A felső parancsolt az alsónak. A szellemi az érzékinek. Az ember az állatnak. Imádság volt az ember élete; Isten dicsérete és édes élvezete mindannak, ami körülötte volt: az egész természetnek, amely akkor még nem ismerte a félelmes viharokat és a vérengző vadállatokat.
De aztán jött a tragédia, a szörnyű bűn. Az őstagadás, a gonosz „Nem szolgálok”, az irigy kígyó belopakodott az édes Béke és összhang országába; csábítására az „Igen” embere megtagadta Istennek az engedelmességet, „Nem”-et mondott és ezzel - fölfordult és összezavarodott minden.
Azóta van vihar, jégeső, dörgés, villám és jaj, jaj, jaj! A felső rész, az értelem és az akarat lekerült trónusáról, és ami alul volt, fölül lett; és parancsolt az állat az embernek, az érzéki rész a szelleminek, az ördög annak, aki csak kevéssel kisebb az angyalnál.
Vissza kell állítani a régi egyensúlyt, a paradicsomi békés, összhangzatos állapotot! Újra kell uralkodnia az értelemnek és az akaratnak! Meg kell tagadni az érzékek uralmát, letaszítani őket eredeti, alárendelt helyzetükbe; nem megsemmisíteni, hiszen Isten teremtette az érzékeket is - hanem gyeplőt vetni a szenvedélycsikókra, hogy arra húzzák a kocsit, amerre a lélek-kocsis, a felsőbb rész, az értelem-akarat kocsisa parancsolja. A fölszabadult érzékek, az általuk lángbaborult szenvedélyek, mint a megvadult paripák a kocsi előtt, úgy száguldanak árkon-bokron, szakadékon keresztül. A gyeplő elszakadt, a kocsis rég a kerekek alá került - a kocsit: a lelki életet összezúzza a bolond-vad iram.
Gyeplőt a kézbe, testvérem, vesd a paripák nyakába; szabd meg az irányt, az utat: parancsolj, s ha nem engedelmeskedik az állat - ostort neki! Szoktasd rá, mint a jó lovas, hogy még ujjadnak, akaratodnak egyetlen kis mozdulatát is megérezze lovadnak, most már a te lovadnak szája.
Szabd ki neki a pihenést, a munkát, még az abrakot is. Csak annyit, amennyi szükséges, s ami a célnak megfelel.
Ne többet, ne kevesebbet!
Sanyargatom testemet és szolgaságba vetem (IKor 9,27). Ezért, s a mondottak miatt van szükség az önmegtagadásra.
Világos, hogy az önmegtagadás harcot jelent, nagy, sokszor elkeseredett harcot a győzelemért.
De győznünk kell, mert, ha a másik győz, szolgái leszünk a testünknek, ocsmány vágyainknak, vad, romboló szenvedélyeinknek, martalékai az önszeretetnek. Nem lesz béke, tiszta öröm, mennyei szeretet; pokol lesz a föld és átok az életünk.
Győznünk kell - mindenáron! Vagy az alsó, vagy a felső!
Amíg harcolunk, addig nincs baj - Isten velünk!
De ha letesszük a fegyvert, s engedünk a romlott Én-nek, a testnek, szenvedélyeinknek, a haragnak, a türelmetlenségnek, a bosszúvágynak, az irigységnek, az ambíciónak, a tisztátalanságnak, az érvényesülés, a törtetés szenvedélyének, a megbecsülés utáni forró vágynak, az ördögi makacsságnak és a buta kevélységnek - elvesztünk, nincs lelki életünk, a test diadalra jutott, győzött az állat az emberben!
- Hová mész, Pista? - kiáltott valaki egy vadul vágtató lovas után, aki kétségbeesetten kapaszkodott lova sörényébe, s már-már levágódni készült:
- Nem én megyek - felelte vissza elkeseredetten -, hanem a lovam visz, mit tudom én hová!
A ló a szenvedély, a romlott Én, a lovas a romlásba vágtató, szerencsétlen lélek.
Az önmegtagadás a győzelem iskolája; a szellem, a lélek diadalának nagyszerű arénája. Tulajdonképpen nem is erény. És mégis, nélküle nincs erény.
Minden erény vele kezdi - az önmegtagadással. Ezzel emelkedik, mintegy ennek a hátán jut a magasba. Emelődaru. Viszi az edényt, a földről az Égbe.
Valami csodálatosan nagy gyakorlati értéke van. Olyan, mint a csap a vízvezetéken. Ha megnyitjuk, folyik a víz: vékony sugárban, ha kicsit fordítjuk el; vastagon, erősen, szinte zuhogva ömlik, ha egészen kinyitjuk, ha felszabadítjuk. Nyisd meg az önmegtagadás csapját, és ömlik a kegyelem, olyan mértékben, ahogy megtagadod magadat!
Miért nem élnek az emberek kegyelmi, azaz lelki életet?!... Mert nem tagadják meg magukat. Miért nem lépnek rá a tökéletesség útjára?!... Mert irtóznak az önmegtagadástól.
Miért jár Jézus oly egyedül, magányosan, miért követik oly kevesen?! – Mert csak kevesen ismerik az önmegtagadás értékét.
Szent Pál megtérése napján írom e sorokat. Miért lett Szent Pál Jézusnak kiválasztott edénye, a nemzetek nagy Apostola, miért járt a harmadik Égben?! - Mert „sanyargatta a testét és szolgaságba vetette”. Miért „nem volt hiábavaló Isten kegyelme” őbenne?! Egyesegyedül azért, mert szüntelen megtagadta magát.
Ez a mi életünk is.
Hasonlatos Szent Páléhoz. A mienk, azaz mindazoké, akik Jézust követjük, Jézust valljuk vezérünknek. Érte minden önmegtagadásunk. Érte minden harcunk!
A győzelem iskoláját járjuk, azaz az önmegtagadásét; a diadal arénájában mérjük össze fegyverünket legeszeveszettebb ellenfelünkkel, romlott Énünkkel, bátran és határtalan bizalommal, mert mi is, mint Szent Pál - tudjuk, kinek hiszünk, és hogy ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, akkor azután, de egyszer meglesz a győzelem, és hogy a mi számunkra is eltétetett az igazság koronája, amelyet a győzelmes, kitartó önmegtagadás fejében megad nekünk az Úr, az igaz Bíró azon a napon! Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése