Hallgatás

Silentium II.

„Hallgass és megtanítlak bölcsességre” (Jób 33,33).

      

      Aki egyszer igazában megismerte a nyelvet, annak természetét, három elrettentő tulajdonságát, hogy ti. nyughatatlan, fecsegő és gonosz - annak nem lesz többé kedve becézni azt, s szabadjára ereszteni. Ellenkezőleg! Féket vet rá s rajta lesz, hogy tökéletesen megtanulja a hallgatást.

      Aki egyszer megértette, hogy a nyelv olyan, mint a Pandora szelencéje, amelyet csak egyszer kellett kinyitni, hogy belőle az összes bajok eláradjanak a szerencsétlen földre, az olyanformán érzi majd magát, mint Pambo remete. Oktatásra ment ez a később nagyhírű szent s ott éppen ezeket a szavakat hallotta: „Vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel” (Zsolt 38,2). Többet a fejtegetésből meg se hallgatott. Először ezt akarta megvalósítani: „ne vétkezzem nyelvemmel”. Hosszú éveken át gyakorolta magát ebben és oly tökéletességre vitte, hogy halálos ágyán elmondhatta: „Nincs tudomásom arról, hogy egy szót is szóltam volna, amit meg kellene bánnom”.

      A tökéletesség a mi feladatunk. A hallgatásban bölcsesség rejlik. Az Eredeti Szabály pedig minden pénteken a fülünkbe kiáltja az ebédlő szószékéről: A hallgatás az igazság gyakorlása.

      Természetes, hogy elfog bennünket a vágy, hogy kikönyörögjük a jó Istentől: tudjunk hallgatni, nyelvünket tökéletesen megfékezni. Ünnepélyes szentmisékben fölajánlás után a papnak mintha legfőbb gondja lenne: a hallgatás tökéletes megtartása. Valósággal füstfelhőbe burkolja szavait és az oltárt, hogy a tömjén édes illata vigye föl könyörgését az Úrhoz. Éppen, amikor az evangéliumi oldalt incenzálja, akkor kéri epedve Istent: „Uram, állíts szájam elé őrséget, és ajkam kapujához rendelj védelmet! Ne engedd, hogy szívem a bűnre hajoljon” (Zsolt 140,3). Másképpen hogyan is lenne képes majd a nagy, szent csöndben, az átváltoztatás fönséges, Eget lehozó silentiumában az isteni szavakat kiejteni: Ez az én testem! A nyelv, amely a Legméltóságosabb Oltáriszentséget alapító, nagy Isten szavait merészkedik kimondani, hogyan ejthetné ki azokat a lélek édes, szent félelmében és alázatos, minden érzéket lenyűgöző békéjében, hacsak meg nem szentelődött már előzőleg a csendhallgatás folytonos gyakorlatában?! Ezért születik meg a visszavonhatatlan eltökélés mindnyájunk lelkében, valahányszor az éjszaka titokzatos, lelket megejtő silentiumában a szent zsolozsma zsoltározásánál szíven üt bennünket Isten hangja a 38. zsoltár kezdetén: „Mondtam, elhatároztam: Vigyázok útjaimra, nyelvemmel nem vétkezem; retesszel zárom le szájam...”

      Mondtam, elhatároztam! Százszor elhatároztuk, százszor vétünk ellene. De az elhatározás minden éjszaka beszédes csendjében újra meg újra föltornyosul a megejtett, silentiumos lélekben, mint az óceánban a hullámhegyóriás, hogy végre kiharcolja magának a tökéletes győzelmet a nyelven: nyelvemmel nem vétkezem! Ezért tesz féket a szájára, ezért: a végleges győzelemért!

      A lélek megérti most már minden kétséget kizáró világossággal, hogy „aki nem hibáz szavaiban, az tökéletes férfiú” (Jak 3,2). Ezért a kemény szó: Mondtam, elhatároztam! És megkezdődik a harc a nyughatatlan, a fecsegő, a gonosz nyelv ellen.

      Hiába tette Isten kettős lakat alá ezt a szörnyű zsarnokot, hiába csukta be az ajkak és fogak kettős börtönébe - ez félelmetes, láncát tépő rab vakmerően szakítja föl börtönének ajtóit, s fegyelmezetlenségben, rakoncátlan szabadosságában nem ismer határt: mint a megvadult Tisza, szakít gátat, elönt viruló földeket, pusztít és tenger nyomorúság iszapját hagyja maga után mindenütt. Becsület, erény, béke, nyugalom, harmónia - mind, mind az ő áldozata. Átok a nyomán, boldogtalanság az útján.

      Kell, kell a harc ellene! Aki nem győzi le a nyelvét, azt legyőzi a nyelve. Itt nem lehet megalkudni! Vagy az egyik, vagy a másik! A gigászi harcban az lesz a győztes, akiben nagyobb az eltökéltség, akiben férfiasabb az elszántság, akiben tökéletes a meg nem alkuvás.

      Nagy áldás, kimondhatatlanul nagy kegyelem szerzetesnek lenni. A szent Rend gondoskodik a hallgatás megtartásáról. Csak engedelmeskedni kell neki.

      Három terepe van a külső silentium megtartásának: 1. A rekreáció. 2. A napközi hallgatás. 3. A szigorú silentium. A hallgatás megtartásának szigorúságában fokozatosság van. Leggyöngébb a rekreációban, legnagyobb az utolsóban.

      1. Rekreáció.

      Nagy művészet a tökéletes viselkedés az üdülő órán. A tökéletesség kizárólagos ismertetőjele az lesz, „ha valaki nem hibáz szavaiban”. Hiszen az a tökéletes férfiú. Nehéz művészet, emberi erőt meghaladó, mert nem lehet mindig hallgatni: sőt sokszor - beszélni kell. Azt kívánhatja, parancsolhatja a testvéri szeretet, az elöljáró és mindenekfölött az erényeknek magas bakon ülő, csupatekintély kocsisa: az okosság!

      Nos, mi legyen az elv ebben a próbára tevő kérdésben?

      Inkább hibázzunk hallgatással, mint szavainkkal. Mert a hiba a beszédben százszor nagyobb, mint a hallgatásban. A nyelvhibának következményei vannak. A hallgatás hibája, amennyiben csakugyan hiba lenne, múló valami, kis bosszankodást okozhat, de még ilyenkor is, a legtöbbször - magában mindenki megcsodálja.

      A hallgató embert a lélek önkénytelenül megsüvegeli; különösen, ha hallgat akkor, amikor megsérthetné a szeretetet. Szent Rendünk Általános Főnöke mondotta egyszer jelentőségteljesen kb. ezeket: Sohasem tapasztaltam olasz rendtársaimról, hogy közülük valaki csak egyszer is megszólt volna mást a rekreáción, szeretetlenül bírálgatott volna, vagy kíméletlenül, gorombán beszélt volna kármelita testvérével!

      Mily nagy bölcsesség! Hallgatni, amikor oly könnyű lenne rosszat mondani, megszólni, talán rágalmazni, bírálgatni, ellenkezni, szenvedélyesen vitatkozni, horribile dictu: veszekedni!

      Mily nagy szeretet!

      Beszélni és senkit sem sérteni! Beszélni és másokat felüdíteni! Beszélni és testvéreinket Istenhez közelebb vinni! Beszélni és terjeszteni a jót, az igazat, és életté tenni a testvéri szeretetet! Ó, szent hallgatás, amely megtanítod a nyelvet a tökéletes beszédre! Ó, hallgatás, nem vagy te egyéb, mint az igazság gyakorlása: mert általad megadjuk Istennek, ami Istené, embernek, ami az emberé, és mindkettőnek a - szeretetet.

      Igen, a silentium a szeretet melegágya, amelyben a valódi testvéri szeretetnek gyönyörű, illatos virágai sarjadnak ki, s éppen azért oly szépek azok, mert földjét az igazság éles-fényes pengéje kapálta, művelte és gondozta.

      A silentium a béke birodalma: hiszen az igazság és a béke testvérek, és az a csók, amelyet váltanak egymással, a szent hallgatásban csattan el. Igen, igen, a rekreációt is a hallgatás teszi szentté és édessé!

      Egy szent laikus testvérről olvastam, hogy amikor a rekreáción Istenről vagy lelki dolgokról hallott beszélni, csupa öröm, boldogság volt a szemében, az arcán. Mihelyt azonban profán dolgokról esett szó, lassankint másra kezdte terelni a beszédet. Ha ez nem sikerült, el-elszundikált, de azonnal felébredt, amint megint lelki dolgokról volt szó. - Szent Terézia jelenlétében nem mertek mást megszólni. A nyelvnek hallgatnia kellett, hogy beszélhessen Istenről s gyakorolhassa az igazságot és a szeretetet.

      Mondtam, elhatároztam tehát: féket teszek szájamra, mert a hallgatásban nagy bölcsesség van, igazság, szeretet és édes béke.

      2. Napközi hallgatás.

      Előírja a szent Szabály: semmi fölöslegeset, csak a szükségeset, s azt is halkan! Óva int az idegenekkel vagy szerzetesekkel való társalgástól, s hangsúlyozza az elöljáró engedélyét. Tehát sokkal szigorúbb a silentium megtartása, mint a rekreáción. Természetes, hiszen ebben a pontban szinte ellenőrizhetetlenné lesz a beszéd. Könnyebb a kibúvó, temérdek az alkalom, a lelkiismeretlen szerzetes szabadjára engedheti a nyelvét. Ilyenkor mutatkozik meg valójában: ki a vérbeli szerzetes, ki szereti a magányt, kinek szentség a silentium!

      A Szabványok még e ponton belül is szigorítanak. Bizonyos helyeket különösképpen kiemelnek, mint ahol még fokozottabban kötelező a hallgatás. Elsősorban is a kórust említik.

      A kórus az imádság helye, a zsolozsmáé és a káptalané. Itt érintkezik a kolostorban a Föld az Éggel. Az angyalok égi kórusa a szent officium idején leszáll hozzánk, hogy velünk egyesülve dicsérje Istent. Az elmélkedés idején a lélek emelkedik Istenhez s a kórus mennyország lesz, mert mindenki imádkozik. A káptalan alkalmával az alázatosság aratja diadalát, s az ördög szörnyű vereséget szenved a testvérek lelkében. A konvent szentmiséje tökéletessé teszi a hely szentségét, s benne éri el csúcspontját a csendhallgatás fensége.

      A kórus helyének ez a páratlanul pazar megszentelődése teszi azt, hogy minden kármelita az említett közös gyakorlatokon kívül is úgy tekinti a kórust, mint ahol a hangot halkítani kell, s csak akkor szabad megszólalni, ha az elkerülhetetlenül szükséges. Az egyszeri átmenet rajta, vagy a privát belépés, még az is szükségessé teszi ott az imát.

      A következő fontos hely az ebédlő. A jó karmelita mindent imádsággá tesz. Az étkezést is. „Akár esztek, akár isztok, barmit cselekedjetek, mindent Isten dicséretére tegyétek” - mondja az egyik felírás. Az étkezes alatt nemcsak a test, a lélek is táplalkozik. Beszéd egyáltalában nincs, legfeljebb jelekkel.

      Szent a csöndje a folyosónak. Olyan az, mintha kápolna lenne. Önkéntelenül nyúl az ember az olvasóhoz, s Édesanyját, Máriát érzi maga mellett.

      A sekrestye silentiuma különlegesen kötelez.

      De az igazi hallgatást, a háboríthatatlant, a magány szent, drága csöndjét a cellájában találja meg a boldog kármelita. Ide az elöljárón kívül senkinek sem szabad belépnie. Ez külön birodalom. Itt - beszél a csönd. A szentek ennek a falát csókolták meg százszor meg ezerszer. Ez különít el tökéletesen a világtól, ez még szerzetestársainktól is; ez tesz - szentté; a négy fehér fal, a szent Corpus nélküli barna kereszt és a titokzatos magány, ahol a hallgató lélek tartja nászát isteni Jegyesével - Jézussal.

      Mondtam, elhatároztam: lemondok minden engedély nélküli s fölösleges társalgásról, hogy kizárólag a mennyeiekkel társaloghassak. Elhatároztam, hogy csak a szükségeset mondom, azt is halkan s röviden. Ha haragszom, bosszankodom, türelmetlenkedem - soha meg nem szólalok. Így gyakorlom az igazságot, így lesz békém és boldogságom.

      3. Szigorú silentium.

      Kompletóriumtól Primáig. Ez a lélek mennyországa. Beszélni legfeljebb írásban lehet. Ilyenkor kizárólag csak ketten vagyunk: a lélek és az Isten. Még a fecsegő szerzetes is, a lanyha, a közönyös, ezen idő alatt komollyá lesz - kénytelen silentiumot tartani. A többi időt kijátszhatja, elfecsegheti, ezt azonban meg kell tartania. Nincs kivel beszélnie! Vajon meghallja-e a jó Isten hangját? Minden azon múlik, képes-e a belső hallgatásra?

      Erről a szent időről nincs mit mondanunk. Ez a legszebb ajándéka a szent Rendnek, amit csak adhat fiainak. Aki értékeli és megbecsüli, az valóban gazdag.

      A szigorú silentium Istent adja a léleknek. Ez az egyesülés ideje. Tulajdonképp 12 órás adoráció, mert a mérsékelt alvás-pihenés is szent és Istennek meleg tekintete alatt és édes karjai között folyik le. Ebben a megszakíthatatlan adorációjában adja át magát a lélek - hol tökéletesen, hol tökéletlenül-Jézusnak, aki ebben a szent csöndben árasztja, mint igazi szőlőtő, erejét, kegyelmét, isteni szellemét a Vele mind szorosabban összeforró szőlővesszőbe, hogy eggyé legyen vele, miként Ő és az Atya is egy.

      Lehet-e csak tékozló fiúnak is nevezni azt a boldogtalant, aki nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy a szigorú silentium a legtökéletesebb életformája a Jézus lábainál hallgató Máriáknak, akik a legjobb részt választották?!...

      Valóban szent a silentium és szentté teszi azt, aki tökéletesen megtartja.

      Isten szól hozzánk a Szentírás lapjairól: Hallgass és megtanítlak a bölcsességre.

      Mondtam... Elhatároztam...

      Tartsuk féken a nyelvünket, így leszünk tökéletesek, bölcsek és szentek!

A nyelv megfékezése

Silentium I.

„Aki megőrzi nyelvét, megőrzi lelkét” (Péld 13,3).

      A győri kármelita kolostor belső sekrestyéjében hatalmas betűkkel ez az egyetlen szó kiált a belépőre: Silentium! Pár lépés a szentély, egy gondolat a tabernákulum, a Szentségi Jézus közelsége oly meglepetésszerű, hogy kiáltani kell: Silentium!

      Már a görög ember is érezte ennek a szónak bűvös hatását. Mielőtt belépett volna a delphii jóslóhely szentélyébe, megdöbbentette a figyelmeztetés: Deus adest! Isten van itt!

      Isten közelsége föltételezi a legtökéletesebb silentiumot. Nem lehet Őt megközelíteni másképp, csak - hallgatással.

      Aki vállalja a lelki élet minden nehézségét és a tökéletesség csúcsáig megállni nem akar, annak oly szüksége van a hallgatás megtartására, mint a hajónak a mély vízre, hogy tovább juthasson. Ha van víz, megy a hajó, ha nincs, áll a hajó. Pedig a hajónak az a feladata, hogy messzire jusson; ha kell, megkerülje a földgömböt, csakhogy utasa eljusson céljához.

      Az életszentség hajója a hallgatás mély vizén ér el céljához.

      Kétféle hallgatás van: külső és belső. Most csak az elsőről lesz szó - a nyelv hallgatásáról. A szemfékezést is beleértve, tulajdonképp ezen fordul meg az életszentség technikája. A remeték ezt oly világosan látták, hogy egyszerűen ezzel kezdték a lelki életet. S mivel ehhez kitűnően értettek, azért jutottak oly magasra a tökéletességben. De nemcsak a remeték, hanem minden szent is, aki valaha csak élt a földön mind a mai napig, tisztában volt a csendhallgatás gigantikus jelentőségével.

      A hallgatás ugyanis - nagyhatalom. Birodalma nemcsak a földi terekre terjed ki, hanem az Egeket, a határtalan Mennyet is bevonja érdekkörébe. Hódít. Minél tökéletesebben némítja el a nyelvet fecsegésében és szabadítja fel Isten szolgálatára, annál jobban kiszélesedik ennek a szellemi birodalomnak a horizontja.

A tökéletes hallgatás - tökéletes boldogság, mert egészen övé az Isten, aki maga a Boldogság. De mert a békét is csak Istenben találjuk meg, csak annak lesz teljes a békéje, aki egészen hallgat. Teljes hallgatás - teljes béke - így fejezte ki ezt egy kármelita szent.

      Aki tehát tökéletes boldogságot, teljes békét akar, azaz, aki szent akar lenni, annak meg kell tanulnia - hallgatni. Mégpedig mindenekelőtt el kell sajátítania a külső csendhallgatást. Hogy ezt elérje, tudnia kell bizonyos alapvető dolgokat - a nyelvről.

      1. A nyelv „nyughatatlan rossz, telve halálos méreggel”, rosszabb a vadállatnál. (Jak 3,8). Ezért szükségképpen fékezni kell, mert különben kiszámíthatatlan kárt okoz gazdájának s másoknak egyaránt. „Kicsiny tag ugyan, de nagy dolgokat visz végbe” (Jak 3,5). Egyetlen gyufaszállal erdőt lehet lángba borítani. Egyetlen szó lelkeket ölhet, háborúba sodorhat nemzeteket, ellenségekké tehet jóbarátokat, farkassá változtathatja a bárányt, és lángra lobbanthatja a szunnyadó szenvedélyeket. Aki ezt nem tudja vagy erről megfeledkezik, vagy tudatosan nem akar tudomást venni róla - az nem fogja megfékezni nyelvét; aki pedig nem fékezi meg a nyelvét, elveszti lelkét. Ezt állító formában így tanítja a Szentírás: „Aki megőrzi nyelvét, megőrzi lelkét” (Péld 13,3).

      Szent Jakab roppant világos hasonlattal él. Zabolát teszünk a lovak szájába, hogy nekünk engedelmeskedjenek - ezzel kormányozzuk egész testüket. A hajót is, amelyet szelek, viharok hajtanak, egyetlen kormánykerékkel oda irányítjuk, ahová akarjuk. Világos, ha a kormánykereket nem fogom s nem irányítom, az egész hajó a szelek játékszere lesz. Ha nem kormányozom nyelvemet, ha nem fékezem, örvénybe visz, elvész az életem, el a lelkem. Élet vagy halál. Mégpedig a lélek élete vagy halála - ez a sorsdöntő kérdés! Lehet-e túlzás Szent Jakab megrendítő intelme: „Ha valaki vallásosnak tartja magát, nyelvét azonban nem fékezi, hanem áltatja magát, annak vallásossága mit sem ér” (Jak 1,26).

      Tehát: Silentium! Azaz: hallgass, ne szólj! Inkább hibázzunk hallgatás, mint beszéd által. A hiba összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz ebben, mint amabban. A következő szólásmód közkeletű, nincs, ki ne ismerné, nincs, ki fájdalmas tapasztalatot ne szerzett volna e körül: Ó, ha hallgattam volna! Bár ne szóltam volna!...

      Ki lesz tökéletes? Aki szavaiban nem hibáz! S ki nem hibáz? Aki megszokta a hallgatást; mert ha szólnia kell, nagyon is megfontolja majd, mit szóljon. Szent Jakab kijelenti: „Ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes férfi” (Jak 3,2). Hogy ne hibázzunk, inkább hallgassunk!

      2. A nyelv fecsegő természetű. Szeret beszélni. Könnyen szóba áll mindenkivel, s minden ok nélkül. Sok beszédnek sok az alja - tartja a közmondás. Ezért teszi lapossá a társalgást, homályossá az igazságot, mocskossá a gondolatokat, és meggondolatlanul állít dolgokat, amelyeket hamarosan megbán. A fecsegő nyelv nemegyszer végzetes bajba sodorhat.

      A Paradicsomban fölséges volt a csendhallgatás, éppen azért volt békéje s kimondhatatlanul mennyei a boldogsága a két első embernek. Aztán ezt az isteni csendet fölverte a fecsegés: a kígyóé, meg az asszonyé! És mert szólt a férfi is, keveset bár, de nem azt, ami helyénvaló lett volna, azaz, ami tiltakozás lett volna a fecsegés ellen - mert nem hallgatott, a férfi is elvesztette a paradicsomot. - Ó, szent hallgatás!

      Minden haszontalan, szükségtelen szóért számot kell adnunk - az isteni Üdvözítő figyelmeztet rá. Tehát: hallgass, ne beszélj! Teljes legyen a silentium! A békét, a teljeset, a boldog békét, a lélek áldott, szent nyugalmát csak így nyerjük el. Különben szórakozottság, nyugtalanság, zavar, elégedetlenség, diszharmónia az osztályrészünk.

      A lelki elsekélyesedésnek igazi oka mindig a fecsegés. A nagyot, a nemeset, a valóban szépet, a mennyeit lassankint nem látjuk meg; elveszítjük iránta érzékünket. Ellaposodunk, meglazulunk, egészen közönségessé válunk. A silentium, a titokzatos, magányba szerelmes csendhallgatás fokozatosan elveszti szemünkben minden vonzóerejét; olyanokká leszünk, mint a lármázó verebek, nem értjük meg a hallgatag, magányos Sast, a tabernákulum Foglyát - Jézust.

      Történt egyszer, hogy a verebek nagy lármát csaptak. Közibük tévedt a madarak fejedelme, a hallgatag sas. Hogyan került oda, ilyen társaságba? - ki tudná ezt megmondani?!... Az egyik veréb észrevette s már ostromolta fecsegésével:

      - Mondd csak, fejedelem, miért hallgatsz oly mélyen? - csipkedte a kicsi a nagyot, a hitvány a nemes madarat, a piszokban turkáló a magasságokban szárnyalót.

      - Mert te sokat fecsegsz - válaszolt a sas.

      Igen, ahol fecsegnek, ott az, ami kiváló, ami érték, a nagyság nem érvényesülhet; ott nincs becsülete a magasztosnak. Ott a föld számít, az ég elborul, s nem ragyog a Nap.

      Hová röpül be az isteni Sas? Mily szívbe, mily lélekbe? - Ahol csend van, ahol a nyelv hallgat. Isten a Paradicsomban tette meg sétáit a délutáni lágy szellő fuvallatánál Ádámmal, Évával...

      A kármelita kolostor ittfelejtett Paradicsom. Annak kell lennie!... Tőlünk függ, Testvéreim, verebek vagyunk-e, vagy - az isteni Sas kalitkái?!...

      Silentium! Silentium! Silentium!

      A kármelita nem fecseghet. Az hallgat. Szereti a cellát, a magányt s fölkeresi sűrűn - ha másként nem lehet, akkor lélekben - a sasfészket, s ott is hallgat, az áldott tabernákulum előtt. Mert az igazán kicsi hallgat ott, ahol a Nagyok beszélnek, a Nagyok, a Boldog Szentháromság Szent Személyei... Amikor adorál, akkor sem beszél. Beszél majd Jézus a szent csöndben. Beszél Ő, azért, mert a lélek silentiumot tart. Ezt úgy hívják: a silentium csókja! Jézus adja, de - a silentium fogja fel. Ilyenkor a silentium a lélek szája...

      Ha megkérdeznéd az Édes Szűzanyát, mi a te számodra az üzennivalója, mint ahogy egykor Szent Bernadett által üzente az egész emberiségnek: bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat! - neked most ezt kötné édesen, ellenállhatatlanul Őt szerető gyermeki lelkedre: Silentium! Silentium! Silentium!

      3. A nyelv gonosz is. „Tűz, a gonoszságnak egész világa” (Jak 3,6). Tehát nemcsak vadállat. Ami vad, az még nem okvetlenül gonosz is. Ami durva, kegyetlen, kíméletlen, annak forrása nem mindig rosszakarat, gonosz kívánság, vagy tudatos önimádat és a jónak gyűlölete. A nyelv a „gonoszságnak egész világa”, hangsúlyozza a nyelv szent szakértője, Jakab apostol. - Vajon mit beszél ez a „gonosz” nyelv?

      Szájuk ontja a kevélységet (Zsolt 16,10). Igen, a gonosz nyelv szórja, árasztja, ontja a gőgöt, a büszkeséget, az elbizakodottságot, mint a gyárkémény a kormos füstöt. Mennyi a hencegés, a hetvenkedés, a bűzös dicsekedés! E gonosz nyelv gazdája magának tulajdonít mindent, semmit az Istennek, akit nemlétezőnek vél. Hogy támad, tör Isten s ember ellen! Mennyit érvel s bizonyít, mint a legkörmönfontabb ügyvéd! Mindig s mindenben advocatus diaboli, nem, nem a „szentpör”-ben, hanem a maga apró csatáiban!

      Aztán - szájuk ontja... a hazugságot. Kicsit és nagyot, ártatlant és veszedelmeset, ártót és gorombát. Mennyi hazugság a gonosz nyelven! Szinte kérdezzük: mikor mondhat ez igazat?! - Soha, talán még véletlenül sem!...

      Folytassuk a gonosz nyelv munkájának leírását?! Felsoroljuk talán a rengeteg mocskot, amit kiköpköd ez a förtelmes húsmasina?! A tisztátalan szavakat, beszédeket, az állatias élceket?! Elsírjuk, elzokogjuk fájdalmas panaszunkat a szörnyű káromkodások miatt, amelyek mint pusztító jégeső hullanak erre a boldogtalan földre, a jó Istent, az áldott Jézust, az Édes Szűzanyát, a Szentségeket, a Szenteket gyalázva?! Rámutassunk a temérdek megszólásra, amelyet ma már alig vesznek bűnnek, s amely annyi, de annyi becsületes embernek vette el a jóhírnevét, amit aztán senkinek esze ágában sincs jóvátenni?! Vagy fölháborodva ostorozzuk a gaz rágalmakat, amelyeknek valósággal a lélek „hekatombáit” hozzák áldozatul lelkiismeretlen személyek szinte nap-nap után?!... És aztán végül is a sok kritika, jogosulatlan bírálgatás, a megítélések, a rosszakarat, a féltékenykedés és irigység éles pengéjével kettévágott nemes ambíciók, szent tervek, stb., stb.?!... - Nem jobb volna mindezekről hallgatni?! Igen, igen - hallgatni!!

      Silentium! Silentium! Silentium!

      Kell-e a fék, Testvérem?! - Ismered-e már a nyelvet?!

      De egyelőre elég! A többit majd elmondom a következő fejezetben. Most siessünk a tabernákulum elé, a belső sekrestyén át, amelynek faláról immáron megértőleg köszöntenek bennünket a Silentium titokzatos szent, nagy betűi - engesztelni a hallgatag isteni Sast, Jézust - a nyelvhibákért, az enyémekért, a te hibáidért és minden embertestvérünk nyelvvel vétett bűnéért. Az édes Szűzanya drága kezébe fogódzkodva kérjük mély bizalommal és nagy alázattal, hogy Ő, a nagy Hallgató, tanítson meg bennünket a szent Hallgatás tökéletes elsajátítására, hogy a mi „vallásosságunk ne legyen hiábavaló”, hanem „megfékezvén nyelvünket””, Neki tetsző és szent Rendünknek díszére, becsületére váló! Amen.

Felelősek vagyunk szemünkért

Külső önmegtagadás

3.

Szemfékezés

„Aki lesüti szemét, üdvösséget lel” (Jób 22,29).

      A szem a lélek tükre. Benne tükröződik annak a léleknek minden szépsége, de ott lángolhat annak minden gonoszsága is. Benne melegszik az édes szeretet, de sötéten lángolhat belőle a gyűlölet. Süt benne a béke napja, de félelmetes csatákat vívhat tükrében a szenvedélyek harca. A szem kacaghat és sírhat. Ígérhet és visszautasíthat. Lehet buja és lehet ártatlan. Lehet őszinte és lehet ravasz. Lehet igaz és lehet hamis. Van ragyogó és van megtört szem. Van kárhozat és van - Jézus; és mindkettőt elárulja a szem - a lélek tükre!

      Egy lélek története, ez a felirata minden szemnek. De ott borong a misztikus cím is: Egy lélek jövője!

      A szem megmutatja; milyen az a lélek, milyen volt és milyen lesz!...

      De a szem nemcsak tükör, a szem ablak is. Az ablakot ki lehet nyitni és be lehet csukni. Beröpülhet rajta a dalos madár, de besuhanhat rajta a néma denevér is. Verebek csiripelhetnek éktelen lármával párkányán, de az édes fecske is fészket rakhat a falán. Beeresztheted rajta a legyek rajait, de betévedhet rajta a színes lepke is. Bemászhat rajta a tolvaj, és kilophatja az emberi szív kincseit. Angyalok is járhatnak ki-be rajta. Bemehet oda az Élet és a Halál. Jézus és a Sátán.

      Tőled függ, kit eresztesz be. Tőled, nyitod-e, csukod-e?!

      A szempilla olyan fal, amelyet ellenség meg nem mászhat; olyan sánc, amelyet soha át nem törhet - amíg a lélek akarja!

      Tőled, egyedül tőled függ! Kormányosa, ura vagy-e szemednek, vagy rabja?!

      A szem ajtó is, vagy kapu. Beléphet rajta a koldus és a királyfi. Begördülhet rajta az ékes hintó és a falrengető szemeteskocsi. Becsúszhat a kígyó és beronthat az ordító oroszlán, a vad tigris és a kéj dantei párduca és minden állat; csúszómászó és patás, meg hasított körmű, bejuthat, be, be - a sertésfalka is!...

      Volt egyszer egy gyönyörű kastély, egy nagy falu kellős közepén. A falu hosszú utcáján libák, ludak sétálgattak; este meg jött a csorda, a konda, és szállt föl a por, sűrűn, fullasztón. A kastélynak elől nem volt ablaka, csak egy nagy, igen nagy kapuja. Sohasem látták nyitva a falubeliek. Azt beszélték róla, hogy paradicsom belül. Az ősinek, az elveszettnek mása. Gyönyörű kertje van, s csodás virágai. Folyók szelik át, csobogó patakok. - Történt egyszer, hogy nyitva felejtették a kaput. Estefelé volt; épp akkor eresztették neki a falunak a hazatérő sertésfalkát. Az iszonyatos porban ott szaladt a malac és az anyja, a sertések apraja-nagyja, a sovány és a kövér, a mocskos meg a fehérszőrű, mind, mind, röfögve, visítva, ostobán, moslékra vágyón. És jaj! - az élen az első meglátja a kaput, a hatalmas, gyönyörű kaput - nyitva-tárva!... Mintha egy pillanatra megtorpanna, aztán - be, nekiiramodva; utána a többi, be, be, a kastélyba, a mennyei kertbe. És tíz perc alatt csupa rom és piszok az egész „paradicsom”.

      Azóta mondják: volt egyszer egy gyönyörű kastély... Mintha mese lenne!... Testvérem, nem is gondolnád, amit én tudok. Az emberek nagy százaléka jól tudja, hogy ez a mese nem mese, hanem szörnyű valóság.

      Mennyi a csodaszép gyermeklélek! Hány lélekkastély rejt belül paradicsomot, ahová csak mennyeieknek van bejárásuk - a nagykapun. Aztán egyszer csak megnyílik a kapu és berohan a konda. A kaput nyitva felejtették vagy készakarva kitárták, vagy megostromolta a bűn, vagy bezúzta a Sátán - mit tudom én, hogyan történt?!

      Volt egyszer egy gyönyörű kastély... Es a felnőttek ezrei hullatják könnyeiket; úgy szeretnék, ha még egyszer, ha újra lenne - egy gyönyörű kastély... Lélekkastély! Sírnak rajta, mert oly nehéz újra fölépíteni! Vannak megtérések, de oly sok az újra elbukás. Mi az oka? A kapu! A szem! Megszokták nyitva tartani. S jön a konda, becsúszik a kígyó...

      Dávid, a szent, a frigyszekrény megmentője és zsoltárköltő, Isten kedvence, a palota tetejéről nem fékezte a szemét - elbukott szörnyen.

      Szent Jeromos, még római életében, valakit nagyon megnézett. Hosszú évek szörnyű küzdelmére volt szüksége a pusztában, hogy lassankint elhalványuljon a csábos kép emlékezetében. - Nem fékezte a szemét.

      Igen veszedelmes tulajdonsága a szemnek: a megkívánás. A szemek kívánsága - így nevezi Szent János apostol (vö. 1Jn 2,16). A szem tud enni, tud falni. A szemet lehet legeltetni is. S valóban legel - képen, szobron, a természet szépségein és személyeken. És ha szabadjára engedjük, ha nem fékezzük, ha nem fegyelmezzük - szabados lesz és féktelen: romlásba dönti a lelket, amelynek tükre, ablaka és kapuja.

      Mily áldás, mily jótétemény a lesütött szem!

„Amit a szem nem lát, azt a szív nem kívánja” - mondja Keresztes Szent János. Viszont amit meglát a szem, az után rögtön fölébred a szív szenvedélye, azt megkívánja. „Aki lesüti szemét, az megszabadul” (Jób 22,29). Mitől? Temérdek kísértéstől. A világtól. Mert minden a szemre „pályázik”. Az utca, a kirakatok, a reklám, a ruha, az öltözködés, a kíváncsi tekintetek, a strand, a mozi, a látványosságok. Mind-mind ostromolja a lélekkastély nagykapuját.

      Ne gondoljuk azonban, hogy csak a tisztaság terén kerülnek szörnyű bajba. Van még egy másik következménye a szem szabadosságának: föltámasztja a birtoklás vágyát, a bírvágyat, a Sátánnak ezt a leghatalmasabb eszközét, amellyel örökre bilincsbe veri a szegény lelket.

      A szemek kívánsága a gyökere az ember legrútabb szenvedélyének: a kapzsiságnak! Azért van annyi pör a magyar falvakban és városokban. Azért a háború és a gyűlölet a nemzetek között - a bírvágy miatt!

      Benn, mélyen gyökerezik a romlott emberi természetben. Prohászka utazott egyszer fiatalabb korában egy idős úriemberrel. A vonat megállt pár percre az egyik nagyobb állomáson. Az utasok rohantak neki a friss enni-innivalónak. „Mily éhesek!” - csodálkozott Prohászka. „Dehogy!” - szólt a másik - „a bírvágy hajtja őket!”

      Lásd, Testvérem, ezért van szükség a szemfékezésre.

      A szegénység fogadalmát nehéz volna nélküle megtartani. De talán még kevésbé a tisztaság fogadalmát. Érted már, ugyebár, Szent János atyánkat?! - „Amit a szem nem lát, azt a szív nem kívánja.”

      Lesütni a szemet! - ez a jelszó ezután. „Aki lesüti szemét, az üdvösséget lel” (Jób 22,29). Az tiszta lesz, hófehér és - szabad, nem rabszolga! - Lesütni a szemet! Szövetséget kötni a szemmel, mint Jób - „Szövetséget kötöttem a szememmel, hogy még csak ne is gondoljak...” (Jób 31,1), igen, hogy még csak ne is tudj gondolni arra, ami fölgyújthatná benned a bírvágyat, a szenvedélyek tüzét.

      Mi az oka annak, hogy oly szórakozott vagy?! Hogy elkalandozik a fantáziád, hogy képtelen vagy összeszedettségre szert tenni?! Az, hogy szabadon jártatod tekintetedet mindenen, amit csak megpillantasz.

      Nem tapasztaltad Testvérem, mily kíváncsi a szem?! Hát azt, hogy mennyire szereti a hiúságot?! S aztán, ha tudnád, mily rossz példát adsz másoknak, szemednek ide-oda jártatásával - magadba szálnál bizonyára Jézusnak e komoly szavaira: „Ha szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt...” (Mt 18,9)

      De hát mit tegyek?! - veted közbe. Kell, hogy lássak?! - Az igaz! De hogy mikor? Azt megmondja majd neked az erények kocsisa: az okosság.

      De az is bizonyos, hogy lelki életed kezdetén - mégpedig nemcsak a legeslegkezdetén! - ezt az önmegtagadást szinte szüntelenül kell gyakorolnod mindaddig, amíg csak tökéletesen ura nem vagy szemednek, addig, amíg annyira nem jutottál a lelki életben, hogy a különböző benyomások már nem okoznak zavart bensődben. Addig azonban fékezd szemedet!

      A szem igen élénk. A legkisebb zajra reagál. Azonnal odafordul: akár fény az, akár hang, vagy szag, mozdulat, kis változás a környezetedben. Ajtó csukódik, léptek hangzanak - a szem rögtön odatekint. Fékezd meg!

      Ne nézd a képet, ne tekints a könyvbe, amely felé vonzódik a szemed. Ne nézz ki az ablakon, akármilyen csillagos is, vagy ragyogóan kék az ég.

      Ne nézz az arcokba. Megláthatod, de ne nézd meg az alakok körvonalait. Legfeljebb annyit tehetsz meg, mint az áldoztató pap: szükségképpen látnia kell az arcot, de nem nézheti. Szalézi Szent Ferenc mondta egy nőgyónójára: Láttam, de nem néztem.

      Ha pedig nem okvetlenül szükséges, ne is láss! „Jobb egy szemmel...!” A kóruson, az ebédlőben pedig tökéletes legyen a szemfékezés. Ne lásd meg, ki jön be, ki megy ki. Csak az lásson, az nézzen, akinek az hivatalához hozzátartozik.  A szabály ez legyen: Ami vonzza a szemet, amire kíváncsi a szem, attól tagadd meg tekinteted!

      Mintánk - Jézus és a Szűzanya!

      Ők mindenben Istent látták. Jézusról meg van írva: „Fölemelé szemét”. Tehát lesütött szemmel járt-kelt. Tegyünk mi is így, mint Jézus és a Szűzanya. S ha mégis föl kell emelnünk tekintetünket, ha látnunk kell, akkor lássuk meg mi is mindenben Istent!

      Tehát a természetben is; ez az Ő műve, áldott kezének nyoma. A dolgokban, élőkben és élettelenekben. Az eseményekben, amelyek mind úgy alakulnak, hogy az Ő akaratát szolgálják. Végül és mindenekfölött - a személyekben, embertársainkban! Itt, itt főként, lássuk meg az Istent, s mindig Őt lássuk bennük: az Atyát, aki teremtette a lelket, és aki gondoskodik arról a lélekről, irányítja sorsát, ezer mesterfogással hajlítja maga felé annak akaratát; - a Fiút, aki megváltotta azt a lelket, éppúgy mint az enyémet, hullatta érte drágalátos szent vérének ragyogó gyöngyeit, mint értem; - a Szentlelket, akinek temploma, s ha nem volna az, azzá lesz, talán az én testvéri imám s önfeláldozásom árán.

      Igen, igen, tekintetem mindenütt, mindenben és mindenkor azt lássa, nézze, szemlélje, amire rendeltetett: a szentséget; azt, ami tiszta, ártatlan, ami istenien szép, fönségesen nemes, ami onnan felülről való - mert ez a kizárólagos tárgya a jó Istentől alkotott drága emberszemnek. S ha bűnt lát, ha kénytelen meglátni a tisztátalant, a gonoszt, a kegyetlent, mindazt, ami ördögi?! - akkor forduljon el ez a szem, húzódjék vissza, csukódjék be!

      Felelősek vagyunk szemünkért!

      Ha kénytelenek vagyunk fölnyitni szemünket másoknak, ha úgy adódik, hogy beléje tekinthetnek idegenek - mit lássanak meg benne? - A bűnt? A zavart? A bujkáló ravaszságot? A hitvány kétszínűséget? A gyűlölet villámait? Az irigység sápadt színeit, az érzékiség füstös-kormos lángjait? A tisztátalanság mocskát? A halál dermedt csendjét? - Nem, nem ezerszer nem! Hanem az édes mennyországot: azaz a szent, igazi alázatot, a lélek rendezett életét, csodás harmóniáját, azt az édes békét, amelyet a világ nem adhat; és azt a tökéletes ártatlanságot, amely ott tündöklik minden kisgyermek nagy, kerek szemében.

      Akarod, hogy tiszta legyen a tekinteted, hogy megmenekülj a szem szabadosságától, hogy ne lásson hiúságot; hogy a szemek kívánsága ezer veszedelembe ne döntsön?! - Akarod?

      Légy gyermek!

      De hogy gyermek lehess, ahhoz kettő szükséges: 1. A szemnek tökéletes megfékezése, oly értelemben, amint azt föntebb fejtegettük és 2. édesanya, a mennyei: Jézusnak Anyja, s minden emberé, Mária!

      Édesanya, aki gyermekét kezénél fogva vezeti, vagy az ölében tartja, óvja nemcsak a széltől, de minden tisztátalan tekintettől is, az ezer meg ezer hiúságos benyomástól. Édesanya, a Szeplőtelen Fogantatás, a legédesebb, legtisztább, legszeretőbb, aki a maga mennyei tekintetét belemélyeszti gyermeke szemébe, hogy abban ott tükröződjék örökre a Menny, hogy azok a szemek csakugyan soha ne lássanak hiúságot, hanem már itt a földön hirdessék: arra alkottattak, hogy mindig és mindenben Istent keressék, kutassák és élvezetet csak benne találjanak. Ő őrködik fölöttünk, akik az Ő fehér hajóján, fehér vitorlákkal, hónál fehérebb lélekkel, végtelenbe néző, de ártatlan gyermekszemekkel eveznek a szüzek titokzatos, gyönyörű énekét dalolva az örök kikötő felé, ahol várja őket az álmok álma, szívük édes gyönyöre: a hófehér Salutaris Hostiában élvezett Üdvözítő - Jézus, akinek legyen dicsőség és dicséret mindörökké! Amen.

A lelki élet önmegtagadás nélkül – hazugság

2.

Az önmegtagadás fajtái

„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát” (Lk9,23).

      Az önmegtagadás nélkülözhetetlen. Ha ezt egyszer végleg beláttuk, s ellenállhatatlan vágy hajt bennünket az önmegtagadó élet után, mert szeretnénk igazi Krisztus-követőkké lenni, akkor szükségképpen támad föl bennünk a gondolat: miként az imádságban, ezen a téren is legyünk „szakemberekké!”

      Minden fáradságot megér, hogy az önmegtagadás kérdésének horderejét minden oldalról áttekintsük, megvilágítva lássuk, és gyakorlására visszavonhatatlanul felbuzduljunk.

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az önmegtagadás kétféle: külső és belső önmegtagadás.

      A kettőt szigorúan meg kell különböztetnünk egymástól, s a belsőt messze a külső fölött állónak vallanunk anélkül, hogy ez utóbbi értékét a legkisebb mértékben is csökkenteni akarnánk.

      A külső önmegtagadás tárgya: a külső érzékek- a látás, hallás, ízlelés, szaglás és tapintás érzékszervei; - a belsőé: a szenvedélyek, vágyak, hajlamok, sőt a fantázia, az emlékezet, és mindenekfölött a két nagyszerű lelki tehetség: az értelem és az akarat. Szóval - az egész „Én”, az egész „ember”, végig az egész vonalon, a szüntelen önmegtagadásnak kemény gyeplője, férfias kormánya alatt.

      Micsoda perspektíva, mily hallatlanul lenyűgöző távlat nyílik meg a haladni akaró lélek számára a Krisztus-követés „korinthusi versenyében!” A szemfékezésen kezdve, végig - kivétel nélkül - az összes külső és belső érzékeken, el egészen az értelmi meggyőződés kerékbetöréséig, mily harc, mily rettentő háború, és mily fölséges győzelem kilátásban!... Mert hiszen a leghatalmasabb ellenségről van szó. Nem a világról, nem az ördögről, hanem még ezeknél is szörnyűbbről. A legveszedelmesebbről, a házi ellenségről: önmagunkról.

      Mi magunk vagyunk önmagunknak legnagyobb ellenségei. A saját „Én”-ünk az, amely bennünket el akar ejteni, s talán már rég áldozatai is vagyunk.

      Győzd le tehát magadat!

      De hogyan?!... Ha nem ismered önmagadat, tehát az ellenfeledet; ha nem vagy tisztában az ellenség számával (ellenséged a szemed, a füled, stb., az egész belsőd, a botorkáló, gőgös értelmed és a romlott akaratod) - terepével, szándékaival, fékezhetetlen érvényesülési hajlamaival, kíméletlen, zsarnoki természetével, ha kell: édes, hízelgő fondorlataival, mily végzetes baj származik ebből; hát még akkor, ha nem is látnál benne ellenséget, hanem mindvégig rabszolgája maradnál!... A felső ember az alsónak, a lélek a testnek, az angyal az ördögnek!

      A lelkünkben tomboló gigászi küzdelemnél mily könnyen elszámíthatjuk magunkat, mily hamar tévedhetünk s hadvezéri műveleteinket mennyire helytelen irányba terelhetjük, ha szakképzettségünk gyenge, elméleti áttekintésünk zavaros, és főként, ha gyakorlati tudásunk minimális.

      Itt van pl. már az előbb említett, döntő különbség a külső és belső önmegtagadás között. Elég, ha valaki csak a külsőt hangsúlyozza az önmegtagadás gyakorlatában, elhanyagolva, talán meg is feledkezve a belsőről - semmire sem megy a lelki életben. Vagy fordítva: a belsőt veszi lényegesnek, s ebbe beleveti minden tartalék erejét - ami egészen helyes és kívánatos is -, azonban elhanyagolja a külsőt, annak értékét leszállítja, szinte megveti; ennek aztán az a következménye, hogy mindjárt gyanússá lesz a belső is, s félő, hogy az egész belső önmegtagadás inkább jámborkodó, képzelődő velleitás, mintsem komoly, belső aszkézis, hiszen az emberi lélek felső, szellemi része itt e földön nem függetle níthető a külső érzékek működésétől. Ezeknek hatása, befolyása állandó; s ha nem ellenőrizzük, ha nem tagadjuk meg őket, csakhamar rájövünk, hogy az egész belső-felső világunk - enyhén szólva - a levegőben lóg, s egy szép napon bekövetkezik a katasztrófa: a halálos bűn, a lélek összeomlása. Akkor aztán siránkozunk, jajgatunk és világosan látjuk: a külső önmegtagadás rovására hangsúlyozott egész belső életünk nem volt egyéb, mint büszke s tetszetős retorika.

      A különbséget még jobban feltünteti az önmegtagadás módja. Az okosság minden erkölcsi erényt kell hogy irányítson, vezessen. Nincs a lelki életnek az a fázisa, amely rá ne szorulna erre a finom, rendkívül pontos s hajszálnyi eltéréseket is megérző iránytűre, de az önmegtagadó élet hajóján egyenesen nélkülözhetetlen; a külső önmegtagadások parancsnoki hídján pedig nemcsak kormányos, de ő a kapitány is.

      Belső világunkban nem kell mérlegelnünk, vajon megtagadjuk-e teljesen, az egész vonalon, akaratunkat, hogy azt meg tudjuk egyeztetni Isten akaratával. Hiszen Kis Szent Teréz, az önmegtagadás modern nagymesternője, kb. ezt mondta: Jézusom, nem kérek tőled mást, csak azt az egyet: vedd el akaratomat! Ki akarná mérsékelni ezen a téren önmegtagadását?! Lehetne-e annál okosságról szó, aki okosságból nem minden vágyától akarna szabadulni, s túlzottnak tartaná Keresztes Szent János tanítását, a szív kiüresítésének tanát, és elsiklanék „okosságból” e megfellebbezhetetlen megállapítás felett: amíg Istenen kívül egyetlen vágyad lesz, legyen az még oly kicsi és jelentéktelen - nem vagy tökéletesen boldog s a lelki békéd nem teljes! Vagy - ajkát biggyesztené a „vak engedelmesség” hallatára, mivelhogy „a józan ész” mást mond, s hallani sem akar értelmi belátásának feláldozásáról.

      Ellenben a külső önmegtagadás okosság nélkül csakugyan olyan, mint a hajó kormány, iránytű, sőt kapitány nélkül. Olyan - mint pl. lenne az a szerzetes, aki húsz cm-nyi magasságból vastagon szórná az ürmöt az édes tésztára, mindenki szeme láttára, noha gyomorbaját orvos gyógyítja, de az engedelmességben okoskodó volna s ellenállna az elöljáró akaratának. Vagy egy másik, aki dolgozó testvér létére a konyhában titokban égési sebeket sütögetne a tenyerére az önmegtagadás után való „forró” vágyakozásból, úgyhogy már a seprű nyelét sem képes megfogni, nemhogy komolyabb fizikai munkát tudna végezni, pedig erre a célra fogadta fel a szent Rend. Kis Teréz is nagy felbuzdulásában nekiment a bolt előtti ládáknak, olyannyira fékezte szemét, no de ő valóban olyan okos volt, hogy hamar tanult a saját és más kárán is, és a külső önmegtagadás terén is a tökélyre vitte az okosság szempontjából.

      Az elhatároló vonalat a kétféle önmegtagadás között tehát a leghatározottabban meg lehet húzni; a különbséget pedig kettejük között minden lelki embernek meg lehet, sőt meg kell látnia és e lényeges különbség szerint azokat gyakorolnia.

      A belső önmegtagadásból minél több, annál jobb! - A külsőből?...

      Ezt egyedül csak az okosság döntheti el, mégpedig a jól ellenőrzött, a felülbírált okosság; nem akármilyen, szubjektív, magunk termelte okosság, hanem egyedül az, amely tökéletesen egyezik az erkölcsi erény fogalmával. Hiszen pl. az adagoknak önkényüleg tetemes leszállítása az étkezésben egy időre kitűnő testi, sőt lelki hangulatot eredményezhet, mert az ételek súlya, anyaguknak nehézkés megemésztése már nem teheti nehézzé a testet; a könnyű testben pedig könnyen, szabadon röpködhet a lélek; de ez csak szubjektív okosság, mert mihelyt elővesszük a józan eszünket, s tárgyilagosan kezdünk gondolkozni, azonnal látnunk kell - már előre - a testnek legyengülését, a vidám hangulatnak, a jókedvnek szinte rohamos lecsökkenését, úgyhogy csakhamar kifejlődhetik a „nagy aszkétából” a savanyú és gőgös „szent”. Nemegyszer még szomorú következményei is lehetnek egy ilyen félelmetes böjtölésnek: hosszadalmas gyomorbaj, sőt hivatásvesztés is. - Természetesen nem gondolunk itt a nagy önmegtagadókra, akiknek Isten adott rendkívüli kegyelmet rendkívüli önmegtagadásra.

      A belső önmegtagadás általánosságban veszélytelen. A külső igen veszélyes lehet. Az előbbihez nemigen szükséges a vezetés, másoknak az irányítása. Az utóbbinál - elengedhetetlen. „Mások”-on itt elsősorban az okos lelkivezetőket, gyóntatókat, szerzeteseknél mindenekfölött az elöljárókat értjük. A kitűnő lelki könyvek ezen a téren is megbecsülhetetlen szolgálatot tehetnek. A három legnagyobb kármelita szent: Szent Teréz, Keresztes Szent János és Kis Szent Teréz munkái, írásai, gyakorlata tökéletesen kimeríti az önmegtagadás kérdésének egész arzenálját. Tanulmányozásuk - világos, komoly fejjel, s nem hóbortos, rajongó képzelődéssel - valósággal szakemberré nevelheti elméletileg is, gyakorlatilag is Krisztus követőjét.

      S hogy még jobban megértsük a különbséget, két sűrűn használt fogalmat említek: lemondás és önsanyargatás!

      E két szó még inkább kifejezi a kétféle önmegtagadás irányát s így a különbség élénkebben szemlélhető. A lemondás a lélek erőire vonatkozik, az önsanyargatás a testre. Az előbbi a szorosan vett önmegtagadás, az utóbbi a külső érzékek mortifikálása, sanyargatása.

      Miről kell lemondania a tökéletesség hegyóriásának csúcsát szemlélő lelki embernek? - Mindenről - Istent kivéve!

      Felejthetetlenül vési ezt emlékezetünkbe Keresztes Szent Jánosnak plasztikus, minden kétséget eloszlató hegyrajza.

      Aki le tud mondani, s le is mondott a méltóságokról, kitüntető hivatalokról, de nem akar lemondani makacsul tartott véleményéről; aki lemondott egyéni szabadságáról, hogy kolostorba vonulhasson, de nem akar lemondani egy dédelgetett tervről, s végre akarja hajtani önkéntes vállalkozását, amelyet esetleg minden egyéb tekintély is támogat, talán elő is ír, csak az elöljáró kifejezett akaratával ellenkezik, mert az nem vele óhajtja végrehajtatni azt az „opus”-t (ő tudja miért!) - az éppen nem mondott le mindenről, annak a lemondása nem teljes, sőt nagyon is hiányos; és bizony nagyobb lehet a távolság a szerzeteslélek és az óhajtott tökéletességcsúcs között, mint annak a bizonyos alföldi városnak a távolsága Jeruzsálemtől. Igen, mert itt a „minden”-ről való lemondáson van a hangsúly. Vacate et videte, Figyelj, nézz - hangsúlyozza szüntelenül a Szent Atya.

      Az önsanyargatásnál viszont más szempontok jönnek tekintetbe. Ott az okosság dönt. Roppant szükség van az önsanyargatásra, nélkülözhetetlen éppúgy, mint a lemondás, de inferioritásban van ezzel szemben - alacsonyabb értékű a valutája.

      A belső önmegtagadás, a lemondás - arany; a külső önmegtagadás, az önsanyargatás - ezüst. Ki tud mindig arannyal fizetni?! Az ezüstből könnyebben telhetik. Bár az is igaz, hogy aki egyszer föltalálta az aranycsinálás mesterségét, és művésze ennek a lelki alkímiának, az mindig arannyal fizet, mert még az ezüst is arannyá válik a kezében. Az áldozatos szeretet aranyát két kézzel szórta a kereszt tövébe a csodálatos Kis Szent Teréz.

      Van végül még egy nagy különbség a kétféle önmegtagadás között. Az, hogy a külső önmegtagadás a belső rovására, s annak elhanyagolása vagy lebecsülése miatt valóságos szenvedéllyé lesz, amely elhomályosít minden egyéb okos megfontolást a lelkiek terén. Könnyen kifejlődhetik egy olyan zsarnokság vak-gyakorlása közben, amelynek a hatalma alól férfi legyen a talpán, aki kiszabadítja magát.

      Gyakoroljuk mind a kettőt, a belső önmegtagadást és a külsőt, a tökéletes lemondást és az okos önsanyargatást, de mindig úgy, hogy az elsőnél a „minden”, a „teljes”, az „egész” legyen a jelszó, a másiknál pedig az okosság. Gyakoroljuk mindig abban a szent meggyőződésben, hogy az életszentségnek ez az útja! Mert Krisztus után nem mehet, következőleg el sem érheti senki, aki magát meg nem tagadja.

      Csak így leszünk valóban Krisztus követői, azé a Jézusé, aki hallgatott, amikor döröghetett és büntethetett volna; aki puszta földön hált, amikor palotát választhatott volna pihenőhelyül, és kereszten függött és ecetet kóstolt, amikor egyetlen szavával ellenségeit megsemmisíthette volna.

      Igen! Aki azt mondja: lelki életet él, és nem ismeri, nem gyakorolja az önmegtagadást, az becsapja önmagát, mert a lelki élet önmegtagadás nélkül – hazugság! És aki dicsekszik külső aszkézisével és szigorú bírája-feddője a csetlő-botló lelki embernek, amellett azonban önakaratát tűzön-vízen keresztülviszi, és nincs ember, aki neki ellentmondani merne - ez is csak áltatja önmagát. Mert nem az a Krisztus-követő, aki hiúságból böjtöl és hangtalanul dicsekszik külső fegyelmezettségével, hanem aki szelíd és alázatos szívű, mint Jézus, az áldott Mester.

      Igen, Ő, a jóságos, édes Mester tanítson bennünket mindig és mindenütt, bárhol vagyunk, magunkban vagy a közösségben, cellában vagy a világ szeme előtt - mennyei szelídségre és valódi alázatosságra, mert egyedül Ő az út, amely az örökéletre vezet.

      Ó, szelíd és alázatos szívű Jézus, légy mesterünk az önmegtagadásban is! Amen.

Önmegtagadás

II. rész

Önmegtagadás

1.

Önmegtagadás

„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát!” (Lk 9,23)

      A kármelita szerzetesi élet imádságból és önmegtagadásból összetett élet (Instr. 153). A Kolostori Iskola eddig a kármelita élet imádságos részét fejtegette. Most az önmegtagadásról lesz szó.

      Nélkülözhetetlen.

      Lehet-e igazi imádság önmegtagadás nélkül?! - kiáltunk fel mi is Szent Terézia anyánkkal. Mondhatja-e valaki, hogy tud imádkozni, holott fázik az önmegtagadástól? Tud-e úszni az, aki borzong a hideg víz láttára, és a mélység meg a hínár ijesztgeti gyáva természetét?! Vergődik, bátortalanul próbálkozik, de nem úszik, hamar elfárad, és sejtelme sincs arról az édes gyönyörről, amellyel az izmos, edzett iskolázott férfikarok szelik a daloló hullámokat. Tudja-e, mily édes az Úr, élvezte-e az imádságban fürdés-úszás gyönyöreit az, aki nem edzette magát az önmegtagadás nagyszerű tréningjében a szenvedélyek szüntelenül zajló hullámaival szemben?! Tud-e a versenypályán futni az, aki nem tartózkodik mindentől; aki célba akar elsőnek beérni, hogy elnyerje a hervatag koszorút?!

      „A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért” (1Kor 9,25). - Nem kell-e tehát sanyargatnunk testünket és szolgaságba vetnünk, nekünk, akik a hervadhatatlan koszorúra pályázunk?!

      Mert ez a cél: a hervadhatatlan koszorú, a boldog Örökkévalóság, az egyesülés Istennel - Jézus! Igen, Jézus a cél! Nos, és az önmegtagadás?... Eszköz, amely a Célhoz vezet. Elhibázta a lelki életet, aki úgy bánik vele, mint céllal, s nem pusztán csak eszköznek tekinti. És aki fitymálja, mint eszközt?!... Sohasem ér célhoz. Egyszóval: nélkülözhetetlen eszköz!

      Nélküle nincs lelki élet, legfeljebb céltalan kalandozás. A tökéletesség útjára még csak véletlenül sem képes rábotlani az, aki nem ismeri az önmegtagadást; Isten hegyének a csúcsa pedig oly messze van e nevetséges kalandortól, mint a levélen rágó hernyó a Himalája megközelíthetetlen, örök hófödte sziklatömbjeitől.

      Az imádság és önmegtagadás úgy függ össze, mint a szeretet és alázatosság.

      Egyik a másikat feltételezi.

      De honnan veszem ezt a kategorikus, megföllebbezhetetlenül hangzó állítást?! Talán van kivétel?! Talán lehetne vita tárgya ez a kemény megállapítás?! - Ó, nem!

      Az mondja, aki az Alfa és Omega, a Kezdet és a Vég, az örök Ige -Jézus: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát” (Lk 9,23).

      Jézus követése - önmegtagadás.

      Kempis halhatatlan munkája, a Krisztus követése az önmegtagadás dicsérete, fejtegetése és ajánlása.

      Hiába mondod nekem, hogy szereted Jézust, ha utálod az önmegtagadást! Hazudsz, amikor állítod, hogy követed Krisztust, és nem tagadod meg magadat. Megengedem, hogy borzong a természeted az önmegtagadástól, de akaratodnak szeretnie kell azt, mert csak akkor szereted Jézusodat, ha örömmel jársz tövises útján. Ha kifogásolod az Ő útját, hogyan rajonghatsz Érte Magáért? S ha nem jársz az Ő útján, hogyan éred el a Mestert?! Ha nem ismered a nyomdokait s nem lépsz azokba, mikor veszed akkor égő Szent Szívét birtokodba?!...

      - Igen, elfogadom - feleled az Édes Tekintély szavának hallatára. - De - ötlik fel benned a kérdés - magyarázatra vágyom. Hadd értsem, mi szükségem van rá, lássam világosan, miért kellett a szent parancsnak elhangzania!...

      Megadom a választ.

      Valaha, még a bűn előtt, ott a paradicsomban, két boldog ember szerette Istent és az Istenben egymást. Csodálatos harmónia volt bennük. Az alsó rész: a külső és belső érzékek, tehát az érzéki rész tökéletesen alatta volt a felső, azaz szellemi résznek: az értelemnek és az akaratnak. A felső parancsolt az alsónak. A szellemi az érzékinek. Az ember az állatnak. Imádság volt az ember élete; Isten dicsérete és édes élvezete mindannak, ami körülötte volt: az egész természetnek, amely akkor még nem ismerte a félelmes viharokat és a vérengző vadállatokat.

      De aztán jött a tragédia, a szörnyű bűn. Az őstagadás, a gonosz „Nem szolgálok”, az irigy kígyó belopakodott az édes Béke és összhang országába; csábítására az „Igen” embere megtagadta Istennek az engedelmességet, „Nem”-et mondott és ezzel - fölfordult és összezavarodott minden.

      Azóta van vihar, jégeső, dörgés, villám és jaj, jaj, jaj! A felső rész, az értelem és az akarat lekerült trónusáról, és ami alul volt, fölül lett; és parancsolt az állat az embernek, az érzéki rész a szelleminek, az ördög annak, aki csak kevéssel kisebb az angyalnál.

      Vissza kell állítani a régi egyensúlyt, a paradicsomi békés, összhangzatos állapotot! Újra kell uralkodnia az értelemnek és az akaratnak! Meg kell tagadni az érzékek uralmát, letaszítani őket eredeti, alárendelt helyzetükbe; nem megsemmisíteni, hiszen Isten teremtette az érzékeket is - hanem gyeplőt vetni a szenvedélycsikókra, hogy arra húzzák a kocsit, amerre a lélek-kocsis, a felsőbb rész, az értelem-akarat kocsisa parancsolja. A fölszabadult érzékek, az általuk lángbaborult szenvedélyek, mint a megvadult paripák a kocsi előtt, úgy száguldanak árkon-bokron, szakadékon keresztül. A gyeplő elszakadt, a kocsis rég a kerekek alá került - a kocsit: a lelki életet összezúzza a bolond-vad iram.

      Gyeplőt a kézbe, testvérem, vesd a paripák nyakába; szabd meg az irányt, az utat: parancsolj, s ha nem engedelmeskedik az állat - ostort neki! Szoktasd rá, mint a jó lovas, hogy még ujjadnak, akaratodnak egyetlen kis mozdulatát is megérezze lovadnak, most már a te lovadnak szája.

      Szabd ki neki a pihenést, a munkát, még az abrakot is. Csak annyit, amennyi szükséges, s ami a célnak megfelel.

      Ne többet, ne kevesebbet!

      Sanyargatom testemet és szolgaságba vetem (IKor 9,27). Ezért, s a mondottak miatt van szükség az önmegtagadásra.

      Világos, hogy az önmegtagadás harcot jelent, nagy, sokszor elkeseredett harcot a győzelemért.

      De győznünk kell, mert, ha a másik győz, szolgái leszünk a testünknek, ocsmány vágyainknak, vad, romboló szenvedélyeinknek, martalékai az önszeretetnek. Nem lesz béke, tiszta öröm, mennyei szeretet; pokol lesz a föld és átok az életünk.

      Győznünk kell - mindenáron! Vagy az alsó, vagy a felső!

      Amíg harcolunk, addig nincs baj - Isten velünk!

      De ha letesszük a fegyvert, s engedünk a romlott Én-nek, a testnek, szenvedélyeinknek, a haragnak, a türelmetlenségnek, a bosszúvágynak, az irigységnek, az ambíciónak, a tisztátalanságnak, az érvényesülés, a törtetés szenvedélyének, a megbecsülés utáni forró vágynak, az ördögi makacsságnak és a buta kevélységnek - elvesztünk, nincs lelki életünk, a test diadalra jutott, győzött az állat az emberben!

      - Hová mész, Pista? - kiáltott valaki egy vadul vágtató lovas után, aki kétségbeesetten kapaszkodott lova sörényébe, s már-már levágódni készült:

      - Nem én megyek - felelte vissza elkeseredetten -, hanem a lovam visz, mit tudom én hová!

      A ló a szenvedély, a romlott Én, a lovas a romlásba vágtató, szerencsétlen lélek.

      Az önmegtagadás a győzelem iskolája; a szellem, a lélek diadalának nagyszerű arénája. Tulajdonképpen nem is erény. És mégis, nélküle nincs erény.

      Minden erény vele kezdi - az önmegtagadással. Ezzel emelkedik, mintegy ennek a hátán jut a magasba. Emelődaru. Viszi az edényt, a földről az Égbe.

      Valami csodálatosan nagy gyakorlati értéke van. Olyan, mint a csap a vízvezetéken. Ha megnyitjuk, folyik a víz: vékony sugárban, ha kicsit fordítjuk el; vastagon, erősen, szinte zuhogva ömlik, ha egészen kinyitjuk, ha felszabadítjuk. Nyisd meg az önmegtagadás csapját, és ömlik a kegyelem, olyan mértékben, ahogy megtagadod magadat!

      Miért nem élnek az emberek kegyelmi, azaz lelki életet?!... Mert nem tagadják meg magukat. Miért nem lépnek rá a tökéletesség útjára?!... Mert irtóznak az önmegtagadástól.

      Miért jár Jézus oly egyedül, magányosan, miért követik oly kevesen?! – Mert csak kevesen ismerik az önmegtagadás értékét.

      Szent Pál megtérése napján írom e sorokat. Miért lett Szent Pál Jézusnak kiválasztott edénye, a nemzetek nagy Apostola, miért járt a harmadik Égben?! - Mert „sanyargatta a testét és szolgaságba vetette”. Miért „nem volt hiábavaló Isten kegyelme” őbenne?! Egyesegyedül azért, mert szüntelen megtagadta magát.

      Ez a mi életünk is.

      Hasonlatos Szent Páléhoz. A mienk, azaz mindazoké, akik Jézust követjük, Jézust valljuk vezérünknek. Érte minden önmegtagadásunk. Érte minden harcunk!

      A győzelem iskoláját járjuk, azaz az önmegtagadásét; a diadal arénájában mérjük össze fegyverünket legeszeveszettebb ellenfelünkkel, romlott Énünkkel, bátran és határtalan bizalommal, mert mi is, mint Szent Pál - tudjuk, kinek hiszünk, és hogy ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, akkor azután, de egyszer meglesz a győzelem, és hogy a mi számunkra is eltétetett az igazság koronája, amelyet a győzelmes, kitartó önmegtagadás fejében megad nekünk az Úr, az igaz Bíró azon a napon! Amen.

Kis-Királyom, Kis-Királynőm

„Az én Kis-Királyom

és az én Kis-Királyném.

      Ők uralkodnak rajtam.

      Ők dirigálnak. Ők győznek.

      Ők parancsolnak. Ők szeretnek.

Kis-Királynőm! Kis-Királyom egész birodalmát adom Neked: a Szívemet. S vele minden lelket.”

(Napló 1954.szept.25)

      „Ó kicsi Jézus, legédesebb Fiúcska! Bennem és helyettem a Kis Mária, a titkos értelmű Rózsa, a Legszebb köszönt és imád téged. Ne az én szívemet, megromlott és vigasztalan testemet fogadd el, hanem az Ő Szeplőtelen Szívét. Fogadd el az Ő nagyon szeretett lelkét. Ne tekints az én gonoszságomra, szemed a kicsi, a legédesebb Máriát lássa, a legodaadóbb Máriát! Ó kicsi Jézus, legédesebb Fiúcska!”

(Napló 1959 június)

Keresztút Máriával

Ave Maria + Sis benedictus!

      Szeretteim, szeressük egymást. Aki szeret Istentől van. Isten szeretett minket és Egyszülött Fiát küldte a földre, hogy Általa éljünk. Leküldte engesztelésül a mi bűneinkért. - Csak a szeretet számít. Szeressük Istent, mert Ő előbb szeretett minket. Járjuk a keresztutat szeretetből - a Szűzanyával.

I. Elítélik.

Hogyan viselkedem én, amikor elítélnek? Van-e bennem szeretet? Az Atya így akarja. Ó, örök engedelmesség!

II. Fogadja Jézus a keresztet.

Örömmel, kitárt karral siet felé. S én hogyan fogadom? Jézusom, nézd, itt a Szűzanya, ő mindent szeretetből tesz.

III. Elesik.

Nem bírja a keresztet. Ő viseli a szégyent. Őt lehetett - engem nem lehet megalázni. Odatartom a Szűzanya együtt érző Szívét.

IV. Anya és Fia együtt a keresztúton.

Mily fájdalom! Az én keresztutamon is ott lesz a Szűzanya. A keresztutat Isten akarja. Találkoznom kell a szenvedő Jézussal. Találjam meg mindig a keresztúton a Szűzanyát.

V. Cirenei Simon.

Ó, de nagy tanulság nekem! Hogyan kell a keresztet hordoznom. Szívesen vigyem. Jézus adja, tehát Jézusé. Sis benedictus! Minden keresztet kitüntetésnek tartok. Csak az tehet szentté.

VI. Veronika.

Mily finom figyelem! Hogy hiányzik ez bennem Jézussal, azaz testvéremmel szemben. Jézus - Veronika szívébe - örökre bevési Szívét.

VII. Újra elesik!

Újra átgondolom az első elesést.

VIII. Sirató asszonyok.

Milyenek az én könnyeim? Magamat siratom. Elég ez? Milyenek Mária könnyei? Ezt ajánlom Jézusnak: tekintsd Anyám könnyeit.

IX. Harmadszor is elesik.

Bűneimet lássam, melyek ezt okozzák. Hibáim végtelen sorozatát. Hallom Jézus panaszát: hová tetted első szeretetedet?

X. Levetkőztetik.

Mi vetkőzteti le Jézust? Az érzékiség. Borítsam be orcámat és rejtőzzem el a Szűzanya mögött: íme a Szeplőtelen! A liliomok lilioma.

XI. Keresztre szegezik.

3 szeg: 3 fogadalom. Szeretem-e a szegeket? Áldom Jézust, hogy azokat adta? Őt lehetett engem nem?

XII. Meghal.

Jézus a célnál van. Szeretett engem, s önmagát adja értem. Az én ambicióm is ez legyen: mindent Neki adni - szeretetből halni érte.

XIII. Levétel a keresztről.

Mint az érett gyümölcs, úgy hullik le a keresztről a Szűzanya ölébe.

XIV. Eltemetik.

Úgy kell nekem is elrejtőznöm. Naponként meghalni a világnak. Látom a Szűzanya teljes kifosztottságát.

Hogy miért mindez? Érdemes stációt járni? Egyiket sem engedi el az Úr Isten, ha üdvözülni akarok. A keresztutat szüntelenül járjam. Ellenkező esetben sok állomás elmarad az életemből. Minden sikerül, élvezem a föld örömeit - Isten mentsen meg ettől! Legyünk inkább szegények, sújtottak, száz meg száz kereszttől megáldottak. De a keresztutat mindig járjam!

Ó, örök szeretet nagy mélysége!

Illusztráció: A keresztút állomásai München, Bürgersaal.