Silentium II.
„Hallgass és megtanítlak bölcsességre” (Jób 33,33).
Aki egyszer igazában megismerte a nyelvet, annak természetét, három elrettentő tulajdonságát, hogy ti. nyughatatlan, fecsegő és gonosz - annak nem lesz többé kedve becézni azt, s szabadjára ereszteni. Ellenkezőleg! Féket vet rá s rajta lesz, hogy tökéletesen megtanulja a hallgatást.
Aki egyszer megértette, hogy a nyelv olyan, mint a Pandora szelencéje, amelyet csak egyszer kellett kinyitni, hogy belőle az összes bajok eláradjanak a szerencsétlen földre, az olyanformán érzi majd magát, mint Pambo remete. Oktatásra ment ez a később nagyhírű szent s ott éppen ezeket a szavakat hallotta: „Vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel” (Zsolt 38,2). Többet a fejtegetésből meg se hallgatott. Először ezt akarta megvalósítani: „ne vétkezzem nyelvemmel”. Hosszú éveken át gyakorolta magát ebben és oly tökéletességre vitte, hogy halálos ágyán elmondhatta: „Nincs tudomásom arról, hogy egy szót is szóltam volna, amit meg kellene bánnom”.
A tökéletesség a mi feladatunk. A hallgatásban bölcsesség rejlik. Az Eredeti Szabály pedig minden pénteken a fülünkbe kiáltja az ebédlő szószékéről: A hallgatás az igazság gyakorlása.
Természetes, hogy elfog bennünket a vágy, hogy kikönyörögjük a jó Istentől: tudjunk hallgatni, nyelvünket tökéletesen megfékezni. Ünnepélyes szentmisékben fölajánlás után a papnak mintha legfőbb gondja lenne: a hallgatás tökéletes megtartása. Valósággal füstfelhőbe burkolja szavait és az oltárt, hogy a tömjén édes illata vigye föl könyörgését az Úrhoz. Éppen, amikor az evangéliumi oldalt incenzálja, akkor kéri epedve Istent: „Uram, állíts szájam elé őrséget, és ajkam kapujához rendelj védelmet! Ne engedd, hogy szívem a bűnre hajoljon” (Zsolt 140,3). Másképpen hogyan is lenne képes majd a nagy, szent csöndben, az átváltoztatás fönséges, Eget lehozó silentiumában az isteni szavakat kiejteni: Ez az én testem! A nyelv, amely a Legméltóságosabb Oltáriszentséget alapító, nagy Isten szavait merészkedik kimondani, hogyan ejthetné ki azokat a lélek édes, szent félelmében és alázatos, minden érzéket lenyűgöző békéjében, hacsak meg nem szentelődött már előzőleg a csendhallgatás folytonos gyakorlatában?! Ezért születik meg a visszavonhatatlan eltökélés mindnyájunk lelkében, valahányszor az éjszaka titokzatos, lelket megejtő silentiumában a szent zsolozsma zsoltározásánál szíven üt bennünket Isten hangja a 38. zsoltár kezdetén: „Mondtam, elhatároztam: Vigyázok útjaimra, nyelvemmel nem vétkezem; retesszel zárom le szájam...”
Mondtam, elhatároztam! Százszor elhatároztuk, százszor vétünk ellene. De az elhatározás minden éjszaka beszédes csendjében újra meg újra föltornyosul a megejtett, silentiumos lélekben, mint az óceánban a hullámhegyóriás, hogy végre kiharcolja magának a tökéletes győzelmet a nyelven: nyelvemmel nem vétkezem! Ezért tesz féket a szájára, ezért: a végleges győzelemért!
A lélek megérti most már minden kétséget kizáró világossággal, hogy „aki nem hibáz szavaiban, az tökéletes férfiú” (Jak 3,2). Ezért a kemény szó: Mondtam, elhatároztam! És megkezdődik a harc a nyughatatlan, a fecsegő, a gonosz nyelv ellen.
Hiába tette Isten kettős lakat alá ezt a szörnyű zsarnokot, hiába csukta be az ajkak és fogak kettős börtönébe - ez félelmetes, láncát tépő rab vakmerően szakítja föl börtönének ajtóit, s fegyelmezetlenségben, rakoncátlan szabadosságában nem ismer határt: mint a megvadult Tisza, szakít gátat, elönt viruló földeket, pusztít és tenger nyomorúság iszapját hagyja maga után mindenütt. Becsület, erény, béke, nyugalom, harmónia - mind, mind az ő áldozata. Átok a nyomán, boldogtalanság az útján.
Kell, kell a harc ellene! Aki nem győzi le a nyelvét, azt legyőzi a nyelve. Itt nem lehet megalkudni! Vagy az egyik, vagy a másik! A gigászi harcban az lesz a győztes, akiben nagyobb az eltökéltség, akiben férfiasabb az elszántság, akiben tökéletes a meg nem alkuvás.
Nagy áldás, kimondhatatlanul nagy kegyelem szerzetesnek lenni. A szent Rend gondoskodik a hallgatás megtartásáról. Csak engedelmeskedni kell neki.
Három terepe van a külső silentium megtartásának: 1. A rekreáció. 2. A napközi hallgatás. 3. A szigorú silentium. A hallgatás megtartásának szigorúságában fokozatosság van. Leggyöngébb a rekreációban, legnagyobb az utolsóban.
1. Rekreáció.
Nagy művészet a tökéletes viselkedés az üdülő órán. A tökéletesség kizárólagos ismertetőjele az lesz, „ha valaki nem hibáz szavaiban”. Hiszen az a tökéletes férfiú. Nehéz művészet, emberi erőt meghaladó, mert nem lehet mindig hallgatni: sőt sokszor - beszélni kell. Azt kívánhatja, parancsolhatja a testvéri szeretet, az elöljáró és mindenekfölött az erényeknek magas bakon ülő, csupatekintély kocsisa: az okosság!
Nos, mi legyen az elv ebben a próbára tevő kérdésben?
Inkább hibázzunk hallgatással, mint szavainkkal. Mert a hiba a beszédben százszor nagyobb, mint a hallgatásban. A nyelvhibának következményei vannak. A hallgatás hibája, amennyiben csakugyan hiba lenne, múló valami, kis bosszankodást okozhat, de még ilyenkor is, a legtöbbször - magában mindenki megcsodálja.
A hallgató embert a lélek önkénytelenül megsüvegeli; különösen, ha hallgat akkor, amikor megsérthetné a szeretetet. Szent Rendünk Általános Főnöke mondotta egyszer jelentőségteljesen kb. ezeket: Sohasem tapasztaltam olasz rendtársaimról, hogy közülük valaki csak egyszer is megszólt volna mást a rekreáción, szeretetlenül bírálgatott volna, vagy kíméletlenül, gorombán beszélt volna kármelita testvérével!
Mily nagy bölcsesség! Hallgatni, amikor oly könnyű lenne rosszat mondani, megszólni, talán rágalmazni, bírálgatni, ellenkezni, szenvedélyesen vitatkozni, horribile dictu: veszekedni!
Mily nagy szeretet!
Beszélni és senkit sem sérteni! Beszélni és másokat felüdíteni! Beszélni és testvéreinket Istenhez közelebb vinni! Beszélni és terjeszteni a jót, az igazat, és életté tenni a testvéri szeretetet! Ó, szent hallgatás, amely megtanítod a nyelvet a tökéletes beszédre! Ó, hallgatás, nem vagy te egyéb, mint az igazság gyakorlása: mert általad megadjuk Istennek, ami Istené, embernek, ami az emberé, és mindkettőnek a - szeretetet.
Igen, a silentium a szeretet melegágya, amelyben a valódi testvéri szeretetnek gyönyörű, illatos virágai sarjadnak ki, s éppen azért oly szépek azok, mert földjét az igazság éles-fényes pengéje kapálta, művelte és gondozta.
A silentium a béke birodalma: hiszen az igazság és a béke testvérek, és az a csók, amelyet váltanak egymással, a szent hallgatásban csattan el. Igen, igen, a rekreációt is a hallgatás teszi szentté és édessé!
Egy szent laikus testvérről olvastam, hogy amikor a rekreáción Istenről vagy lelki dolgokról hallott beszélni, csupa öröm, boldogság volt a szemében, az arcán. Mihelyt azonban profán dolgokról esett szó, lassankint másra kezdte terelni a beszédet. Ha ez nem sikerült, el-elszundikált, de azonnal felébredt, amint megint lelki dolgokról volt szó. - Szent Terézia jelenlétében nem mertek mást megszólni. A nyelvnek hallgatnia kellett, hogy beszélhessen Istenről s gyakorolhassa az igazságot és a szeretetet.
Mondtam, elhatároztam tehát: féket teszek szájamra, mert a hallgatásban nagy bölcsesség van, igazság, szeretet és édes béke.
2. Napközi hallgatás.
Előírja a szent Szabály: semmi fölöslegeset, csak a szükségeset, s azt is halkan! Óva int az idegenekkel vagy szerzetesekkel való társalgástól, s hangsúlyozza az elöljáró engedélyét. Tehát sokkal szigorúbb a silentium megtartása, mint a rekreáción. Természetes, hiszen ebben a pontban szinte ellenőrizhetetlenné lesz a beszéd. Könnyebb a kibúvó, temérdek az alkalom, a lelkiismeretlen szerzetes szabadjára engedheti a nyelvét. Ilyenkor mutatkozik meg valójában: ki a vérbeli szerzetes, ki szereti a magányt, kinek szentség a silentium!
A Szabványok még e ponton belül is szigorítanak. Bizonyos helyeket különösképpen kiemelnek, mint ahol még fokozottabban kötelező a hallgatás. Elsősorban is a kórust említik.
A kórus az imádság helye, a zsolozsmáé és a káptalané. Itt érintkezik a kolostorban a Föld az Éggel. Az angyalok égi kórusa a szent officium idején leszáll hozzánk, hogy velünk egyesülve dicsérje Istent. Az elmélkedés idején a lélek emelkedik Istenhez s a kórus mennyország lesz, mert mindenki imádkozik. A káptalan alkalmával az alázatosság aratja diadalát, s az ördög szörnyű vereséget szenved a testvérek lelkében. A konvent szentmiséje tökéletessé teszi a hely szentségét, s benne éri el csúcspontját a csendhallgatás fensége.
A kórus helyének ez a páratlanul pazar megszentelődése teszi azt, hogy minden kármelita az említett közös gyakorlatokon kívül is úgy tekinti a kórust, mint ahol a hangot halkítani kell, s csak akkor szabad megszólalni, ha az elkerülhetetlenül szükséges. Az egyszeri átmenet rajta, vagy a privát belépés, még az is szükségessé teszi ott az imát.
A következő fontos hely az ebédlő. A jó karmelita mindent imádsággá tesz. Az étkezést is. „Akár esztek, akár isztok, barmit cselekedjetek, mindent Isten dicséretére tegyétek” - mondja az egyik felírás. Az étkezes alatt nemcsak a test, a lélek is táplalkozik. Beszéd egyáltalában nincs, legfeljebb jelekkel.
Szent a csöndje a folyosónak. Olyan az, mintha kápolna lenne. Önkéntelenül nyúl az ember az olvasóhoz, s Édesanyját, Máriát érzi maga mellett.
A sekrestye silentiuma különlegesen kötelez.
De az igazi hallgatást, a háboríthatatlant, a magány szent, drága csöndjét a cellájában találja meg a boldog kármelita. Ide az elöljárón kívül senkinek sem szabad belépnie. Ez külön birodalom. Itt - beszél a csönd. A szentek ennek a falát csókolták meg százszor meg ezerszer. Ez különít el tökéletesen a világtól, ez még szerzetestársainktól is; ez tesz - szentté; a négy fehér fal, a szent Corpus nélküli barna kereszt és a titokzatos magány, ahol a hallgató lélek tartja nászát isteni Jegyesével - Jézussal.
Mondtam, elhatároztam: lemondok minden engedély nélküli s fölösleges társalgásról, hogy kizárólag a mennyeiekkel társaloghassak. Elhatároztam, hogy csak a szükségeset mondom, azt is halkan s röviden. Ha haragszom, bosszankodom, türelmetlenkedem - soha meg nem szólalok. Így gyakorlom az igazságot, így lesz békém és boldogságom.
3. Szigorú silentium.
Kompletóriumtól Primáig. Ez a lélek mennyországa. Beszélni legfeljebb írásban lehet. Ilyenkor kizárólag csak ketten vagyunk: a lélek és az Isten. Még a fecsegő szerzetes is, a lanyha, a közönyös, ezen idő alatt komollyá lesz - kénytelen silentiumot tartani. A többi időt kijátszhatja, elfecsegheti, ezt azonban meg kell tartania. Nincs kivel beszélnie! Vajon meghallja-e a jó Isten hangját? Minden azon múlik, képes-e a belső hallgatásra?
Erről a szent időről nincs mit mondanunk. Ez a legszebb ajándéka a szent Rendnek, amit csak adhat fiainak. Aki értékeli és megbecsüli, az valóban gazdag.
A szigorú silentium Istent adja a léleknek. Ez az egyesülés ideje. Tulajdonképp 12 órás adoráció, mert a mérsékelt alvás-pihenés is szent és Istennek meleg tekintete alatt és édes karjai között folyik le. Ebben a megszakíthatatlan adorációjában adja át magát a lélek - hol tökéletesen, hol tökéletlenül-Jézusnak, aki ebben a szent csöndben árasztja, mint igazi szőlőtő, erejét, kegyelmét, isteni szellemét a Vele mind szorosabban összeforró szőlővesszőbe, hogy eggyé legyen vele, miként Ő és az Atya is egy.
Lehet-e csak tékozló fiúnak is nevezni azt a boldogtalant, aki nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy a szigorú silentium a legtökéletesebb életformája a Jézus lábainál hallgató Máriáknak, akik a legjobb részt választották?!...
Valóban szent a silentium és szentté teszi azt, aki tökéletesen megtartja.
Isten szól hozzánk a Szentírás lapjairól: Hallgass és megtanítlak a bölcsességre.
Mondtam... Elhatároztam...
Tartsuk féken a nyelvünket, így leszünk tökéletesek, bölcsek és szentek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése