Nehéz, keserves dolog a lélek számára szárazságban tengődni-vergődni, de megszokhatja azt; sőt, ha az adott utasításokhoz tartja magát, segíthet is rajta. A szív széles medencéjéhez megépítheti a csatornát, belevezetheti majd, hol kisebb, hol nagyobb távolságról, az élő vizet, s lassan-lassan telik a medence.
Nemegyszer azonban Isten maga segít a bajon. Látva a kitűnő előkészületeket, meghatva a buzgó erőfeszítéseken, vagy megkönyörülve a gyámoltalan, talán hanyag lelken, egyszerre csak küld egy gondolatot.
Hol Kempis olvasása közben, hol a Szentírás, vagy a szentek igéinek hallatára, vagy egy exhortáción, egy megjegyzés, lelki beszélgetés alkalmával tűnik fel ez az áldott gondolat - igen finoman, szinte észrevétlenül. Aztán beférkőzik a képzeletünkbe, majd leköti értelmünket, akaratunkat, sőt külső, belső érzékeinket is: megszállja egész valónkat. Dominál mindenütt, uralkodik rajtunk. Nincs akkor igazában más gondolatunk. Az az egy vezet, sőt visz bennünket. Szelíd, de hatalmas erejét édesen érezzük. Megértjük: nem mi cselekszünk - valaki más dolgozik bennünk. Az Úr az! Meg vagyunk szállva. Obsessio az, de isteni s nem ördögi. Mint ahogy az ellenség megszállja a várost. A lakosság moccanni sem képes; elbújik mindenki, vagy behódol alázatosan, hang, jaj, tiltakozás nélkül, s a diadalmas ellenség elözönli a várost, megtelik vele minden utca, minden ház.
Így szállja meg például a lelket Szent Terézia olvasása közben a gondolat: Isten bennünk van! Nem kívül, nem messze, fönt a magas Égben, de egészen közel, itt, az én lelkemben; bent, bent, egészen közel hozzám; beszélhetek Vele, hallgatom a hangját; a suttogásomat is megérti, a szívem dobbanását is megérti, oly megdöbbentően édes közelségben van hozzám, hogy ámulatomra elcsitul bennem minden belső zaj, a külsőt meg már észre sem veszem, bár öntudatlanul teszem-veszem szükséges teendőimet, anélkül azonban, hogy ráfigyelésem intenzív lenne. Oly uralkodó lesz a gondolat: Isten bennem van! - hogy a bámulatból csakhamar édes tudat lesz: soha semmi bajom nem történhetik, hiszen Isten ott van, ott uralkodik a lelkemben. Kicsoda olyan, mint az Isten?!... Minden emberi félelem megszűnik; az imádat, a hála és szeretet érzelmei festik alá a gigászi módon minden testi-lelki porcikámon elömlő gondolatot: Isten, a fölséges, a nagy, a mindenható, az erős Isten, itt, itt van, hihetetlen közelségben, bennem, szinte testem anyagi határain belül.
Persze, hogy nem hallom, helyesebben: hallom-hallom az elmélkedési órái megkezdő felolvasást, de nem figyelek rá. Az óra eltelik gyorsan; mintha álom lett volna, pár perc... Lekötött, lenyűgözött mindent bennem az egyetlen gondolat: Isten bennem van!
Ez a lenyűgözés egyike a legtermékenyítőbb lelkiállapotoknak.
A lelket megszálló gondolat úgy vonul a lélek fölé, mint egy hirtelen, dörgés, villámlás nélkül érkezett hatalmas, de csöndes zápor, amely megöntözi a szikkadt földet, fölüdíti a szomjas növényzetet: újjáéled minden; élet lesz, friss, eleven, üde élet a mezőn, sietve, telten folynak a patakok; állat, ember mélyen föllélegzik, s derűs arccal nézi-szemléli a megújhodott vidéket. A lélek is megújhodva szemléli saját új életét. A gondolat igája, bár lenyűgöz, mégsem nyűg, nem teher, hanem olyan mint valami emelődaru: magához láncol, rajtunk, fölöttünk van, de visz is magával, emel, mindig magasabbra.
Máskor meg egy ilyen áldott gondolat magával sodor bennünket.
Ez is hirtelen jön, de mintha vakító fény villanna meg előttünk. Egy dörrenés... és zuhog a zápor, megáradnak a patakok, és a hullámtömeg ellenállhatatlanul ragadja magával a mozdítható tárgyakat. „Istenek vagytok, a Magasságbeli fiai vagytok mindnyájan” (Zsolt 82,6). A gondolat olyan megdöbbentő erejű, hogy nem jutnak eszünkbe mellékgondolatok, kiegészítők, részletezők, csak az az egy: isteniek! És szédületes sebességgel ragadtatol az Örökkévalóság magasságába. Ki tudna a sodródásban gondolkodni, filozofálgatni, mérlegelni! De a mélységek, magasságok keltette szédületet annál elevenebben érzi az ember: a Magasságbeli fiai! S egy fölséges ájulat érzetével már el is múlott az elmélkedés. Ami visszamaradt, az egy szikrázó, kellemes döbbenetű emlék; elmosódhatatlan, alig érthető, nehezen felfogható, talán félelmetes is, lesújtó is, de mindenekfölött hallatlanul lelkesítő, aztán biztató: csak előre, előre, egy a szükséges, csak azért érdemes élni!
Nemegyszer jön egy-egy gondolat, amelyen sokáig elrágódik az ember: kérődzik rajta.
Kempist forgattad a nap folyamán vagy az előkészület idején, és a szemedbe tűnt a mondat:
Magunkról semmit se tartani, másokról mindig csak jól s magasztosan gondolkozni: nagy bölcsesség és tökéletesség. Eltűnődöl rajta; megragadod ezt az egy-két gondolatot. Újra meg újra visszatér az egész elmélkedés folyamán. Beleveszi magát egész gondolkodásodba; át- meg átjár; valósággal megemészted és aztán „kérődzöl” rajta. Kimondhatatlanul nagy haszna van: az alázatosságot építi benned; rakja lelki épületednek erős alapjait. Az elmélkedés ideje már hosszabbnak tűnik fel, de hasznosan telik és a végén úgy érzed: sokat nyertél; és tele vagy jó szándékkal, hogy ti. életedet, napjaidat valódi alázatosságban óhajtod leélni.
Kempis ontja az ilyen gondolatokat. Olvasd minél többet! De igen-igen sokat találsz Kis Szent Terézben is. Olvasd-olvasd! Elfoglalkoztat nemcsak egy elmélkedési órán, de napokra, hetekre, hónapokra!
Igen, Kis Szent Teréztől igen sokat tanulhatsz ebben a pontban. Megtanulhatod tőle, hogyan kell átengedned magad egyetlen gondolat hatalmának.
Nézd, ott ül cellájában. A szeme könnyes. Elmondja a belépő novíciának, mennyire él benne, hogyan szánt végig a lelke mélyén egyetlen édes, megható gondolat: Isten a mi Atyánk! Tovább nem jutott. Ez a gondolat foglalkoztatta hosszú-hosszú időn keresztül. Ez ringatta a lelkét.
E ringatásra máskor is találunk nála példát. Kotlóstyúkot lát meg hirtelen a kertben kiscsibéivel. És lelkét megüli az édes gondolat: így, egészen így szeret bennünket a jó Isten... Siet föl a cellába, hogy elrejtse mások elől a könnyeit. Ott aztán átadja magát az édes, egyetlen gondolat ringatásának.
Boldog lélek, amelyet Isten meglátogat vagy meglep: azaz megszáll egy-egy ilyen gondolattal. Boldog, aki előkészületeivel, nem szűnő erőfeszítéseivel rá-rászolgál Istennek e gyönyörű ajándékaira.
E gondolatmegszállásoknak kimondhatatlanul jó hatásuk van; akárhányszor dús gyümölcstermés követi ezeket. Nemegyszer a lélek egészen átformálódik hatásuk alatt, új életre kap: a száraz, kiaszott lélektalajon fölzsendül a friss, üde élet, s van eset rá, hogy örökre megváltoztatják annak életirányát.
Valakitől tudom a következőket. Mikófalván nézte végig a jó palócok passió-játékát. Az a jelenet, amikor Jézus a kis nyírfás dombocskákra, azaz az Olajfák hegyére imbolyog fel, s ott a belső kínoktól összeroskadva imádkozik, oly mély hatással volt lelkére: oly erővel szállta meg azt, hogy pár napon keresztül valósággal elemi erővel uralkodott rajta. Amikor a gyorsvonaton robogott a messzeségbe, már az Örökkévalóság időtlen kerekeinek hatalmas kattogását vélte hallani; úgy érezte, beleszáguld a Végtelenbe: ott lebegett előtte szüntelen Jézusnak imbolygó, szenvedő alakja! Éveken keresztül számtalanszor tűnt fel lelkében ez a felejthetetlen kép, amely mint valami kitörülhetetlen, benne dolgozó élmény formálta a lelkét egy elkövetkezendő valódi szerzetesi hivatásra.
Jellegzetes tulajdonsága e gondolatmegszállásnak, hogy az ember egy jó ideig nem tud szabadulni tőle.
Megüli az ember lelkét. Mint a köd, amely rátelepszik egy-egy völgyre. Amint leszállt, csak az uralkodik, az lesz a fontos - minden egyéb elszürkül, szinte eltűnik benne, a tárgyak mintha nem léteznének. Vagy amikor leesik a hó. A föld színe, tárgyai, körvonalai eljelentéktelenednek: a hó, a hó, a hó, a fehér hó - minden: szinte él, parancsol, uralkodik, leköti tökéletesen minden figyelmünket. Külső, belső érzékeinket, értelmünket, akaratunkat ellepi a gondolat gyönyörű hava, csak erre figyelünk s ez úgy beleeszi magát a lélek „szöveteibe”, mint a köd a test szervezetébe.
Hogyan viselkedjünk ilyenkor? Hogyan fogadjunk egy ilyen obsessiót, megszállást?!
Fogadjuk el, adjuk át, szolgáltassuk ki magunkat teljesen. A világért bele ne avatkozzunk!
Az Úr az, aki dolgozik bennünk!
El ne rontsuk Jézus munkáját. Nem ismered-e, testvérem, Pater Matteo prédikációinak alapgondolatát? Jézus szinte könyörög a léleknek: Hagyd, hogy Én cselekedjem! Te ne avatkozz bele az én munkámba, meg ne kösd a kezemet, félre ne told, hagyj engem cselekedni! - És nem hallottál-e a mayerlingi születésű haldokló kármelita apácáról, aki, amikor egy kíváncsi nővér megkérdezte, mi a titka nagy boldogságának, azt felelte: Az Urat cselekedni hagyni, mindig, akármilyen nehezünkre essék is az! - Hallod?! Hagyjuk Őt cselekedni, dolgozni, működni mibennünk!
Amikor egy-egy gondolat megszáll téged, akkor a te lelked olyan, mint egy gyönyörű vitorlás a kék óceánon. Szelíden fúj a szél, siklik a sajka; nyílegyenes az irány; a végtelen távolban mintha az örök kikötő integetne. Hagyd, hagyd a munkát! Tedd le csöndesen az evezőt. Eljő majd az idő úgy is, amikor megnőnek a hullámok, zúg a tenger, a vihar veti-hányja a sajkát: akkor vedd kezedbe a kormányt, húzd meg az evezőt, mert titáni küzdelemben lesz részed. Férfi kell a gátra! Tőled függ: tudsz-e dalolni a vészben-viharban, és tudsz-e bízni-bízni!... Úgy tűnik föl majd, mintha visszavetne a hullám, hogy - nem haladsz. Akkor, akkor szedd össze minden erődet! Vagy amikor szürke az ég, elepedsz a szomjúságtól s nincs kedved a munkára: akkor, akkor tégy erőfeszítést, akkor neki a kormánynak, az evezőlapátnak, feszítsd meg, szedd össze minden tartalék erődet!... De most?! Most?!...
Az Úr birtokba vette a lelkedet, megszállta egyetlen gondolatnak az erejével a te egész emberi lényedet: Ő dolgozik!
Hagyd Őt cselekedni! Meglásd, mérföldeket tesz majd meg kis léleksajkád egyetlen másodperc alatt, és már-már, úgy tetszik, megpillantottad az Örökkévalóság partjait. Testvérem, a Szentlélek fújja, duzzasztja a habfehér vitorlákat, ne állj ellen; engedd át könnyű kis hajódat, hadd ringassa, hadd sodorja, vigye, röpítse addig és arra, amíg és amerre akarja.
A Lélek, ahol akar, ott fúj. Most nálad van. Le a szerszámmal, pihentesd az izmaidat, meg se moccanj, szavad se legyen, legfeljebb ez az édes ima lebbenjen el félig nyílt ajkaidról: Uram, szeretlek és imádlak mindörökre, Amen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése