Oldalak

2010. december 10., péntek

Felelősek vagyunk szemünkért

Külső önmegtagadás
3.
Szemfékezés
Aki lesüti szemét, üdvösséget lel” (Jób 22,29).

      A szem a lélek tükre. Benne tükröződik annak a léleknek minden szépsége, de ott lángolhat annak minden gonoszsága is. Benne melegszik az édes szeretet, de sötéten lángolhat belőle a gyűlölet. Süt benne a béke napja, de félelmetes csatákat vívhat tükrében a szenvedélyek harca. A szem kacaghat és sírhat. Ígérhet és visszautasíthat. Lehet buja és lehet ártatlan. Lehet őszinte és lehet ravasz. Lehet igaz és lehet hamis. Van ragyogó és van megtört szem. Van kárhozat és van - Jézus; és mindkettőt elárulja a szem - a lélek tükre!
      Egy lélek története, ez a felirata minden szemnek. De ott borong a misztikus cím is: Egy lélek jövője!
      A szem megmutatja; milyen az a lélek, milyen volt és milyen lesz!...
      De a szem nemcsak tükör, a szem ablak is. Az ablakot ki lehet nyitni és be lehet csukni. Beröpülhet rajta a dalos madár, de besuhanhat rajta a néma denevér is. Verebek csiripelhetnek éktelen lármával párkányán, de az édes fecske is fészket rakhat a falán. Beeresztheted rajta a legyek rajait, de betévedhet rajta a színes lepke is. Bemászhat rajta a tolvaj, és kilophatja az emberi szív kincseit. Angyalok is járhatnak ki-be rajta. Bemehet oda az Élet és a Halál. Jézus és a Sátán.
      Tőled függ, kit eresztesz be. Tőled, nyitod-e, csukod-e?!
      A szempilla olyan fal, amelyet ellenség meg nem mászhat; olyan sánc, amelyet soha át nem törhet - amíg a lélek akarja!
      Tőled, egyedül tőled függ! Kormányosa, ura vagy-e szemednek, vagy rabja?!
      A szem ajtó is, vagy kapu. Beléphet rajta a koldus és a királyfi. Begördülhet rajta az ékes hintó és a falrengető szemeteskocsi. Becsúszhat a kígyó és beronthat az ordító oroszlán, a vad tigris és a kéj dantei párduca és minden állat; csúszómászó és patás, meg hasított körmű, bejuthat, be, be - a sertésfalka is!...

      Volt egyszer egy gyönyörű kastély, egy nagy falu kellős közepén. A falu hosszú utcáján libák, ludak sétálgattak; este meg jött a csorda, a konda, és szállt föl a por, sűrűn, fullasztón. A kastélynak elől nem volt ablaka, csak egy nagy, igen nagy kapuja. Sohasem látták nyitva a falubeliek. Azt beszélték róla, hogy paradicsom belül. Az ősinek, az elveszettnek mása. Gyönyörű kertje van, s csodás virágai. Folyók szelik át, csobogó patakok. - Történt egyszer, hogy nyitva felejtették a kaput. Estefelé volt; épp akkor eresztették neki a falunak a hazatérő sertésfalkát. Az iszonyatos porban ott szaladt a malac és az anyja, a sertések apraja-nagyja, a sovány és a kövér, a mocskos meg a fehérszőrű, mind, mind, röfögve, visítva, ostobán, moslékra vágyón. És jaj! - az élen az első meglátja a kaput, a hatalmas, gyönyörű kaput - nyitva-tárva!... Mintha egy pillanatra megtorpanna, aztán - be, nekiiramodva; utána a többi, be, be, a kastélyba, a mennyei kertbe. És tíz perc alatt csupa rom és piszok az egész „paradicsom”.
      Azóta mondják: volt egyszer egy gyönyörű kastély... Mintha mese lenne!... Testvérem, nem is gondolnád, amit én tudok. Az emberek nagy százaléka jól tudja, hogy ez a mese nem mese, hanem szörnyű valóság.
      Mennyi a csodaszép gyermeklélek! Hány lélekkastély rejt belül paradicsomot, ahová csak mennyeieknek van bejárásuk - a nagykapun. Aztán egyszer csak megnyílik a kapu és berohan a konda. A kaput nyitva felejtették vagy készakarva kitárták, vagy megostromolta a bűn, vagy bezúzta a Sátán - mit tudom én, hogyan történt?!
      Volt egyszer egy gyönyörű kastély... Es a felnőttek ezrei hullatják könnyeiket; úgy szeretnék, ha még egyszer, ha újra lenne - egy gyönyörű kastély... Lélekkastély! Sírnak rajta, mert oly nehéz újra fölépíteni! Vannak megtérések, de oly sok az újra elbukás. Mi az oka? A kapu! A szem! Megszokták nyitva tartani. S jön a konda, becsúszik a kígyó...
      Dávid, a szent, a frigyszekrény megmentője és zsoltárköltő, Isten kedvence, a palota tetejéről nem fékezte a szemét - elbukott szörnyen.
      Szent Jeromos, még római életében, valakit nagyon megnézett. Hosszú évek szörnyű küzdelmére volt szüksége a pusztában, hogy lassankint elhalványuljon a csábos kép emlékezetében. - Nem fékezte a szemét.
      Igen veszedelmes tulajdonsága a szemnek: a megkívánás. A szemek kívánsága - így nevezi Szent János apostol (vö. 1Jn 2,16). A szem tud enni, tud falni. A szemet lehet legeltetni is. S valóban legel - képen, szobron, a természet szépségein és személyeken. És ha szabadjára engedjük, ha nem fékezzük, ha nem fegyelmezzük - szabados lesz és féktelen: romlásba dönti a lelket, amelynek tükre, ablaka és kapuja.
      Mily áldás, mily jótétemény a lesütött szem!
„Amit a szem nem lát, azt a szív nem kívánja” - mondja Keresztes Szent János. Viszont amit meglát a szem, az után rögtön fölébred a szív szenvedélye, azt megkívánja. „Aki lesüti szemét, az megszabadul” (Jób 22,29). Mitől? Temérdek kísértéstől. A világtól. Mert minden a szemre „pályázik”. Az utca, a kirakatok, a reklám, a ruha, az öltözködés, a kíváncsi tekintetek, a strand, a mozi, a látványosságok. Mind-mind ostromolja a lélekkastély nagykapuját.
      Ne gondoljuk azonban, hogy csak a tisztaság terén kerülnek szörnyű bajba. Van még egy másik következménye a szem szabadosságának: föltámasztja a birtoklás vágyát, a bírvágyat, a Sátánnak ezt a leghatalmasabb eszközét, amellyel örökre bilincsbe veri a szegény lelket.
      A szemek kívánsága a gyökere az ember legrútabb szenvedélyének: a kapzsiságnak! Azért van annyi pör a magyar falvakban és városokban. Azért a háború és a gyűlölet a nemzetek között - a bírvágy miatt!
      Benn, mélyen gyökerezik a romlott emberi természetben. Prohászka utazott egyszer fiatalabb korában egy idős úriemberrel. A vonat megállt pár percre az egyik nagyobb állomáson. Az utasok rohantak neki a friss enni-innivalónak. „Mily éhesek!” - csodálkozott Prohászka. „Dehogy!” - szólt a másik - „a bírvágy hajtja őket!”
      Lásd, Testvérem, ezért van szükség a szemfékezésre.
      A szegénység fogadalmát nehéz volna nélküle megtartani. De talán még kevésbé a tisztaság fogadalmát. Érted már, ugyebár, Szent János atyánkat?! - „Amit a szem nem lát, azt a szív nem kívánja.”

      Lesütni a szemet! - ez a jelszó ezután. „Aki lesüti szemét, az üdvösséget lel” (Jób 22,29). Az tiszta lesz, hófehér és - szabad, nem rabszolga! - Lesütni a szemet! Szövetséget kötni a szemmel, mint Jób - „Szövetséget kötöttem a szememmel, hogy még csak ne is gondoljak...” (Jób 31,1), igen, hogy még csak ne is tudj gondolni arra, ami fölgyújthatná benned a bírvágyat, a szenvedélyek tüzét.
      Mi az oka annak, hogy oly szórakozott vagy?! Hogy elkalandozik a fantáziád, hogy képtelen vagy összeszedettségre szert tenni?! Az, hogy szabadon jártatod tekintetedet mindenen, amit csak megpillantasz.
      Nem tapasztaltad Testvérem, mily kíváncsi a szem?! Hát azt, hogy mennyire szereti a hiúságot?! S aztán, ha tudnád, mily rossz példát adsz másoknak, szemednek ide-oda jártatásával - magadba szálnál bizonyára Jézusnak e komoly szavaira: „Ha szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt...” (Mt 18,9)
      De hát mit tegyek?! - veted közbe. Kell, hogy lássak?! - Az igaz! De hogy mikor? Azt megmondja majd neked az erények kocsisa: az okosság.
      De az is bizonyos, hogy lelki életed kezdetén - mégpedig nemcsak a legeslegkezdetén! - ezt az önmegtagadást szinte szüntelenül kell gyakorolnod mindaddig, amíg csak tökéletesen ura nem vagy szemednek, addig, amíg annyira nem jutottál a lelki életben, hogy a különböző benyomások már nem okoznak zavart bensődben. Addig azonban fékezd szemedet!
      A szem igen élénk. A legkisebb zajra reagál. Azonnal odafordul: akár fény az, akár hang, vagy szag, mozdulat, kis változás a környezetedben. Ajtó csukódik, léptek hangzanak - a szem rögtön odatekint. Fékezd meg!
      Ne nézd a képet, ne tekints a könyvbe, amely felé vonzódik a szemed. Ne nézz ki az ablakon, akármilyen csillagos is, vagy ragyogóan kék az ég.
      Ne nézz az arcokba. Megláthatod, de ne nézd meg az alakok körvonalait. Legfeljebb annyit tehetsz meg, mint az áldoztató pap: szükségképpen látnia kell az arcot, de nem nézheti. Szalézi Szent Ferenc mondta egy nőgyónójára: Láttam, de nem néztem.
      Ha pedig nem okvetlenül szükséges, ne is láss! „Jobb egy szemmel...!” A kóruson, az ebédlőben pedig tökéletes legyen a szemfékezés. Ne lásd meg, ki jön be, ki megy ki. Csak az lásson, az nézzen, akinek az hivatalához hozzátartozik.  A szabály ez legyen: Ami vonzza a szemet, amire kíváncsi a szem, attól tagadd meg tekinteted!
      Mintánk - Jézus és a Szűzanya!
      Ők mindenben Istent látták. Jézusról meg van írva: „Fölemelé szemét”. Tehát lesütött szemmel járt-kelt. Tegyünk mi is így, mint Jézus és a Szűzanya. S ha mégis föl kell emelnünk tekintetünket, ha látnunk kell, akkor lássuk meg mi is mindenben Istent!
      Tehát a természetben is; ez az Ő műve, áldott kezének nyoma. A dolgokban, élőkben és élettelenekben. Az eseményekben, amelyek mind úgy alakulnak, hogy az Ő akaratát szolgálják. Végül és mindenekfölött - a személyekben, embertársainkban! Itt, itt főként, lássuk meg az Istent, s mindig Őt lássuk bennük: az Atyát, aki teremtette a lelket, és aki gondoskodik arról a lélekről, irányítja sorsát, ezer mesterfogással hajlítja maga felé annak akaratát; - a Fiút, aki megváltotta azt a lelket, éppúgy mint az enyémet, hullatta érte drágalátos szent vérének ragyogó gyöngyeit, mint értem; - a Szentlelket, akinek temploma, s ha nem volna az, azzá lesz, talán az én testvéri imám s önfeláldozásom árán.
      Igen, igen, tekintetem mindenütt, mindenben és mindenkor azt lássa, nézze, szemlélje, amire rendeltetett: a szentséget; azt, ami tiszta, ártatlan, ami istenien szép, fönségesen nemes, ami onnan felülről való - mert ez a kizárólagos tárgya a jó Istentől alkotott drága emberszemnek. S ha bűnt lát, ha kénytelen meglátni a tisztátalant, a gonoszt, a kegyetlent, mindazt, ami ördögi?! - akkor forduljon el ez a szem, húzódjék vissza, csukódjék be!

      Felelősek vagyunk szemünkért!
      Ha kénytelenek vagyunk fölnyitni szemünket másoknak, ha úgy adódik, hogy beléje tekinthetnek idegenek - mit lássanak meg benne? - A bűnt? A zavart? A bujkáló ravaszságot? A hitvány kétszínűséget? A gyűlölet villámait? Az irigység sápadt színeit, az érzékiség füstös-kormos lángjait? A tisztátalanság mocskát? A halál dermedt csendjét? - Nem, nem ezerszer nem! Hanem az édes mennyországot: azaz a szent, igazi alázatot, a lélek rendezett életét, csodás harmóniáját, azt az édes békét, amelyet a világ nem adhat; és azt a tökéletes ártatlanságot, amely ott tündöklik minden kisgyermek nagy, kerek szemében.
      Akarod, hogy tiszta legyen a tekinteted, hogy megmenekülj a szem szabadosságától, hogy ne lásson hiúságot; hogy a szemek kívánsága ezer veszedelembe ne döntsön?! - Akarod?
      Légy gyermek!
      De hogy gyermek lehess, ahhoz kettő szükséges: 1. A szemnek tökéletes megfékezése, oly értelemben, amint azt föntebb fejtegettük és 2. édesanya, a mennyei: Jézusnak Anyja, s minden emberé, Mária!
      Édesanya, aki gyermekét kezénél fogva vezeti, vagy az ölében tartja, óvja nemcsak a széltől, de minden tisztátalan tekintettől is, az ezer meg ezer hiúságos benyomástól. Édesanya, a Szeplőtelen Fogantatás, a legédesebb, legtisztább, legszeretőbb, aki a maga mennyei tekintetét belemélyeszti gyermeke szemébe, hogy abban ott tükröződjék örökre a Menny, hogy azok a szemek csakugyan soha ne lássanak hiúságot, hanem már itt a földön hirdessék: arra alkottattak, hogy mindig és mindenben Istent keressék, kutassák és élvezetet csak benne találjanak. Ő őrködik fölöttünk, akik az Ő fehér hajóján, fehér vitorlákkal, hónál fehérebb lélekkel, végtelenbe néző, de ártatlan gyermekszemekkel eveznek a szüzek titokzatos, gyönyörű énekét dalolva az örök kikötő felé, ahol várja őket az álmok álma, szívük édes gyönyöre: a hófehér Salutaris Hostiában élvezett Üdvözítő - Jézus, akinek legyen dicsőség és dicséret mindörökké! Amen.


Nincsenek megjegyzések: