Kifinomult hallás

9.

A halló fül

„Akinek füle van, hallja meg” (Jel 2,7)

      A szememet úgy fékezem meg, ha vak leszek, nyelvemet, úgy, ha néma, de hogyan leszek - süket?!...

      Megmondom. Győzd le a kíváncsiságodat!

      A szem is tud kíváncsi lenni, de a fül - rászületett erre. Ennek rabja, sőt őrültje. Sok a kiszolgálója. Künn a világban több mint bent: a rádió, a zene, a mozi, a színház, az újság, a pletyka, a társaság! De azért nálunk is kérdezik: Mi újság?

      Ne tedd föl soha ezt a kérdést! Még akkor sem, ha egymás közt vagyunk. Még kevésbé hozzátartozók, rokonok látogatásakor. Sőt ilyenkor úgy viselkedj, mintha minden tartalék erődet össze kellene szedned a kíváncsiság megfékezésére! Azért ne légy merev, ne goromba, ne udvariatlanul elutasító, s főképp ne szeretetlen, de - fokozd a süketséget!

      Ez a szó pedig, hogy: Hírek! - legyen kitörülve a szótáradból! Ne csak érdekeljen, de még a fogalma is egészen közömbössé kell hogy váljék benned. Ne vedd tudomásul a világot, mármint úgy, hogy az megzavarjon. S a jó, istenes dolgok?! Vajon ezekre se legyünk kíváncsiak?!

      Jegyezd meg jól: a kíváncsiság vágyat jelent, szenvedélyt, vagy legalábbis - utat hozzá. Tehát le kell győzni! A mortifikáció, az önsanyargatás, az önmegtagadás nálunk nem puszta jelszó, hanem - szükséglet, mégpedig elengedhetetlen életszükséglet a jóra és rosszra vonatkozólag egyaránt.

      Emlékezel Kis Szent Teréz lelkibeszélgetésére, egy lelkibarátkozás kezdetére, amelyre egyik rendtársnője fölkérte?! Lemondott róla. Úgy vélte, nem származik jó belőle. Vigyázz azért, kivel s hogyan társalogsz, milyen beszélgetésben veszel részt!

      A szabály mindig ez legyen: „Ne hallgasd meg, ami neked árt.” Latinul így mondta Szent Bernát: „Ne audias, unde laedaris!” Laedaris: ami sérthetne, sebet ejthetne. Igen, apró sebek, karcolások sokszor daganatot, vérmérgezést, fertőzést okozhatnak. Egy kis seb, és le kell vágni a kart. Egy kis karcolás és jön a tetanusz.

      Jöhet a halál is!...

      Más az, valamit meghallani, és más ugyanazt meghallgatni!

      Ami lelkednek ártalmára van, azt ha meghallod is, csak ne hallgasd meg. Az ártalmas dolgokkal szemben a fül legyen csatorna, amely mindent átereszt. Ha azonban azt kérdezed: „Mit hallottál? Mi újság?” - amit hallasz, az már tapad, füled nem lesz csatorna, hanem medence, amely megtartja a beleszivárgó vagy beleömlő vizet, mert a süketség föltételezi a fül csatorna-szerepét.

      Győzd le tehát kíváncsiságodat és szabad leszel! Győzd le és boldog leszel. Győzd le következetesen, irgalmatlanul, megalkuvás nélkül, és tökéletesen süket leszel - lesz valódi lelki békéd!...

      Ha a fül ekként megsüketül, akkor - hallóvá lesz.

      Minél tökéletesebb ez a süketség, annál tökéletesebb lesz a fül a hallásra. Azaz minél jobban legyőzi valaki a kíváncsiságát, annál jobban hajlik a füle az igazi - a természetfölötti hallásra. Mert hiszen erről van szó. „Akinek van füle, hallja meg!” (Mt 11,15) Ez a Szentírás szava, Jézus igéje.

      Mit halljunk, azaz mit hallgassunk meg? Mi legyen a tárgya a mi hallásunknak? Mindenekelőtt a lelkiismeret szava. Aztán a szabályok, az előírások, az elöljáró szava. A figyelmeztetések, a megrovások. A zsolozsmára, imára, munkára hívó harang csengő szava; az óra ütése! Hiszen jön egy, amely nekünk mondja: most már menj!...

      Fülünk, miként szemünk is, a mi birtokunk. Rendelkezünk vele. Éppen úgy, mint a telefonkagylóval. Letesszük, ha téves a kapcsolás, azaz ha nem nekünk szól; s fölvesszük, fülünkhöz tartjuk, ha bennünket érdekel. A fül telefonkagylójára nagy szükség van, mert ha azt letesszük, hiába a telefondrót, az ima: nem halljuk meg, mit felel Isten a mi szavunkra. De ha fölvesszük, az imádság telefondrótján át halljuk az Ő hangját. Az összeköttetést mindig Vele tartsuk fönn, s ne a világgal! Tőlünk függ, kivel telefonálunk. Tőlünk az is, süket-e a fülünk, vagy halló-e? Mire érzékeny? Profán vagy szent dolgokra?! Kinek a szolgálatában áll? Luciferében vagy a jó Istenében?! Az Ég vagy a Föld élesíti-e hallását?! Hiszen a zenei hallást is lehet fejleszteni; Beethoven még akkor is komponált, amikor már süket volt. Lelkében hallotta, s végiggyönyörködte komponálás közben a legcsodálatosabb szimfóniákat.

      A halló fül tökéletesebb, egyre érzékenyebb lesz az Igére, ha egyre jobban elvonatkozik attól, ami a csatornába való, átfutásra, elmúlásra. És ha egyre jobban tapad ahhoz, ami összeköti Istennel, ami onnan felülről való, ami örök, annál jobb a hallása. Szent Illés szolgája a Kármel hegyén még csak egy tenyérnyi felhőt látott, amikor a próféta már nagy esők messzi moraját hallotta. És a „nagy vizek zúgása” nem a pogányok fülében jelezte a titokzatos események robaját, hanem Szent Jánosnak az Üdvözítő kebelén kifinomult hallásában lett apokaliptikussá.

      Íme, az érzékek jelentőségének óriási hordereje!

      Aki látni akar, annak vaknak kell lennie; aki beszélni akar az Éggel, annak el kell némulnia; és aki hallani akar, annak meg kell süketülnie.

      Légy vak, néma és süket, és neked adom az Eget!

Mit vegyünk süket fülre

8.

A süket fül

„Ne hallgasd, ami neked árt.” (Szent Bernát)

      A fül a hallás érzékszerve. Miként a szem, ez is befogadja a világot. Az a tárgyakat, ez a beszédet. Jót, rosszat egyaránt. De szívesebben a rosszat, mert éppoly romlott, mint a szem. Szerencsére ezt is lehet zárni és nyitni, csukni és föltárni. Persze, könnyebb nyitva, tárva tartani, mert ennek is, mint a szemnek, édes szerelmese mindaz, ami kívülről jön. Hallatlanul előzékeny és befogad mindent, ami romlott természetének kedvez. A fegyelmet és a gyeplőt éppoly nehezen tűri, mint a szem, s azért erőfeszítésbe, mégpedig következetes és nem közönséges erőfeszítésbe kerül, míg tökéletesen be tudjuk állítani a magasabb lelki élet szolgálatába.

      Nem aszketikus túlzás a fül szerepét ennyire kiemelni? - Nem! A fül nemcsak a magasságokba törő kármelita lelki életében játszik döntő szerepet, hanem minden egyes embernek emberi életében is. Az ember boldogsága függ tőle.

      Mi a boldogság? - Lelki béke? Se több, se kevesebb.

      Lelki békén nem a beletörődést, nem a cinikus közömbösséget, nem a szuggerált lelki nyugalmat, nem is az elméleti, többé-kevésbé gőgös, magunk számára kigondolt világnézetet értjük, nem is az istentelen vagy gonosz, a bűnökbe merült, a pokollal eljegyzett, fölényes ember nagy nyugalmát; nem! Hanem az örökkévalóságba beleágyazott, teljesen harmonikus lelkületet, amelyet nem rezzent meg a vég gondolata: azt, amely nyugodtan rábízta magát Istenre, és tudja, hogy Isten minden, és hogy „nyugtalan a szívünk mindaddig, míg Istenben meg nem nyugszik” (Szent Ágoston).

      Ez a lelki béke olyan, mint a tengerszem tükre. Fodrozatlan. Benne tükröződik a gyönyörű mennyboltozat csillagjaival, mély kékségével, de felhőivel is; csakhogy a felhők nem a tóban vannak, hanem fönn a magasban. Benne csak tükröződnek és nyugalmát nem zavarják. Vagy olyan, mint az óceán közepén a szikla. Az óceán nyugodt vagy nyugtalan, zajlik vagy édesen pihen, sima a tükre vagy irtózatos hullámszörnyeket görget, mindegy: a szikla áll, elpusztíthatatlan, szét nem mállik, s csúcsain élet virul, pálma és repkény, színes bogár száll és madár dalol.

      A lelki béke: ország, birodalom, amelynek feje, uralkodója, győzhetetlen Vezére: Isten.

      A lelki béke az elvesztett Paradicsomnak egy földre hullott darabja, ugyanazzal a flórával, ugyanazzal a levegővel és szellővel, amelyet a két boldog, ártatlan ember élvezett. Mennyország az; királya a Stella Matutina, a lelkek édes szerelmese, a győzhetetlen, a soha le nem bukó, forró és sugaras, fényes Nap: Jézus; és királynéja a Napba öltözött Asszony, a bájos, szelíd Hold, az Élet, az Édesség, a Reménység: Mária!

      A természetfölötti béke, az Istenben ringó békesség az, amelyet a világ soha nem adhat, de amely után úgy eped minden ember, kivétel nélkül, öntudatlanul is, mint a szomjas szarvas a forrás vize után.

      Ez a lelki béke az, amely milliókban nincs meg, de amely után milliók futottak évezredek óta, futnak ma is, s futnak a világ végéig. A boldogság kék madara az, amelyet Maeterlinck színdarabjában kergetnek a boldogtalan emberek, s amelyet soha el nem fognak, de amely ott dalol minden kármelita lelkében és édes birtokosa minden egyszerű, tiszta szív.

      Nos, a fül ezt a lelki békét megzavarhatja, elveheti, megsemmisítheti. De vissza is állíthatja!

      Hogy könnyen elveheti, azt mindenki saját életében tapasztalhatta. Sokszor elég egy szó és felfordul bennünk minden. Egyetlen megjegyzés pírba borítja orcánkat. Nemegyszer röpült ki hüvelyéből a kard vagy zsebből a kés egy sértő szó hallatára, hogy gyilkossá tegye gazdáját. A nemes és nyugodt, harmonikus lelkű Bánk bán egy végzetes mondat hallatára elámulva rebegi Biberach előtt: „Német, te megnyitottad a szememet!” - S a királyné gyilkosa lesz. Hány gyermek, fiú és leány tragédiája kezdődött akkor, amikor fülük kitárult a rossz pajtások, a romlott barátnők piszkos beszédének!

      Vajon van-e békéje a lelki embernek?!...

      A fődolog azonban a hogyan - kérdése.

      Két fogalmat kell mindenekfölött tisztán megértenünk és gyakorlatilag mielőbb magunkévá tennünk. Legyen süket fülünk és legyen halló fülünk! Azaz tudjunk tökéletesen süketek lenni mindazzal szemben, ami lelkünknek árt, s meghallani, megszívlelni azt, ami használ.

      Már most mit vegyünk süket fülre? (Kitűnő kifejezés!)

      1. Elsősorban mindazt, ami a hatodik parancs körébe vág, azt közelről vagy akár távolról is érintené. Itt roppant óvatosnak kell lenni, mert a legcsekélyebb érdeklődés azonnal zavarokat okozhat. Azért ezt a dolgot a kármelitának úgy kell vennie, mintha nem is léteznék. Ha a füle mégis hajlanék ilyesféle dolgok meghallgatására, azonnal fújjon riadót vagy takarodót! Igaz, nincs igen alkalma. De az ördög nem alszik. Minden lelki embernek utálnia kell az ún. sikamlós beszédeket. Ezeknek kíváncsi meghallgatása egyszerre lecsúsztathatja a lelki magaslatról. Észre sem veszi s már lent van! Úgy, mint a turista, aki a megmászott csúcsról hármat-négyet lépett lefelé. Amint visszanéz, akkor látja, mily magasan volt. De már nincs kedve újra felmászni. Sikamlós megjegyzések, élcek a jeget juttatják az ember eszébe, amelyen oly könnyű elcsúszni, sőt elvágódni. A nyakát is kitörheti az ember... Ilyen beszédek nincsenek, nem lehetnek a Kármelen, de vannak a vonaton, autóbuszon, utcán, s ki tudja, mikor kényszerül profán emberek közé a zárdán kívül a tiszta lélek - rossz időket élünk! -, mikor dobják a szemétdombra a liliomot?!...

      2. Legyünk süketek a dicséretre is!

      Valóságos méreg. Az önszeretet úgy vágyódik utána, mint a nikotinista a dohány, az alkoholista az ital után. Nagy adag morfium az, amely megszünteti a fájdalmakat, a kesergő ember jaját-panaszát, gyötrelmes szenvedéseit édesen elcsitítja, hogy aztán az élvező szervezetet halálosan meggyöngítse.

      Figyeld meg magadon a dicséret hatását - de őszintén! Még akkor is, amikor pirulsz miatta, és kellemetlenül, rosszul hat, amikor szeretnél menekülni a dicsérő szavak hallatára - ha csak nem vagy kemény és következetes az önszeretet legyőzésében - a méreg titokban hat és megejt. A természet szinte kiirthatatlanul vágyódik utána.

      A szentek semmitől sem féltek, de a sikertől megremegtek s a dicséretet megvetették - mindent Istennek tulajdonítottak. Szír Szent Károly igen komolyan óv a dicséréstől, hogy halálát ne okozzuk a szépen haladó lelki életnek.

      Egészen más lapra tartozik az elöljáró, a gyóntató, a pedagógus okos dicsérete. Buzdításból teszi, s azért, hogy fölemeljen a csüggedésből. Te azonban hallgass s ne dicsérd szembe testvéredet, lehetőleg másokról se szólj dicsérőleg; füledet pedig fogd be jól, légy tökéletesen süket, ha dicsérnek.

      Van-e ilyen vágy a Kármelen?...

      Emlékeztetlek Szent Teréziára. Miért nem éri el az ő magasratörő apácája a tökéletesség csúcsát? Megfelel rá: „Kényes arra, hogy megbecsüljék! Ez az egész!” Hernyónak nevezi ezt a vágyat. Nézd meg, lesz-e gyümölcs, lesz-e virág, ó Istenem, lesz-e levél a fán, amelyen hemzseg a hernyó?!...

      Ne dicsérjük agyba-főbe egymást! Legyünk süketek!

      3. A hízelgést is vegyük süket fülre.

      Ismerd föl, kinek van hízelgő természete, aztán kerüld, ha pedig kénytelen vagy őt meghallgatni, a jó magyar közmondás szerint: egyik fülön be, a másikon ki!

      Ha elöljáró, ha egyáltalán „valaki” leszel, úgy óvakodjál a hízelgőtől, mint a fertőző féregtől. Az embernek hamar a fejébe száll a dicsőség s ostobább lesz az értelmetlen állatnál. Nemcsak magának árt, de másokat is romlásba vihet. Gondolj Néróra, az udvaroncok hadára, gondolj Heródesre és a táncoló Saloméra!

Szeresd és igen becsüld az egyenes, a nyíltszívű embereket. Légy nagyon boldog, ha szemedbe mondják az igazságot, erre nyisd ki a füledet; ha pedig ártatlanul vádolnak, mondd, hogy egyebekben bűnös vagy, s minden megvetésre érdemes.

      A hízelgés legkülönbözőbb fajtájú lehet. A legveszedelmesebb azonban a női hízelgés. Salamon sorsa úgy álljon előtted, mint égbenyúló tilalomfa. Légy süket - bocsánat! - mint az ágyú!

      4. Megszólás, rágalom, bírálgatás, jogosulatlan kritika, elöljárók szapulása - mind-mind valóságos pergőtűz a fülnek. Jusson eszedbe számtalanszor: Szent Terézia jelenlétében elhallgatott vagy moccanni sem mert a megszóló. Tudnád-e ennyire vinni, hősiesen Alapító Anyánk nyomdokaiba lépni?!...

      Addig is - vedd süket fülre, amit hallasz, de meghallgatnod nem szabad!

Az ízelés szerve (evés-ivás)

7.

A próza

„Akár esztek, akár isztok,

bármi mást tesztek,

mindent Isten nagyobb dicsőségére tegyetek”

 (1Kor 10,31)

      A kármelita élete - lelki élet. Szükségképpen van testi élete is. A testnek táplálkoznia kell, ennie-innia, hogy fönntarthassa magát. A lélek érzi, tudja, hogy ez az ő működésében is szerepet játszik, hogy ételre-italra szüksége van. Ez a próza tehát az ő életében. Az ízelés - „gusztus” - területe.

      Vajon mit kezdjen vele? Megelégedjék öt citrommaggal hétköznaponként, héttel vasárnaponként, mint Limai Szent Róza?! Vagy a puszta Szent Ostyával, mint többen a szentek közül, vagy mint a stigmatizált Neumann Teréz?! Böjtöljön kenyéren és vizen időnként, napokon keresztül?! Fokozza le az evés-ivást annyira, hogy csak csont-bőr maradjon meg a régi test-emberből?!

      Az igazi lelki élet fölfelé tör! Nyűg neki a test. A próza nem érdekli. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre (Kol 3,2) - visszhangozza a füle Szent Pál mennyei biztatását. Ami magasság, az az ő légköre. A sár, a piszok lent van. Neki szárnyai vannak, a sasok régiójában jár. Enni pedig kell s innia is, mert a lélek-szárnyak egyszer csak letörnek. Nincs erő, nincs energia az emelkedésre; a szárnyak nem bírják a terhet. Ó, micsoda kín, mily „jaj”, mily keserűség a beteg testnek, de szárnyaló léleknek a jó, a bőséges táplálkozás szükséglete, a válogatott ételek elfogadása és szükségszerű, megparancsolt elfogyasztása! Ki ne értette volna meg Kármel szent berkeiben a Nagy Szent Terézia kedves panaszát, hogy ennie, innia kell, testét táplálnia, s a Kis Szent Teréz édes szégyenét, hogy „teste van!”

      Igen, a földön vagyunk, testben járunk. Van prózája, sokszor igen vaskos prózája is a mi lelki életünknek. Számolnunk kell vele!

Evés-ivás!

      Mily prózaian hangzik, s mennyi gondot ád az igazi lelkiség útján! A tisztaság fogadalma félelmetes szépségében fenyeget bennünket liliomujjaival, valahányszor túlterhelt gyomorral kelünk fel az asztaltól, vagy nem szabtuk meg a mértékét az italban, legyen az bor vagy akár víz a forró nyári napokban. Torkosságunk, mohóságunk, rendetlen evésünk csúnya nyomai ott motoszkálnak képzeletünk raktárában, amelyben rendeden összevisszaságban keverednek a sokszor szennyes képek a közel- és a régmúltból. Egy-egy fegyelmezetlen pillantásunk száz meg száz képet vetít lelkünk elé, amely pedig valósággal undorodik minden testiségtől, s most el kell szenvednie a legpiszkosabb mozijeleneteket, a leghajmeresztőbb ruhátlanságot, csak azért, mert nem tartottuk meg a kellő mértéket az evésben-ivásban. Micsoda küzdelmeket kell kiállnunk, mily buzgón s szinte kapkodón imádkoznunk, mily hévvel pergetnünk a szentolvasót s hívnunk az Edes Szűzanyát segítségül, amikor engedtünk az - állatnak, amely bennünk van, és egyszerre jogot formál a lélek egész területére. Alig-alig tudjuk az emlékezet felrobogó ocsmányságait elhessegetni, az értelem tisztaságát megmenteni, az akarat ellenállását biztosítani, mert esetleg ettünk-ittunk - vágyaink, állati kívánságaink szerint. Sokszor csak nehezen találjuk el, miért is oly nehézkés a lelki életünk, miért is, hogy oly kevés, vagy semmi a haladás a lelkiekben! Miért, miért?! Egyszerűen azért, mert oly könnyen kielégítjük az ízelés szervét, a „gusztus”-t.

      Íme, itt a szörnyű baj! Érzékiségünket tápláljuk.

      Nem is gondolunk rá, amikor jóízűen, gondolattalanul, Isten jelenlétéről megfeledkezve, állati módra eszünk-iszunk, hogy legvadabb ellenségünket becézzük, tüzeljük s növeljük óriásra; hogy érzékiségünket, testiségünket etetjük-itatjuk a lélek ellenére, gyöngítésére, végre halálára, éppen úgy, mint akiknek – bocsánat!, nem én mondom, Szent Pál mondja: - „Istenük a hasuk!” (Fil 3,19)

      Lelkiség és érzékiség egészen ellentétes fogalmak. Mint a tűz és a víz. Mint az úr és a szolga. Mint a fény és a sötétség. Minden azon múlik, melyik jut uralomra. A kettőnek egyszerre szolgálni nem lehet. Engedj az egyiknek - a másikat azonnal elnyomja. Test s lélek, anyag és szellem - ellenségek. Jóbarátok nem lehetnek, ki nem egyezhetnek. Az egyiknek uralkodnia kell s a másiknak szolgálnia.

      Nos, akarsz lelki ember lenni, lelki életet élni, igazi kármelita lenni?

      Akkor állíts föl elsősorban is egy sereg tilalomfát.

      Az elsőre ez legyen írva: Le a torkossággal! A magyarázatot magad találd ki hozzá. A kolostori iskola a lelki élet főiskolája, ott nem magyarázhatjuk az ábécét és az egyszeregyet.

      De a második tilalomfáról: El a mohósággal! - már van mondanivalóm. Rövid, de velős: valahányszor föltámad benned és észreveszed, azonnal irgalmatlanul győzd le! Ne csak néha, itt-ott, hanem mindig, következetesen, azonnal s kíméletlenül! S ha engednél neki - büntesd meg magadat!

      A harmadik: Ne válogass! S ha mégis tétovázna a kezed s a szemedbe kiülő bírvágy irányítaná ujjaidat - harsogjon a füledbe a paradicsomi tiltó szó: Nem szabad! Soha ki ne ejtsd, se szóban, se magadban a testi ember szavait: „Ízlik!”, „Nem ízlik!”. A gourmand, az ínyenc az ördög kegyence és a pokol akasztófavirága, nem pedig lelki ember, és soha nem - kármelita! Ne beszélj ételről s főképp ne bíráld azt! Felejtsd el, mit ettél, s egy óra múlva ne tudd, hány- s miféle ételt láttál! Az étel-ital sok embernek nem a gyomrába, hanem a szívébe megy. Róla ábrándozik, gondolkozik, érte él-hal.

      Van még egy tilalomfa, amelyet minden lelki embernek fel kell állítania, s ökölnyi betűkkel ráírnia a tilalmat, amely így hangzik: Ne többet a kelleténél!

      Egyszer egy pedagógust, aki kitűnő író volt, de rosszmájú s elégedetlen ember, azért helyezték át hirtelen az ország egyik széléről a másikra, mert vakmerően kimondta: üres gyomorral nem lehet a himnuszt énekelni! Nos, én azt mondom, neked: telt gyomorral sem lehet a gyönyörű vasárnapi vagy ünnepi vesperásokat énekelni!

      Íme, a felelet a minőség és mennyiség kérdésére!

      Bor! Fiatalnak - tűz, öregnek - tej, betegnek - orvosság. Sapienti sat! A fiatalság önmagában is termeli az érzékiséget, minek még azt gyújtogatni is!

      Van azonban még komolyabb mondanivalóm is.

      A lelki ember földi életét természetfölötti szempontok szerint rendezi be. A lelki élet prózája is: az evés-ivás - e szempontok szerint kell, hogy igazodjék. Három ilyen szempont van: 1. az engedelmesség. 2. az okosság. 3. az önmegtagadás szempontja. E szempontoknak az a kitűnő tulajdonságuk, hogy természetfölötti értéket adnak az emberi „muszáj-funkció”-nak, az evésnek-ivásnak. Aranyat csinálnak a sárból, pengőt a krajcárból. Lelkessé teszik az anyagot. Örök lesz, ami véges. Múlhatatlanná azt, ami felbomlik és megsemmisül.

      1. Az engedelmesség szempontja.

Van elöljárónk, Isten helyettese. Amit ő mond, amit ő kíván, az szent, az Isten akarata. Miért ne irányíthatna téged az evésben-ivásban is?! Nemegyszer kifejezi óhaját, félt az elerőtlenedéstől, a megbetegedéstől; hasznodat akarja venni, hogy ki ne dőlj a munkában. Fogadj szót! Egyél és ne koplalj! Ott vannak a tilalomfák, majd helyreigazítanak azok, ha túlmennél a határon. Ha azt akarja, hogy bort igyál - igyál! Nem azt óhajtja, hogy mértéktelen légy! Az engedelmesség bázisa, alapja a szerzetesi életnek, ez teszi a szerzetest szerzetessé. Ki tudja, nem a gőgtől, a farizeizmustól ment-e meg az elöljáró parancsa?! A szent Rendnek nem koplaló művészekre s nem hipokritákra, undok képmutatókra van szüksége, hanem vakon engedelmeskedő, egészséges lelkű, vidám, vérbeli szerzetesekre. Ha fizikai, komoly nehézségeid vannak az étel-ital dolgában, szólj bátran - okos elöljáróban hamar találsz megértésre. A szempont azonban mindig ez legyen: semmiben se történjék az én akaratom, még a lelki életem prózájában se!

      2. Okosság!

      Van-e erény, amely rá ne szorulna! De bizonyos, hogy egy sincs, amelynek annyira szüksége volna rá, mint a mértéktartásnak az evésben-ivásban. Beteg vagy, rossz a gyomrod; vagy éhes, szomjas vagy, temérdek a munkád, fel kell üdülnöd, félsz a rosszulléttől, a gyümölcs megárt, bizonyos ételektől undorodol, azokat nem tűri meg a gyomrod - mily tanácsot adjak?! Kérd az okosság kegyelmét! Ezért mindig imádkozni kell. Ha okos vagy, bátor is leszel és tudsz segíteni magadon.

      3. Önmegtagadás!

      Ha az előbbi két szempontot aláhúztam volna egyszer, ezt aláhúznám kétszer, vastagon. Mint mindenben a mi lelki életünk egész területén az önmegtagadás játssza a fő szerepet, kell hogy itt - a gusztus, az ízelés területén - különösképpen érvényesüljön. Az önmegtagadás forró szeretete öntse el egész valónkat, valahányszor arra alkalom nyílik. Az evésben-ivásban azonban sohasem szabad annak hiányoznia. Válasszuk mindig a kevesebbet, a kevésbé jót-finomat, a négy helyett a hármat, a teli pohár helyett a félig telit, a valami helyett a semmit. S ha másként nem tudnál önmegtagadást gyakorolni - a test-, a kéz-, a lábtartásban tegyünk valamit, ami lefokozza az élvezetet, mert mi, boldog kármeliták, eminenter: kiváltképpen Krisztus követői vagyunk, s Krisztus követése az önmegtagadásban áll.

      Így szentelődik meg a próza! A szent Rend mindent elkövet, hogy le ne húzzon ez a próza; hogy a lelked akkor is a magasban maradjon, amikor kénytelen a testnek megadni a magáét. A figyelmet igyekszik lekötni étkezés közben is a Szentírás, a Szabályok, más épületes dolgok olvastatásával; fegyelmez s frissességben tart a változatos, sokféle szertartással, a szebbnél-szebb elő- s utóimádságokkal.

      Mindent Istenért, az Ő dicsőségére!

      Szent hely az ebédlő, szent az étkezés. Megszenteli mindkettőt a szent szándék és a - silentium! Legföljebb jelekkel beszélhetsz...

      Mondd, nem vagy boldog, hogy mennyei asztal mellé ülhetsz, s a prózából „költészet” lesz, nem a profán, világias felfogás értelmében: költő hazudj, csak rajta ne csípjenek?! Nem, nem, hanem úgy, ahogy a mocsarat ragyogóvá teszi a fölkelő nap sugara, a fákról lepergő élettelen levelet hulló arannyá szépíti a csodálatos bájú ősz némasága.

      Mondd, nem fölemelő-e, nem magasztos dolog-e, nem több-e, mint pusztán emberi, hogy amikor a világban szinte minden a gyomorért történik, nálad minden, tehát a gyomor is a lélekért van.

      Mily gyönyörűség önmegtagadásban élni - Istenért! Nem összeráncolt homlok, nem zord tekintet, nem öncél a mi önmegtagadásunk az evésben-ivásban! Hanem mosoly, deru, levegős mozgékonyság, nagy, szent szabadság és határtalan, szárnyakat adó függetlenség, valami szent költészet-féle: igen, igen, angyali élet e földön!...

      De hogyan lesz könnyen azzá?

      Ismertem egy bájos kisgyermeket. Mindig anyjával volt. Étkezés közben is. Anyja nézte, dirigálta: Ne így! Amúgy! - kisfiam! S a gyermek boldog volt, hogy engedelmeskedhetett. Ha valami nem volt ínyére - eltitkolta, csakhogy anyja arcán az öröm fátyolossá ne legyen. S amikor biztatta - evett szívesen, készséggel, hogy örömet szerezzen. Ha elfeledkezett az okos gyermek az okosságról, s az édesen aggódó szó szívébe hatott: kisfiam, megárt, hagyd abba! Vagy: most ne, majd később! - máris csendült az evőeszköz, s a szófogadó kisgyermek azonnal megzabolázta feltörő szenvedélyét. Édesanyja volt mindene. Anyjának pedig ő volt a boldogsága, egyetlen öröme. Persze, hogy szerzetes lett. Hiszen szerette az önmegtagadást, de azt is nem önmagáért, hanem - anyjáért!

      Az igazi kármelita lélekben egészen kisgyermek. S mert kisgyermek, mindent Anyjával és Őérte tesz, Vele eszik is - Máriával. Ő tanítja, Ő oktatja, Ő mérsékeli, Ő biztatja. Egy újra meg újra megújuló názáreti élet: Mária és a fia, együtt; nemcsak a kóruson, a cellában, az oltárnál, a tabernákulum előtt, hanem az ebédlőben, az asztalnál is. Hát nem „költészet” ez, a valóságnál is valóságosabb „álom” ?! Hol marad a próza?...

      Testvérem! Az önmegtagadást szeretnünk kell, forrón, úgy, mint az imádságot. De még ennél is jobban - Anyánkat, Máriát, aki adja nekünk a legjobb ételt, az Üdvösséges Ostyát és a legfölségesebb italt, a Szent Vér poharát! Amen.

A nyelv megszentelődése

Fra Angelico - Szt. Péter Vértanú - Silentium!

Silentium Tibi laus!

Ó csend, dicsérünk téged!

      A nyelv nyughatatlan, fecsegő és gonosz. Hogyan lehetne tehát szent? Lehet-e a farkasból bárány?!...

      Vessünk egy mély pillantást az evangéliumra. - Nagy tömeg veszi körül Jézust. A tolongásban mind közelebb férkőzik Hozzá egy szerencsétlen, beteg asszony. Tizenkét év óta végigpróbálta bajára korának minden orvosságát; nem kímélt költséget, sem fáradságot, de mindhiába. Most a határtalan bizalom erejével furakodik az Orvos közelébe, az Egyetlenhez, aki segíteni tud: „Ha csak ruhája szegélyét érinthetem...” - sóhajtja, kiáltja. S meggyógyult!

      A nyughatatlan, a fecsegő, a gonosz nyelv nemegyszer - mindennap nemcsak érintheti, de hátán hordozhatja, ízlelheti, megforgathatja, átölelheti az Édes Üdvözítőnek nem a ruhája szegélyét, hanem - szentséges testét. Nem lehet-e, nem kell-e meggyógyulnia, megváltoznia, átalakulnia?!

      Ami tehát megszenteli a nyelvet, az

      1. Elsősorban a Szent Ostya. Az a kis kerek, kovásztalan, szent Kenyér, amelyet a tabernákulumnak, a szentségi lakásnak a mélyéből vesz elő a fehérstólás pap, az Úr őrzője. Az Üdvösséges Ostya, amely az Égből szállott alá. Színe alatt ott rejtőzik az Úr Jézus, aki az Atyával Égnek-földnek Ura, a csodatevő Názáreti, aki keresztre feszíttetett, és meghalván halottaiból feltámadott. Ő ne tudná jóvá tenni a rosszat, szelíddé a gonoszat, báránnyá a farkast?! Ő, aki Saulból Pált remekelt, a házasságtörő asszonyt szentté tette csak néhány rövid perc leforgása alatt?! Jézus, aki a pogány világot kereszténybe fordította, a széthulló emberi erőket összekovácsolván megváltoztatta a föld színét és új történelmet csinált, Nélküle érthetetlent, évezredekre?! Ő mondta: Effata! Nyílj meg! S a néma szólott. Ne tudná elnémítani a nyelvet, amikor reá száll, elűzni róla a gonoszságot?! Jézus mindenható nemcsak az Égben, de a nyelvünkön is!

      S ha a nyelv mégsem szentelődik meg - vajon kinek a szégyene az: Jézusé, vagy a tiéd?! A finom, minden ízt magábafoglaló mannát a pusztában a zsidók megunták, s visszakívánták Egyiptom durva étkeit. Vajon a mannában volt a hiba, s nem az oktalan zsidókban?!...

      Minden azon múlik, vágyol-e Jézus után úgy, mint az evangéliumi asszony az Úr ruhájának szegélyére?! Van-e erős, minden akadályt legyőző hited?! Tudsz-e jól áldozni?! Várod-e, s kinek tekinted Őt, aki kimondhatatlanul nagy alázatosságában megkicsinyítette magát, hogy el ne ijesszen, hanem megszerettesse veled Önmagát?!

     Bízd nyelvedet a Szent Ostyára, s szent lesz a beszéded.

      2. Isten igéje s dicsérete is megszenteli a nyelvet, „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot...”

      A pap a szószéken! Mily fenséges szerepe van ott a nyelvnek! Isten akaratának szócsöve! Mennyi áldás fakad beszéde nyomán! Hány magábaszállás, megjavulás, mennyi megtérés - új élet, új kibontakozása a megrekedt lelkierőknek! Ugyanaz a nyelve, amelyet ezrek megátkoztak a rágalmak s megszólások vízözöne miatt, ugyanaz millió szívbe lophatja be az édes boldogság és Jámbor élet édenkertjét.

      S ha egyszer ez a rakoncátlan testtag magára vette a lelki élet gyeplőjét és megtanult engedelmeskedni, nincs az a művészeti ág, vagy zenei hangszer, kezdve az édes fuvolán föl egészen a viharokkal, égzengéssel versenyző, fenséges orgonáig, amely oly kedvesen tudná a jó Istent dicsérni, mint a tiszta szívű embernek megszentelt nyelve!

      Gondoljuk el a térdrehullott kármelitának éjféli halk, szinte zümmögő, de szívből feltörő könyörgését, amikor a kóruson a félhomályban kereszttel jelöli meg ajkát: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam!... És aztán fölegyenesedve kilép a hetes páter az egyszerre villanyfényessé lett terem közepére és belezengi az éjszaka nagy csöndjébe: Uram, nyisd meg ajkamat és szám hirdeti a te dicsőségedet!... Miként az angyalok kara a magasságokban – egy teljes órán keresztül zúgja, zengi, énekli egy kis embercsoport a mi Urunknak, Istenünknek dicséretét. Talán az angyalok szálltak le? Vagy az Ég szakadt közibük?! Fölcserélődött Föld és Ég?!...

     Ilyenkor értjük valóban, mi az igazi hivatása a nyelvnek! Isten dicsérete! Ez szenteli meg, ez teszi áldottá, ez magasztosítja fel; igen-igen, erre rendeltetett! S ha még hozzávesszük a léleknek szent magányát, amikor Szerelmesével egyesül vagy egyesülni kíván, amikor szüntelenül keresi az Ő orcáját s önfeledten suttogja: Én Istenem és Mindenem; amikor mézet hordoz a szájában, dalt a fülében és ujjongó érzelmeket szívében, egyetlenegy édes szónak ezerszer meg ezerszer elsuttogásakor: Jézus! Vagy amikor telezengi a lelkét nyelvének leggyöngédebben köszöntő szava, amikor Anyját látja, s mondja: Ave Maria! - akkor igen-igen könnyű megértenünk a kármelitát, aki összerezzen, amikor az utcán egy káromkodó szó üti meg fülét, s mint a durván megérintett mimóza, csukódik össze egész testében-lelkében egy piszkos szó hallatára, vagy az irigy Sátánnak egy-egy, aljas váratlan támadására. Azt sem nehéz ésszel felfogni, miért oly érzékeny minden legkisebb megszólásra, s hogyan bántja lelkiismeretét, ha ő maga ezen a hitvány hiba-magon csak egyszer is elcsúszott!

      Ó, mennyire érti a nemzetek Apostolát, amikor hallja figyelmeztetését: „Istennek énkeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket” (Kol 3,16).

      Ilyenkor elfogja a vágy, olyanná lenni, mint Anyja, a Kármel Ékessége és Királynéja, akiről a szentmise énekli: Mint a cseppentett színméz, olyan az ő beszédje.

      3. A bűnbánat. Tehát még ez is nyelvszentelő?

      De nem zuhanás-e ez a megállapítás a Szent Ostya, az Isten dicsérete után?! Lehet-e szó bunbánatról, mellverésről annál, akinek mindennapi kenyere a Szent Ostya, aki szüntelenül Istent dicséri, s szájában Jézus és Mária nevének ugyancsak jóíze van?! Ó, de mennyire lehet! Sőt nem lehet nélküle.

      A bűnbánat a konzerváló, a megtartó erő a szentek útján. Só, amely nemcsak ízesit, de a romlástól is megment. Ez az alázatosság fundamentumának a habarcsa, amely összetartja szorosan, szinte elválaszthatatlanul a tökéletesség épületének tégláit.

      Emberek vagyunk, Adám-Éva nemzedéke, az ősbűn megrontottjai. Szüntelen harcot kell vívnunk hatalmas ellenfeleinkkel, a világgal, a Sátánnal; és micsoda szörnyű háborút önmagunkkal! Az alázatosság önismereten épül fel. Meg kell látnunk nyomorult, gyarló voltunkat; a mélységekből, nyomoróságunk nagy, szédületes mélységeiből kiáltunk föl nemegyszer „rekedt torokkal”: A mélységből kiáltok Uram, hozzád! (Zsolt 129,1). Hányszor elesünk, hányszor visszazuhanunk! Ma még a magasságokat járjuk: Nem ingok meg soha! (Zsolt 30,9) Holnap már lent, nyomorúságunk szakadékaiban vérzünk ezer sebből, mert hanyagok voltunk, mulasztásokat követtünk el és - elbíztuk magunkat. Ó, ilyenkor megváltás a - Confiteor! A nyelvnek e rekviemes, sötét tónusú zenéje - tisztít, lemos, megszentel lelket, szívet, életet. A bűnbánó nyelv őszinte vallomása végigmegy a Mennyeken, kezdve a Mindenható Istenen, folytatódva a Boldogságos Szűzanyán, a szenteken, végig a földön, mindenkinek bevallja, amit vétett, s szent lesz, amikor a könnyek édes-fájó záporában kiáltja: Én igen nagy vétkem! Ó, mily szükséges ez!

      Ilyenkor nyúl le Isten karja a mérhetetlen magasságból a bűnbánat alázatosságában megásott mélységbe, s még magasabbra viszi a lelket, mint volt annakelőtte.

      Ki tudná jobban dicsőíteni Istent, mint a bűnbánó?! Akinek - megbocsátottak, örökre! Mennyi hála van az ő dicséretében, mennyi öröm, mennyi szeretet! Fájdalom is? Igen, a legtermékenyebb eső ez a fájdalom, amelyre föléled a szikkadt föld, s a virágok milliói pompáznak bele az édes napsugárba, Mily szegény volna a föld, ha Péter nem hullatta volna könnyeit barázdás arcán az első keresztények szívére; ha Magdolna nem sírt-zokogott volna a Mester édes lábainál; ha Ágoston nem harmatozta volna tele Soliloquiumait a bűnbánat mennyei vizével; ha elmaradt volna Szent Alajos zokogása, Szent Terézia szivárványos derűs könnyfátyola, s annyi nagy emberi lélek könnypatakja!

      A bűnbánat megtisztítja a nyelvet, meggazdagítja és megszínesíti annak istendicséretét - valóban megszenteli azt.

      4. A silentium. Ősorvossága a nyelv betegségeinek. Természettől jelenti számára a tökéletes gyógyulást, az egészséget. A nyelv a hallgatásban – él. Ha nem szereti a silentiumot - meghal az örökkévalóság számára.

      Akarod, hogy nyelved megtanulja a fegyelmet? Hallgass! Akarod, hogy megtanuld az igehirdetést? Tanulj meg először hallgatni! Akarsz bölcs lenni, okos és szeretetreméltó Isten és ember előtt? Akarsz kitűnő kármelita lenni, kedvében járni Jézusnak, a Szűzanyának, rendi szentjeidnek? Akarsz boldog, nyugodt lenni, békében-örömben élni?

      Tanuld meg a szent csendhallgatást!

      A nyelvet megszenteli a Szent Ostya, az istendicséret és a bűnbánat - szentté azonban a hallgatás teszi. - Istennek ez adja meg a tökéletes tiszteletet. Istent a hallgatás képes minden szónál, himnusznál, zsoltárnál jobban dicsérni. Ó csend, dicsérünk téged! A hallgatásban beszél Isten. De abban cselekszik és működik is.

Roppant csendben ment végbe a világ teremtése is. Amikor a Lélek ott lebegett a vizek fölött, akkor olyan csend volt, hogy világok születtek meg. Az óceánok mélyén zavartalan csendben izzadja ki a kagyló az igazgyöngyöt. Az erdők silentiumos mélye titokzatos világot rejteget. Az éjszaka sötét, nagy hallgatása mélységes, isteni filozófiára oktatja a hallgató lelket. A puszta csendje pedig a sasok régiójáig emeli föl az emberi szívet. Ezért tudtak oly végérvényesen, annyira visszavonhatatlanul belemerülni a remeték Istenbe.

      Akarod hallani Istent? Ne beszélj, hallgass!

      Nagy dolgok a csendben, a szent hallgatásban születnek. Jézus hallgatásban töltötte emberi életének nagy részét. Amikor megszületett, az az éjszaka volt a legcsendesebb. Minden hallgatott, a csillagok is, fű, fa, állat, ember; csak az angyalok énekeltek. De ők is csak azért, mert mindenek sílentiumot tartottak. Ha beszéd, zaj lett volna - énekük meg sem csendül. A Mennyország akkor dalol, amikor a föld hallgat. S mi csak akkor halljuk ezt a dalt, amikor tökéletes szívünkben a csend.

      Jézus hallgatott, amikor a zsidók fecsegtek, s Pilátus kíváncsiskodott. Hallgatott a kereszten is. Azt a pár szót, amit mondott, az emberi lélek csendjében kiáltotta bele - a jövő számára. Legjobban akkor hallgatott, amikor megváltotta a világot. Amikor elnémult az ajka, amikor meghalt - akkor született meg az élet, az igazi, az örökkévaló - számunkra. A Golgota csendje nem halál, hanem az Élet kezdete.

      Mi az imádat? Hallgatás Az előtt, akit imádunk. Az imádság jelenthet beszédet, szót, sóhajt, könyörgést, dicséretet, hálálkodást, panaszt, társalgást, hallgatást is, de az imádás csak hallgatás lehet. És az ima is akkor a legmagasabb fokú, akkor a legtökéletesebb, amikor a silentiumban emeli a lelket Istenhez. A természetfölötti szemlélődésben hallgat a lélek. Figyel ugyan, szerető, állandó, meleg figyelemmel, de - hallgat.

      A kolostor akkor tökéletes, ha hallgatnak benne. Az ilyen kolostor lakói szentek, mert a nyelvük a nagy hallgatásban szentté teszi őket. Istennek nagy dicséret a zsolozsma, az ének, de a legnagyobb dicséret - a silentium.

      Nekünk remeték voltak az őseink. Hallgatásban és reményben élték le szent életüket; ebben volt minden erejük. (Iz 30,15) A nyelv ereje és szentsége a hallgatásban van. Vajha méltó utódai lennénk őseinknek!

Hallgatás

Silentium II.

„Hallgass és megtanítlak bölcsességre” (Jób 33,33).

      

      Aki egyszer igazában megismerte a nyelvet, annak természetét, három elrettentő tulajdonságát, hogy ti. nyughatatlan, fecsegő és gonosz - annak nem lesz többé kedve becézni azt, s szabadjára ereszteni. Ellenkezőleg! Féket vet rá s rajta lesz, hogy tökéletesen megtanulja a hallgatást.

      Aki egyszer megértette, hogy a nyelv olyan, mint a Pandora szelencéje, amelyet csak egyszer kellett kinyitni, hogy belőle az összes bajok eláradjanak a szerencsétlen földre, az olyanformán érzi majd magát, mint Pambo remete. Oktatásra ment ez a később nagyhírű szent s ott éppen ezeket a szavakat hallotta: „Vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel” (Zsolt 38,2). Többet a fejtegetésből meg se hallgatott. Először ezt akarta megvalósítani: „ne vétkezzem nyelvemmel”. Hosszú éveken át gyakorolta magát ebben és oly tökéletességre vitte, hogy halálos ágyán elmondhatta: „Nincs tudomásom arról, hogy egy szót is szóltam volna, amit meg kellene bánnom”.

      A tökéletesség a mi feladatunk. A hallgatásban bölcsesség rejlik. Az Eredeti Szabály pedig minden pénteken a fülünkbe kiáltja az ebédlő szószékéről: A hallgatás az igazság gyakorlása.

      Természetes, hogy elfog bennünket a vágy, hogy kikönyörögjük a jó Istentől: tudjunk hallgatni, nyelvünket tökéletesen megfékezni. Ünnepélyes szentmisékben fölajánlás után a papnak mintha legfőbb gondja lenne: a hallgatás tökéletes megtartása. Valósággal füstfelhőbe burkolja szavait és az oltárt, hogy a tömjén édes illata vigye föl könyörgését az Úrhoz. Éppen, amikor az evangéliumi oldalt incenzálja, akkor kéri epedve Istent: „Uram, állíts szájam elé őrséget, és ajkam kapujához rendelj védelmet! Ne engedd, hogy szívem a bűnre hajoljon” (Zsolt 140,3). Másképpen hogyan is lenne képes majd a nagy, szent csöndben, az átváltoztatás fönséges, Eget lehozó silentiumában az isteni szavakat kiejteni: Ez az én testem! A nyelv, amely a Legméltóságosabb Oltáriszentséget alapító, nagy Isten szavait merészkedik kimondani, hogyan ejthetné ki azokat a lélek édes, szent félelmében és alázatos, minden érzéket lenyűgöző békéjében, hacsak meg nem szentelődött már előzőleg a csendhallgatás folytonos gyakorlatában?! Ezért születik meg a visszavonhatatlan eltökélés mindnyájunk lelkében, valahányszor az éjszaka titokzatos, lelket megejtő silentiumában a szent zsolozsma zsoltározásánál szíven üt bennünket Isten hangja a 38. zsoltár kezdetén: „Mondtam, elhatároztam: Vigyázok útjaimra, nyelvemmel nem vétkezem; retesszel zárom le szájam...”

      Mondtam, elhatároztam! Százszor elhatároztuk, százszor vétünk ellene. De az elhatározás minden éjszaka beszédes csendjében újra meg újra föltornyosul a megejtett, silentiumos lélekben, mint az óceánban a hullámhegyóriás, hogy végre kiharcolja magának a tökéletes győzelmet a nyelven: nyelvemmel nem vétkezem! Ezért tesz féket a szájára, ezért: a végleges győzelemért!

      A lélek megérti most már minden kétséget kizáró világossággal, hogy „aki nem hibáz szavaiban, az tökéletes férfiú” (Jak 3,2). Ezért a kemény szó: Mondtam, elhatároztam! És megkezdődik a harc a nyughatatlan, a fecsegő, a gonosz nyelv ellen.

      Hiába tette Isten kettős lakat alá ezt a szörnyű zsarnokot, hiába csukta be az ajkak és fogak kettős börtönébe - ez félelmetes, láncát tépő rab vakmerően szakítja föl börtönének ajtóit, s fegyelmezetlenségben, rakoncátlan szabadosságában nem ismer határt: mint a megvadult Tisza, szakít gátat, elönt viruló földeket, pusztít és tenger nyomorúság iszapját hagyja maga után mindenütt. Becsület, erény, béke, nyugalom, harmónia - mind, mind az ő áldozata. Átok a nyomán, boldogtalanság az útján.

      Kell, kell a harc ellene! Aki nem győzi le a nyelvét, azt legyőzi a nyelve. Itt nem lehet megalkudni! Vagy az egyik, vagy a másik! A gigászi harcban az lesz a győztes, akiben nagyobb az eltökéltség, akiben férfiasabb az elszántság, akiben tökéletes a meg nem alkuvás.

      Nagy áldás, kimondhatatlanul nagy kegyelem szerzetesnek lenni. A szent Rend gondoskodik a hallgatás megtartásáról. Csak engedelmeskedni kell neki.

      Három terepe van a külső silentium megtartásának: 1. A rekreáció. 2. A napközi hallgatás. 3. A szigorú silentium. A hallgatás megtartásának szigorúságában fokozatosság van. Leggyöngébb a rekreációban, legnagyobb az utolsóban.

      1. Rekreáció.

      Nagy művészet a tökéletes viselkedés az üdülő órán. A tökéletesség kizárólagos ismertetőjele az lesz, „ha valaki nem hibáz szavaiban”. Hiszen az a tökéletes férfiú. Nehéz művészet, emberi erőt meghaladó, mert nem lehet mindig hallgatni: sőt sokszor - beszélni kell. Azt kívánhatja, parancsolhatja a testvéri szeretet, az elöljáró és mindenekfölött az erényeknek magas bakon ülő, csupatekintély kocsisa: az okosság!

      Nos, mi legyen az elv ebben a próbára tevő kérdésben?

      Inkább hibázzunk hallgatással, mint szavainkkal. Mert a hiba a beszédben százszor nagyobb, mint a hallgatásban. A nyelvhibának következményei vannak. A hallgatás hibája, amennyiben csakugyan hiba lenne, múló valami, kis bosszankodást okozhat, de még ilyenkor is, a legtöbbször - magában mindenki megcsodálja.

      A hallgató embert a lélek önkénytelenül megsüvegeli; különösen, ha hallgat akkor, amikor megsérthetné a szeretetet. Szent Rendünk Általános Főnöke mondotta egyszer jelentőségteljesen kb. ezeket: Sohasem tapasztaltam olasz rendtársaimról, hogy közülük valaki csak egyszer is megszólt volna mást a rekreáción, szeretetlenül bírálgatott volna, vagy kíméletlenül, gorombán beszélt volna kármelita testvérével!

      Mily nagy bölcsesség! Hallgatni, amikor oly könnyű lenne rosszat mondani, megszólni, talán rágalmazni, bírálgatni, ellenkezni, szenvedélyesen vitatkozni, horribile dictu: veszekedni!

      Mily nagy szeretet!

      Beszélni és senkit sem sérteni! Beszélni és másokat felüdíteni! Beszélni és testvéreinket Istenhez közelebb vinni! Beszélni és terjeszteni a jót, az igazat, és életté tenni a testvéri szeretetet! Ó, szent hallgatás, amely megtanítod a nyelvet a tökéletes beszédre! Ó, hallgatás, nem vagy te egyéb, mint az igazság gyakorlása: mert általad megadjuk Istennek, ami Istené, embernek, ami az emberé, és mindkettőnek a - szeretetet.

      Igen, a silentium a szeretet melegágya, amelyben a valódi testvéri szeretetnek gyönyörű, illatos virágai sarjadnak ki, s éppen azért oly szépek azok, mert földjét az igazság éles-fényes pengéje kapálta, művelte és gondozta.

      A silentium a béke birodalma: hiszen az igazság és a béke testvérek, és az a csók, amelyet váltanak egymással, a szent hallgatásban csattan el. Igen, igen, a rekreációt is a hallgatás teszi szentté és édessé!

      Egy szent laikus testvérről olvastam, hogy amikor a rekreáción Istenről vagy lelki dolgokról hallott beszélni, csupa öröm, boldogság volt a szemében, az arcán. Mihelyt azonban profán dolgokról esett szó, lassankint másra kezdte terelni a beszédet. Ha ez nem sikerült, el-elszundikált, de azonnal felébredt, amint megint lelki dolgokról volt szó. - Szent Terézia jelenlétében nem mertek mást megszólni. A nyelvnek hallgatnia kellett, hogy beszélhessen Istenről s gyakorolhassa az igazságot és a szeretetet.

      Mondtam, elhatároztam tehát: féket teszek szájamra, mert a hallgatásban nagy bölcsesség van, igazság, szeretet és édes béke.

      2. Napközi hallgatás.

      Előírja a szent Szabály: semmi fölöslegeset, csak a szükségeset, s azt is halkan! Óva int az idegenekkel vagy szerzetesekkel való társalgástól, s hangsúlyozza az elöljáró engedélyét. Tehát sokkal szigorúbb a silentium megtartása, mint a rekreáción. Természetes, hiszen ebben a pontban szinte ellenőrizhetetlenné lesz a beszéd. Könnyebb a kibúvó, temérdek az alkalom, a lelkiismeretlen szerzetes szabadjára engedheti a nyelvét. Ilyenkor mutatkozik meg valójában: ki a vérbeli szerzetes, ki szereti a magányt, kinek szentség a silentium!

      A Szabványok még e ponton belül is szigorítanak. Bizonyos helyeket különösképpen kiemelnek, mint ahol még fokozottabban kötelező a hallgatás. Elsősorban is a kórust említik.

      A kórus az imádság helye, a zsolozsmáé és a káptalané. Itt érintkezik a kolostorban a Föld az Éggel. Az angyalok égi kórusa a szent officium idején leszáll hozzánk, hogy velünk egyesülve dicsérje Istent. Az elmélkedés idején a lélek emelkedik Istenhez s a kórus mennyország lesz, mert mindenki imádkozik. A káptalan alkalmával az alázatosság aratja diadalát, s az ördög szörnyű vereséget szenved a testvérek lelkében. A konvent szentmiséje tökéletessé teszi a hely szentségét, s benne éri el csúcspontját a csendhallgatás fensége.

      A kórus helyének ez a páratlanul pazar megszentelődése teszi azt, hogy minden kármelita az említett közös gyakorlatokon kívül is úgy tekinti a kórust, mint ahol a hangot halkítani kell, s csak akkor szabad megszólalni, ha az elkerülhetetlenül szükséges. Az egyszeri átmenet rajta, vagy a privát belépés, még az is szükségessé teszi ott az imát.

      A következő fontos hely az ebédlő. A jó karmelita mindent imádsággá tesz. Az étkezést is. „Akár esztek, akár isztok, barmit cselekedjetek, mindent Isten dicséretére tegyétek” - mondja az egyik felírás. Az étkezes alatt nemcsak a test, a lélek is táplalkozik. Beszéd egyáltalában nincs, legfeljebb jelekkel.

      Szent a csöndje a folyosónak. Olyan az, mintha kápolna lenne. Önkéntelenül nyúl az ember az olvasóhoz, s Édesanyját, Máriát érzi maga mellett.

      A sekrestye silentiuma különlegesen kötelez.

      De az igazi hallgatást, a háboríthatatlant, a magány szent, drága csöndjét a cellájában találja meg a boldog kármelita. Ide az elöljárón kívül senkinek sem szabad belépnie. Ez külön birodalom. Itt - beszél a csönd. A szentek ennek a falát csókolták meg százszor meg ezerszer. Ez különít el tökéletesen a világtól, ez még szerzetestársainktól is; ez tesz - szentté; a négy fehér fal, a szent Corpus nélküli barna kereszt és a titokzatos magány, ahol a hallgató lélek tartja nászát isteni Jegyesével - Jézussal.

      Mondtam, elhatároztam: lemondok minden engedély nélküli s fölösleges társalgásról, hogy kizárólag a mennyeiekkel társaloghassak. Elhatároztam, hogy csak a szükségeset mondom, azt is halkan s röviden. Ha haragszom, bosszankodom, türelmetlenkedem - soha meg nem szólalok. Így gyakorlom az igazságot, így lesz békém és boldogságom.

      3. Szigorú silentium.

      Kompletóriumtól Primáig. Ez a lélek mennyországa. Beszélni legfeljebb írásban lehet. Ilyenkor kizárólag csak ketten vagyunk: a lélek és az Isten. Még a fecsegő szerzetes is, a lanyha, a közönyös, ezen idő alatt komollyá lesz - kénytelen silentiumot tartani. A többi időt kijátszhatja, elfecsegheti, ezt azonban meg kell tartania. Nincs kivel beszélnie! Vajon meghallja-e a jó Isten hangját? Minden azon múlik, képes-e a belső hallgatásra?

      Erről a szent időről nincs mit mondanunk. Ez a legszebb ajándéka a szent Rendnek, amit csak adhat fiainak. Aki értékeli és megbecsüli, az valóban gazdag.

      A szigorú silentium Istent adja a léleknek. Ez az egyesülés ideje. Tulajdonképp 12 órás adoráció, mert a mérsékelt alvás-pihenés is szent és Istennek meleg tekintete alatt és édes karjai között folyik le. Ebben a megszakíthatatlan adorációjában adja át magát a lélek - hol tökéletesen, hol tökéletlenül-Jézusnak, aki ebben a szent csöndben árasztja, mint igazi szőlőtő, erejét, kegyelmét, isteni szellemét a Vele mind szorosabban összeforró szőlővesszőbe, hogy eggyé legyen vele, miként Ő és az Atya is egy.

      Lehet-e csak tékozló fiúnak is nevezni azt a boldogtalant, aki nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy a szigorú silentium a legtökéletesebb életformája a Jézus lábainál hallgató Máriáknak, akik a legjobb részt választották?!...

      Valóban szent a silentium és szentté teszi azt, aki tökéletesen megtartja.

      Isten szól hozzánk a Szentírás lapjairól: Hallgass és megtanítlak a bölcsességre.

      Mondtam... Elhatároztam...

      Tartsuk féken a nyelvünket, így leszünk tökéletesek, bölcsek és szentek!

A nyelv megfékezése

Silentium I.

„Aki megőrzi nyelvét, megőrzi lelkét” (Péld 13,3).

      A győri kármelita kolostor belső sekrestyéjében hatalmas betűkkel ez az egyetlen szó kiált a belépőre: Silentium! Pár lépés a szentély, egy gondolat a tabernákulum, a Szentségi Jézus közelsége oly meglepetésszerű, hogy kiáltani kell: Silentium!

      Már a görög ember is érezte ennek a szónak bűvös hatását. Mielőtt belépett volna a delphii jóslóhely szentélyébe, megdöbbentette a figyelmeztetés: Deus adest! Isten van itt!

      Isten közelsége föltételezi a legtökéletesebb silentiumot. Nem lehet Őt megközelíteni másképp, csak - hallgatással.

      Aki vállalja a lelki élet minden nehézségét és a tökéletesség csúcsáig megállni nem akar, annak oly szüksége van a hallgatás megtartására, mint a hajónak a mély vízre, hogy tovább juthasson. Ha van víz, megy a hajó, ha nincs, áll a hajó. Pedig a hajónak az a feladata, hogy messzire jusson; ha kell, megkerülje a földgömböt, csakhogy utasa eljusson céljához.

      Az életszentség hajója a hallgatás mély vizén ér el céljához.

      Kétféle hallgatás van: külső és belső. Most csak az elsőről lesz szó - a nyelv hallgatásáról. A szemfékezést is beleértve, tulajdonképp ezen fordul meg az életszentség technikája. A remeték ezt oly világosan látták, hogy egyszerűen ezzel kezdték a lelki életet. S mivel ehhez kitűnően értettek, azért jutottak oly magasra a tökéletességben. De nemcsak a remeték, hanem minden szent is, aki valaha csak élt a földön mind a mai napig, tisztában volt a csendhallgatás gigantikus jelentőségével.

      A hallgatás ugyanis - nagyhatalom. Birodalma nemcsak a földi terekre terjed ki, hanem az Egeket, a határtalan Mennyet is bevonja érdekkörébe. Hódít. Minél tökéletesebben némítja el a nyelvet fecsegésében és szabadítja fel Isten szolgálatára, annál jobban kiszélesedik ennek a szellemi birodalomnak a horizontja.

A tökéletes hallgatás - tökéletes boldogság, mert egészen övé az Isten, aki maga a Boldogság. De mert a békét is csak Istenben találjuk meg, csak annak lesz teljes a békéje, aki egészen hallgat. Teljes hallgatás - teljes béke - így fejezte ki ezt egy kármelita szent.

      Aki tehát tökéletes boldogságot, teljes békét akar, azaz, aki szent akar lenni, annak meg kell tanulnia - hallgatni. Mégpedig mindenekelőtt el kell sajátítania a külső csendhallgatást. Hogy ezt elérje, tudnia kell bizonyos alapvető dolgokat - a nyelvről.

      1. A nyelv „nyughatatlan rossz, telve halálos méreggel”, rosszabb a vadállatnál. (Jak 3,8). Ezért szükségképpen fékezni kell, mert különben kiszámíthatatlan kárt okoz gazdájának s másoknak egyaránt. „Kicsiny tag ugyan, de nagy dolgokat visz végbe” (Jak 3,5). Egyetlen gyufaszállal erdőt lehet lángba borítani. Egyetlen szó lelkeket ölhet, háborúba sodorhat nemzeteket, ellenségekké tehet jóbarátokat, farkassá változtathatja a bárányt, és lángra lobbanthatja a szunnyadó szenvedélyeket. Aki ezt nem tudja vagy erről megfeledkezik, vagy tudatosan nem akar tudomást venni róla - az nem fogja megfékezni nyelvét; aki pedig nem fékezi meg a nyelvét, elveszti lelkét. Ezt állító formában így tanítja a Szentírás: „Aki megőrzi nyelvét, megőrzi lelkét” (Péld 13,3).

      Szent Jakab roppant világos hasonlattal él. Zabolát teszünk a lovak szájába, hogy nekünk engedelmeskedjenek - ezzel kormányozzuk egész testüket. A hajót is, amelyet szelek, viharok hajtanak, egyetlen kormánykerékkel oda irányítjuk, ahová akarjuk. Világos, ha a kormánykereket nem fogom s nem irányítom, az egész hajó a szelek játékszere lesz. Ha nem kormányozom nyelvemet, ha nem fékezem, örvénybe visz, elvész az életem, el a lelkem. Élet vagy halál. Mégpedig a lélek élete vagy halála - ez a sorsdöntő kérdés! Lehet-e túlzás Szent Jakab megrendítő intelme: „Ha valaki vallásosnak tartja magát, nyelvét azonban nem fékezi, hanem áltatja magát, annak vallásossága mit sem ér” (Jak 1,26).

      Tehát: Silentium! Azaz: hallgass, ne szólj! Inkább hibázzunk hallgatás, mint beszéd által. A hiba összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz ebben, mint amabban. A következő szólásmód közkeletű, nincs, ki ne ismerné, nincs, ki fájdalmas tapasztalatot ne szerzett volna e körül: Ó, ha hallgattam volna! Bár ne szóltam volna!...

      Ki lesz tökéletes? Aki szavaiban nem hibáz! S ki nem hibáz? Aki megszokta a hallgatást; mert ha szólnia kell, nagyon is megfontolja majd, mit szóljon. Szent Jakab kijelenti: „Ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes férfi” (Jak 3,2). Hogy ne hibázzunk, inkább hallgassunk!

      2. A nyelv fecsegő természetű. Szeret beszélni. Könnyen szóba áll mindenkivel, s minden ok nélkül. Sok beszédnek sok az alja - tartja a közmondás. Ezért teszi lapossá a társalgást, homályossá az igazságot, mocskossá a gondolatokat, és meggondolatlanul állít dolgokat, amelyeket hamarosan megbán. A fecsegő nyelv nemegyszer végzetes bajba sodorhat.

      A Paradicsomban fölséges volt a csendhallgatás, éppen azért volt békéje s kimondhatatlanul mennyei a boldogsága a két első embernek. Aztán ezt az isteni csendet fölverte a fecsegés: a kígyóé, meg az asszonyé! És mert szólt a férfi is, keveset bár, de nem azt, ami helyénvaló lett volna, azaz, ami tiltakozás lett volna a fecsegés ellen - mert nem hallgatott, a férfi is elvesztette a paradicsomot. - Ó, szent hallgatás!

      Minden haszontalan, szükségtelen szóért számot kell adnunk - az isteni Üdvözítő figyelmeztet rá. Tehát: hallgass, ne beszélj! Teljes legyen a silentium! A békét, a teljeset, a boldog békét, a lélek áldott, szent nyugalmát csak így nyerjük el. Különben szórakozottság, nyugtalanság, zavar, elégedetlenség, diszharmónia az osztályrészünk.

      A lelki elsekélyesedésnek igazi oka mindig a fecsegés. A nagyot, a nemeset, a valóban szépet, a mennyeit lassankint nem látjuk meg; elveszítjük iránta érzékünket. Ellaposodunk, meglazulunk, egészen közönségessé válunk. A silentium, a titokzatos, magányba szerelmes csendhallgatás fokozatosan elveszti szemünkben minden vonzóerejét; olyanokká leszünk, mint a lármázó verebek, nem értjük meg a hallgatag, magányos Sast, a tabernákulum Foglyát - Jézust.

      Történt egyszer, hogy a verebek nagy lármát csaptak. Közibük tévedt a madarak fejedelme, a hallgatag sas. Hogyan került oda, ilyen társaságba? - ki tudná ezt megmondani?!... Az egyik veréb észrevette s már ostromolta fecsegésével:

      - Mondd csak, fejedelem, miért hallgatsz oly mélyen? - csipkedte a kicsi a nagyot, a hitvány a nemes madarat, a piszokban turkáló a magasságokban szárnyalót.

      - Mert te sokat fecsegsz - válaszolt a sas.

      Igen, ahol fecsegnek, ott az, ami kiváló, ami érték, a nagyság nem érvényesülhet; ott nincs becsülete a magasztosnak. Ott a föld számít, az ég elborul, s nem ragyog a Nap.

      Hová röpül be az isteni Sas? Mily szívbe, mily lélekbe? - Ahol csend van, ahol a nyelv hallgat. Isten a Paradicsomban tette meg sétáit a délutáni lágy szellő fuvallatánál Ádámmal, Évával...

      A kármelita kolostor ittfelejtett Paradicsom. Annak kell lennie!... Tőlünk függ, Testvéreim, verebek vagyunk-e, vagy - az isteni Sas kalitkái?!...

      Silentium! Silentium! Silentium!

      A kármelita nem fecseghet. Az hallgat. Szereti a cellát, a magányt s fölkeresi sűrűn - ha másként nem lehet, akkor lélekben - a sasfészket, s ott is hallgat, az áldott tabernákulum előtt. Mert az igazán kicsi hallgat ott, ahol a Nagyok beszélnek, a Nagyok, a Boldog Szentháromság Szent Személyei... Amikor adorál, akkor sem beszél. Beszél majd Jézus a szent csöndben. Beszél Ő, azért, mert a lélek silentiumot tart. Ezt úgy hívják: a silentium csókja! Jézus adja, de - a silentium fogja fel. Ilyenkor a silentium a lélek szája...

      Ha megkérdeznéd az Édes Szűzanyát, mi a te számodra az üzennivalója, mint ahogy egykor Szent Bernadett által üzente az egész emberiségnek: bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat! - neked most ezt kötné édesen, ellenállhatatlanul Őt szerető gyermeki lelkedre: Silentium! Silentium! Silentium!

      3. A nyelv gonosz is. „Tűz, a gonoszságnak egész világa” (Jak 3,6). Tehát nemcsak vadállat. Ami vad, az még nem okvetlenül gonosz is. Ami durva, kegyetlen, kíméletlen, annak forrása nem mindig rosszakarat, gonosz kívánság, vagy tudatos önimádat és a jónak gyűlölete. A nyelv a „gonoszságnak egész világa”, hangsúlyozza a nyelv szent szakértője, Jakab apostol. - Vajon mit beszél ez a „gonosz” nyelv?

      Szájuk ontja a kevélységet (Zsolt 16,10). Igen, a gonosz nyelv szórja, árasztja, ontja a gőgöt, a büszkeséget, az elbizakodottságot, mint a gyárkémény a kormos füstöt. Mennyi a hencegés, a hetvenkedés, a bűzös dicsekedés! E gonosz nyelv gazdája magának tulajdonít mindent, semmit az Istennek, akit nemlétezőnek vél. Hogy támad, tör Isten s ember ellen! Mennyit érvel s bizonyít, mint a legkörmönfontabb ügyvéd! Mindig s mindenben advocatus diaboli, nem, nem a „szentpör”-ben, hanem a maga apró csatáiban!

      Aztán - szájuk ontja... a hazugságot. Kicsit és nagyot, ártatlant és veszedelmeset, ártót és gorombát. Mennyi hazugság a gonosz nyelven! Szinte kérdezzük: mikor mondhat ez igazat?! - Soha, talán még véletlenül sem!...

      Folytassuk a gonosz nyelv munkájának leírását?! Felsoroljuk talán a rengeteg mocskot, amit kiköpköd ez a förtelmes húsmasina?! A tisztátalan szavakat, beszédeket, az állatias élceket?! Elsírjuk, elzokogjuk fájdalmas panaszunkat a szörnyű káromkodások miatt, amelyek mint pusztító jégeső hullanak erre a boldogtalan földre, a jó Istent, az áldott Jézust, az Édes Szűzanyát, a Szentségeket, a Szenteket gyalázva?! Rámutassunk a temérdek megszólásra, amelyet ma már alig vesznek bűnnek, s amely annyi, de annyi becsületes embernek vette el a jóhírnevét, amit aztán senkinek esze ágában sincs jóvátenni?! Vagy fölháborodva ostorozzuk a gaz rágalmakat, amelyeknek valósággal a lélek „hekatombáit” hozzák áldozatul lelkiismeretlen személyek szinte nap-nap után?!... És aztán végül is a sok kritika, jogosulatlan bírálgatás, a megítélések, a rosszakarat, a féltékenykedés és irigység éles pengéjével kettévágott nemes ambíciók, szent tervek, stb., stb.?!... - Nem jobb volna mindezekről hallgatni?! Igen, igen - hallgatni!!

      Silentium! Silentium! Silentium!

      Kell-e a fék, Testvérem?! - Ismered-e már a nyelvet?!

      De egyelőre elég! A többit majd elmondom a következő fejezetben. Most siessünk a tabernákulum elé, a belső sekrestyén át, amelynek faláról immáron megértőleg köszöntenek bennünket a Silentium titokzatos szent, nagy betűi - engesztelni a hallgatag isteni Sast, Jézust - a nyelvhibákért, az enyémekért, a te hibáidért és minden embertestvérünk nyelvvel vétett bűnéért. Az édes Szűzanya drága kezébe fogódzkodva kérjük mély bizalommal és nagy alázattal, hogy Ő, a nagy Hallgató, tanítson meg bennünket a szent Hallgatás tökéletes elsajátítására, hogy a mi „vallásosságunk ne legyen hiábavaló”, hanem „megfékezvén nyelvünket””, Neki tetsző és szent Rendünknek díszére, becsületére váló! Amen.

Felelősek vagyunk szemünkért

Külső önmegtagadás

3.

Szemfékezés

„Aki lesüti szemét, üdvösséget lel” (Jób 22,29).

      A szem a lélek tükre. Benne tükröződik annak a léleknek minden szépsége, de ott lángolhat annak minden gonoszsága is. Benne melegszik az édes szeretet, de sötéten lángolhat belőle a gyűlölet. Süt benne a béke napja, de félelmetes csatákat vívhat tükrében a szenvedélyek harca. A szem kacaghat és sírhat. Ígérhet és visszautasíthat. Lehet buja és lehet ártatlan. Lehet őszinte és lehet ravasz. Lehet igaz és lehet hamis. Van ragyogó és van megtört szem. Van kárhozat és van - Jézus; és mindkettőt elárulja a szem - a lélek tükre!

      Egy lélek története, ez a felirata minden szemnek. De ott borong a misztikus cím is: Egy lélek jövője!

      A szem megmutatja; milyen az a lélek, milyen volt és milyen lesz!...

      De a szem nemcsak tükör, a szem ablak is. Az ablakot ki lehet nyitni és be lehet csukni. Beröpülhet rajta a dalos madár, de besuhanhat rajta a néma denevér is. Verebek csiripelhetnek éktelen lármával párkányán, de az édes fecske is fészket rakhat a falán. Beeresztheted rajta a legyek rajait, de betévedhet rajta a színes lepke is. Bemászhat rajta a tolvaj, és kilophatja az emberi szív kincseit. Angyalok is járhatnak ki-be rajta. Bemehet oda az Élet és a Halál. Jézus és a Sátán.

      Tőled függ, kit eresztesz be. Tőled, nyitod-e, csukod-e?!

      A szempilla olyan fal, amelyet ellenség meg nem mászhat; olyan sánc, amelyet soha át nem törhet - amíg a lélek akarja!

      Tőled, egyedül tőled függ! Kormányosa, ura vagy-e szemednek, vagy rabja?!

      A szem ajtó is, vagy kapu. Beléphet rajta a koldus és a királyfi. Begördülhet rajta az ékes hintó és a falrengető szemeteskocsi. Becsúszhat a kígyó és beronthat az ordító oroszlán, a vad tigris és a kéj dantei párduca és minden állat; csúszómászó és patás, meg hasított körmű, bejuthat, be, be - a sertésfalka is!...

      Volt egyszer egy gyönyörű kastély, egy nagy falu kellős közepén. A falu hosszú utcáján libák, ludak sétálgattak; este meg jött a csorda, a konda, és szállt föl a por, sűrűn, fullasztón. A kastélynak elől nem volt ablaka, csak egy nagy, igen nagy kapuja. Sohasem látták nyitva a falubeliek. Azt beszélték róla, hogy paradicsom belül. Az ősinek, az elveszettnek mása. Gyönyörű kertje van, s csodás virágai. Folyók szelik át, csobogó patakok. - Történt egyszer, hogy nyitva felejtették a kaput. Estefelé volt; épp akkor eresztették neki a falunak a hazatérő sertésfalkát. Az iszonyatos porban ott szaladt a malac és az anyja, a sertések apraja-nagyja, a sovány és a kövér, a mocskos meg a fehérszőrű, mind, mind, röfögve, visítva, ostobán, moslékra vágyón. És jaj! - az élen az első meglátja a kaput, a hatalmas, gyönyörű kaput - nyitva-tárva!... Mintha egy pillanatra megtorpanna, aztán - be, nekiiramodva; utána a többi, be, be, a kastélyba, a mennyei kertbe. És tíz perc alatt csupa rom és piszok az egész „paradicsom”.

      Azóta mondják: volt egyszer egy gyönyörű kastély... Mintha mese lenne!... Testvérem, nem is gondolnád, amit én tudok. Az emberek nagy százaléka jól tudja, hogy ez a mese nem mese, hanem szörnyű valóság.

      Mennyi a csodaszép gyermeklélek! Hány lélekkastély rejt belül paradicsomot, ahová csak mennyeieknek van bejárásuk - a nagykapun. Aztán egyszer csak megnyílik a kapu és berohan a konda. A kaput nyitva felejtették vagy készakarva kitárták, vagy megostromolta a bűn, vagy bezúzta a Sátán - mit tudom én, hogyan történt?!

      Volt egyszer egy gyönyörű kastély... Es a felnőttek ezrei hullatják könnyeiket; úgy szeretnék, ha még egyszer, ha újra lenne - egy gyönyörű kastély... Lélekkastély! Sírnak rajta, mert oly nehéz újra fölépíteni! Vannak megtérések, de oly sok az újra elbukás. Mi az oka? A kapu! A szem! Megszokták nyitva tartani. S jön a konda, becsúszik a kígyó...

      Dávid, a szent, a frigyszekrény megmentője és zsoltárköltő, Isten kedvence, a palota tetejéről nem fékezte a szemét - elbukott szörnyen.

      Szent Jeromos, még római életében, valakit nagyon megnézett. Hosszú évek szörnyű küzdelmére volt szüksége a pusztában, hogy lassankint elhalványuljon a csábos kép emlékezetében. - Nem fékezte a szemét.

      Igen veszedelmes tulajdonsága a szemnek: a megkívánás. A szemek kívánsága - így nevezi Szent János apostol (vö. 1Jn 2,16). A szem tud enni, tud falni. A szemet lehet legeltetni is. S valóban legel - képen, szobron, a természet szépségein és személyeken. És ha szabadjára engedjük, ha nem fékezzük, ha nem fegyelmezzük - szabados lesz és féktelen: romlásba dönti a lelket, amelynek tükre, ablaka és kapuja.

      Mily áldás, mily jótétemény a lesütött szem!

„Amit a szem nem lát, azt a szív nem kívánja” - mondja Keresztes Szent János. Viszont amit meglát a szem, az után rögtön fölébred a szív szenvedélye, azt megkívánja. „Aki lesüti szemét, az megszabadul” (Jób 22,29). Mitől? Temérdek kísértéstől. A világtól. Mert minden a szemre „pályázik”. Az utca, a kirakatok, a reklám, a ruha, az öltözködés, a kíváncsi tekintetek, a strand, a mozi, a látványosságok. Mind-mind ostromolja a lélekkastély nagykapuját.

      Ne gondoljuk azonban, hogy csak a tisztaság terén kerülnek szörnyű bajba. Van még egy másik következménye a szem szabadosságának: föltámasztja a birtoklás vágyát, a bírvágyat, a Sátánnak ezt a leghatalmasabb eszközét, amellyel örökre bilincsbe veri a szegény lelket.

      A szemek kívánsága a gyökere az ember legrútabb szenvedélyének: a kapzsiságnak! Azért van annyi pör a magyar falvakban és városokban. Azért a háború és a gyűlölet a nemzetek között - a bírvágy miatt!

      Benn, mélyen gyökerezik a romlott emberi természetben. Prohászka utazott egyszer fiatalabb korában egy idős úriemberrel. A vonat megállt pár percre az egyik nagyobb állomáson. Az utasok rohantak neki a friss enni-innivalónak. „Mily éhesek!” - csodálkozott Prohászka. „Dehogy!” - szólt a másik - „a bírvágy hajtja őket!”

      Lásd, Testvérem, ezért van szükség a szemfékezésre.

      A szegénység fogadalmát nehéz volna nélküle megtartani. De talán még kevésbé a tisztaság fogadalmát. Érted már, ugyebár, Szent János atyánkat?! - „Amit a szem nem lát, azt a szív nem kívánja.”

      Lesütni a szemet! - ez a jelszó ezután. „Aki lesüti szemét, az üdvösséget lel” (Jób 22,29). Az tiszta lesz, hófehér és - szabad, nem rabszolga! - Lesütni a szemet! Szövetséget kötni a szemmel, mint Jób - „Szövetséget kötöttem a szememmel, hogy még csak ne is gondoljak...” (Jób 31,1), igen, hogy még csak ne is tudj gondolni arra, ami fölgyújthatná benned a bírvágyat, a szenvedélyek tüzét.

      Mi az oka annak, hogy oly szórakozott vagy?! Hogy elkalandozik a fantáziád, hogy képtelen vagy összeszedettségre szert tenni?! Az, hogy szabadon jártatod tekintetedet mindenen, amit csak megpillantasz.

      Nem tapasztaltad Testvérem, mily kíváncsi a szem?! Hát azt, hogy mennyire szereti a hiúságot?! S aztán, ha tudnád, mily rossz példát adsz másoknak, szemednek ide-oda jártatásával - magadba szálnál bizonyára Jézusnak e komoly szavaira: „Ha szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt...” (Mt 18,9)

      De hát mit tegyek?! - veted közbe. Kell, hogy lássak?! - Az igaz! De hogy mikor? Azt megmondja majd neked az erények kocsisa: az okosság.

      De az is bizonyos, hogy lelki életed kezdetén - mégpedig nemcsak a legeslegkezdetén! - ezt az önmegtagadást szinte szüntelenül kell gyakorolnod mindaddig, amíg csak tökéletesen ura nem vagy szemednek, addig, amíg annyira nem jutottál a lelki életben, hogy a különböző benyomások már nem okoznak zavart bensődben. Addig azonban fékezd szemedet!

      A szem igen élénk. A legkisebb zajra reagál. Azonnal odafordul: akár fény az, akár hang, vagy szag, mozdulat, kis változás a környezetedben. Ajtó csukódik, léptek hangzanak - a szem rögtön odatekint. Fékezd meg!

      Ne nézd a képet, ne tekints a könyvbe, amely felé vonzódik a szemed. Ne nézz ki az ablakon, akármilyen csillagos is, vagy ragyogóan kék az ég.

      Ne nézz az arcokba. Megláthatod, de ne nézd meg az alakok körvonalait. Legfeljebb annyit tehetsz meg, mint az áldoztató pap: szükségképpen látnia kell az arcot, de nem nézheti. Szalézi Szent Ferenc mondta egy nőgyónójára: Láttam, de nem néztem.

      Ha pedig nem okvetlenül szükséges, ne is láss! „Jobb egy szemmel...!” A kóruson, az ebédlőben pedig tökéletes legyen a szemfékezés. Ne lásd meg, ki jön be, ki megy ki. Csak az lásson, az nézzen, akinek az hivatalához hozzátartozik.  A szabály ez legyen: Ami vonzza a szemet, amire kíváncsi a szem, attól tagadd meg tekinteted!

      Mintánk - Jézus és a Szűzanya!

      Ők mindenben Istent látták. Jézusról meg van írva: „Fölemelé szemét”. Tehát lesütött szemmel járt-kelt. Tegyünk mi is így, mint Jézus és a Szűzanya. S ha mégis föl kell emelnünk tekintetünket, ha látnunk kell, akkor lássuk meg mi is mindenben Istent!

      Tehát a természetben is; ez az Ő műve, áldott kezének nyoma. A dolgokban, élőkben és élettelenekben. Az eseményekben, amelyek mind úgy alakulnak, hogy az Ő akaratát szolgálják. Végül és mindenekfölött - a személyekben, embertársainkban! Itt, itt főként, lássuk meg az Istent, s mindig Őt lássuk bennük: az Atyát, aki teremtette a lelket, és aki gondoskodik arról a lélekről, irányítja sorsát, ezer mesterfogással hajlítja maga felé annak akaratát; - a Fiút, aki megváltotta azt a lelket, éppúgy mint az enyémet, hullatta érte drágalátos szent vérének ragyogó gyöngyeit, mint értem; - a Szentlelket, akinek temploma, s ha nem volna az, azzá lesz, talán az én testvéri imám s önfeláldozásom árán.

      Igen, igen, tekintetem mindenütt, mindenben és mindenkor azt lássa, nézze, szemlélje, amire rendeltetett: a szentséget; azt, ami tiszta, ártatlan, ami istenien szép, fönségesen nemes, ami onnan felülről való - mert ez a kizárólagos tárgya a jó Istentől alkotott drága emberszemnek. S ha bűnt lát, ha kénytelen meglátni a tisztátalant, a gonoszt, a kegyetlent, mindazt, ami ördögi?! - akkor forduljon el ez a szem, húzódjék vissza, csukódjék be!

      Felelősek vagyunk szemünkért!

      Ha kénytelenek vagyunk fölnyitni szemünket másoknak, ha úgy adódik, hogy beléje tekinthetnek idegenek - mit lássanak meg benne? - A bűnt? A zavart? A bujkáló ravaszságot? A hitvány kétszínűséget? A gyűlölet villámait? Az irigység sápadt színeit, az érzékiség füstös-kormos lángjait? A tisztátalanság mocskát? A halál dermedt csendjét? - Nem, nem ezerszer nem! Hanem az édes mennyországot: azaz a szent, igazi alázatot, a lélek rendezett életét, csodás harmóniáját, azt az édes békét, amelyet a világ nem adhat; és azt a tökéletes ártatlanságot, amely ott tündöklik minden kisgyermek nagy, kerek szemében.

      Akarod, hogy tiszta legyen a tekinteted, hogy megmenekülj a szem szabadosságától, hogy ne lásson hiúságot; hogy a szemek kívánsága ezer veszedelembe ne döntsön?! - Akarod?

      Légy gyermek!

      De hogy gyermek lehess, ahhoz kettő szükséges: 1. A szemnek tökéletes megfékezése, oly értelemben, amint azt föntebb fejtegettük és 2. édesanya, a mennyei: Jézusnak Anyja, s minden emberé, Mária!

      Édesanya, aki gyermekét kezénél fogva vezeti, vagy az ölében tartja, óvja nemcsak a széltől, de minden tisztátalan tekintettől is, az ezer meg ezer hiúságos benyomástól. Édesanya, a Szeplőtelen Fogantatás, a legédesebb, legtisztább, legszeretőbb, aki a maga mennyei tekintetét belemélyeszti gyermeke szemébe, hogy abban ott tükröződjék örökre a Menny, hogy azok a szemek csakugyan soha ne lássanak hiúságot, hanem már itt a földön hirdessék: arra alkottattak, hogy mindig és mindenben Istent keressék, kutassák és élvezetet csak benne találjanak. Ő őrködik fölöttünk, akik az Ő fehér hajóján, fehér vitorlákkal, hónál fehérebb lélekkel, végtelenbe néző, de ártatlan gyermekszemekkel eveznek a szüzek titokzatos, gyönyörű énekét dalolva az örök kikötő felé, ahol várja őket az álmok álma, szívük édes gyönyöre: a hófehér Salutaris Hostiában élvezett Üdvözítő - Jézus, akinek legyen dicsőség és dicséret mindörökké! Amen.