A szenvedélyek

12.

Belső önmegtagadás

„Mindenki a saját kívánságától félrevezetve és elcsábíttatva kísértetik meg” (Jak 1,14).

      A quadriga

      Ki ne ismerné a görög-római életből a quadrigát?! Versenykocsi volt. Négy tüzes paripa - egymás mellé befogva egy sorba - röpítette gazdáját az álmodott cél felé... Ó, ha az a versenyző nem ura kezének, ha nem ismeri a vágtató lovak természetét, erejét - vajon merre száguld a négy lobogó vérű állat, vajon hol áll meg?! Mi lesz a sorsa kocsinak, gazdának?!

      A kocsi az ember teste; rajta az úr - a lélek; az ágaskodó paripák - a testből ki- és fellobogó tüzes erők: a szenvedélyek.

      Mi történik a testtel, mi a lélekkel, ha elragadják a szenvedélyek?! Összezúzza magát.

      A belső önmegtagadás ezzel kezdődik: a szenvedélyek megfékezésével.

      Mi a szenvedély?

      Az érzéki vágyóképesség megmozdulása - fellobogása. A test kipirul vagy belesápad ebbe az indulatba; sokszor úgy elváltozik, alig lehet ráismerni. Tűz az, amely mohón esik neki mindannak, ami táplálja, amit jónak elképzel vagy tapasztal, és eszeveszetten fut az elől, ami szerinte neki rossz, kellemetlen. Csak az a baj - s ez igen nagy baj! -, sokszor éppen azt tartja-veszi jónak, ami a léleknek rossz, s fordítva. Neki „jó” a tisztátalanság, a léleknek - kárhozat. Neki „rossz” a böjt, a virrasztás, a fegyelem - a léleknek boldogság és haladás.

      Tizenegy szenvedély van. Valamennyi az ősszenvedélyben: a szeretetben gyökerezik. Össze ne tévesszük a szellemi szeretettel, az akarat aktusával! Itt érzékiségről van szó, amely nem fér a bőrébe, s igájába akarja hajtani a lélek szellemi részét: az értelmet és az akaratot.

      A szeretet szenvedélye!

      Ostoba regények, novellák gyakori frázisa: meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt! Valóban igaz! Az érzékiségnek ez az első fázisa. Ami „neki” tetszik, tárgy vagy személy, azt megszereti, tehát bírni akarja. Nos, csak képzeljük el! Ha nem ítél az értelem, nem parancsol az akarat, szóval a lélek - mi lesz itt?!... A kéj párduca hogy rohan rá az ártatlanság fehér liliomára, ha nincs kéznél s nem dörren el az értelem kitűnő, mindig találó fegyvere, ha nem parancsol az akarat! A másét mily hamar megszereti az ember, a kirakatok gyönyörűségeit hogy falják a szemek; a színpadok, a mozivásznak, az utcák, a képek, a könyvek mennyi tárgyat, személyt dobnak az érzéki vágyóképesség elé, hogy fellobbantsák benne a szenvedély tüzét. Ha nincs tisztán látó értelem, nincs tiltakozó, energikusan parancsoló akarat, micsoda szörnyű katasztrófák állnak be?!

       A vágy szenvedélye!

      Amit megszerettünk, az után kívánkozunk. Nézd a macskát! Verebet pillantott meg s máris megszerette. Aztán kúszik, tart feléje - a vágy az a szenvedély, ami hajtja. Erős, hatalmi szenvedély; nehéz neki ellenállni. Sajnos, „az embert vágyai vezérlik”. Petőfi szerint is, aki azokért ott hagyta anyját s a kislakot a Nagy Duna mentén. A három, híres zsarnoki vágyért: az élvezetvágyért, a bírvágyért és a hírvágyért az emberek milliói hagyták el otthonukat, pazarolták el vagyonukat vagy testi erejüket, tették tönkre idegeiket, vesztegették el drága idejüket és főként - ó, jaj! - legdrágább lelküket, örök üdvüket!

       Az öröm szenvedélye!

      Az érzéki örömé, nem a szellemi, lelki örömé! Aki eléri vágyát, az örül neki. Ez betetőzője a két előbbi szenvedélynek. A macska megkaparintotta a verebet; mily élvezettel ropogtatja! Az alkoholista hozzájutott a borhoz; micsoda torz vigyor az arcán! A dohányos egy hitvány cigarettához; micsoda mohó szippantások! Az ínyenc egy úri vacsorához; mily elegáns állatiasság! A parázna... - jaj, erről ne is essék szó köztetek, figyelmezteti Szent Pál a korintusi szenteket.

      Szóval, ez a menete a szenvedélyeknek: szeretet - vágy - öröm. Az, amit megszeret az érzékiség, az után vágyódik, ha elérte - örül neki.

      A gyűlölet szenvedélye!

      Ellenkezőleg, amit ez az érzékiség „rossz”-nak lát a maga számára, ami neki nem tetszik - azt gyűlöli. Nemde? Az érzékies emberek oly hamar s oly soká tudnak gyűlölni! Mit mond Madách a mai korról? „Kutyák harca egy konc felett.” Háborúk voltak, folynak, lesznek - anyagiakért. Gazdasági természetűek azok, mondják, s mi beleremegünk a gondolatba: mi lesz ennek a határtalan gyűlöletnek a vége?!

      Az irtózás szenvedélye! (utálat, undor!)

      Az érzékiségnek kellemetlen például a test sanyargatása. Csak említik előtte, s már gyűlölet lobog ki a szeméből - ha rá akarják kényszeríteni - menekül előle, irtózik, undorodik tőle. A ficsúr a katonazubbonytól, a kéjenc a kemény ágytól, a kutya az ostortól; a mama kedvence a hideg víztől, a puha, modern ember az önmegtagadástól és a szegénységtől - egyszerűségtől.

       A szomorúság szenvedélye.

      Hiába a gyűlölet, hiába a futás, menekülés a „rossz”, a „kellemetlen” elől - eléri az a menekülőt, ilyenkor aztán beáll a szomorúság. A kutyán csattog az ostor, a szalonhőst alaposan megszégyenítették, a piperkőcöt piszkos lével öntötték nyakon, a tolvajt, a tilosban járót utolérték, elverték rajta a port. Aztán - nincs jó idő, valami nem sikerül, rossz a közérzetünk, minden kedvünk ellenére van, vágyaink nem nyertek kielégülést; mily szomorú ez az élet, a világ! - kiáltunk föl, és csüggedünk, csüggedünk...

      Nincs károsabb szenvedély, mint a szomorúság, csüggedés. - Semmire se megyünk! Lelkileg meg éppen nem!... 

      Íme: gyűlölet - irtózás - szomorúság. Ez a sorrend. Amit nem szeretünk, attól menekülünk, ha nem tudunk, elfog a szomorúság. 

      Ez a hat szenvedély alkotja az egyszerű vágyóképesség csoportját. - A következő öt szenvedély a küzdő (törekvő) vágyó képesség gyűjtőneve alá tartozik. A szenvedélyeknek itt harcba kell szállniuk, hogy vágyaikat kielégíthessék, vagy hogy megmenekülhessenek a „rossztól”. 

      

      A remény szenvedélye!

      Valami „jó” elérhetőnek látszik, de nehéz. Harcba érte, s lángol a remény! Ugyanakkor vele együtt, minél nagyobb a nehézség, fölviharzik a harag szenvedélye is. Ha lehetetlennek látszik a cél elérése - beáll a kétségbeesés szenvedélye, hogy a harag itt is bosszút forraljon. - Aztán küzdeni kell a „rosszal”. - Mindent kockára tesz tehát a vakmerőség (bátorság) szenvedélye; a harag szinte féktelen lesz. Ha a „rossz” alig lesz kikerülhető - föllép a félelem szenvedélye; a harag dúl-fúl, s szövi bosszúterveit a megtorlásra. 

      Hová viszik e vad szenvedély-paripák életünk kocsiját, hová annak kocsisát, ha nincs fék, nincs gyeplő?! - Kiirtsuk őket? - Isten teremtette ezeket a képességeket, magukban véve tehát nem rosszak. A testnek-léleknek eleven erői azok, amelyeket jóra-rosszra egyaránt fel lehet használni. 

      Tudni kell velük bánni, s hallatlan lendületet adhatnak az egész lelki életnek. Szolgálják azt, ami a léleknek jó, s küzdjék le, ami a léleknek rossz! - Akinek életkocsiját a megtisztult, fegyelmezett szenvedélyek paripái röpítik előre, az sokkal előbb ér célt, mint aki ezek nélkül botorkál a szűk úton. 

      A gyeplőt azonban kemény kézre kell fogni. A híres Wesselényi még a szakadék szélén is megállította versenylovait. De minálunk nem sportról van szó, hanem élet-halál küzdelemről.

      Ha nem győzünk mi - győznek a szenvedélyek, s a quadriga gazdástól pozdorjává törik.

      „Ezt jelképezi a Bírák könyvében az erős Sámsonnak esete, aki annak előtte nagy ember volt, élvezte szabadságát és bíráskodott Izraelben. Midőn pedig ellenségeinek kezei közé került, megfosztották őt erejétől; kiszúrták szemeit; szárazmalomhoz kötözték s azt hajtatták vele; sőt még ott is gyötörték és kínozták. Így van a lélek is, midőn ezek az ellenséges vágyak (a mi esetünkben szenvedélyek) élnek és uralomra jutnak benne. Mert először is elgyöngítik és megvakítják, azután pedig hozzákötözik az érzékiség malmához, gyötrik és keserítik; a kötelek pedig, amelyekkel oda van bilincselve, maguk az érzéki vágyak” (Keresztes Szent János: Kármelhegy útja 1,7).

Élő templom a test

11.

Az élő templom

„Dicsőítsétek meg és hordozzátok az Istent testetekben” (1Kor 6,20)

      Az embernek legnagyobb ellensége nem a világ, még csak nem is az ördög, hanem a test. A világot el lehet hagyni, az ördögöt a pokolba kergetni, de a test - velünk marad. Együtt „menetelünk” vele az Örökkévalóság kapujáig. Mit tegyünk vele?

      Győzzük le, vessük szolgaságba! Szolgálja engedelmesen urát: a lelket. Erre való a külső önmegtagadás. Ami alsó, az legyen alul és ne kívánkozzék a trónra. Az a lélek helye!...

      A test szolga. De vajon a szolga megvetésre méltó? Igen, ha lázadozik, ha ellenáll, ha hatalomra tör. Akkor ura fölkel ellene, és karddal kényszeríti eredeti hivatására: szolgálni hűséggel urát! A szolgai hivatás azonban magasztossá is lehet. „A test azonban nem a kicsapongásért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért”(1Kor 6,13).

      Íme, a fölséges hivatás! A „hitvány”, a „megvetett” test az Úrért rendeltetett.

      Egészen új szempontok tárulnak elénk. Az Apostol mintha csak fokozni akarná csodálatunkat: „Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja?... Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek vele... Kerüljétek az erkölcstelenséget! ... Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testén kívül van, de a kicsapongó a tulajdon teste ellen vét. Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?” (1Kor 6,15. 17-19).

Nem, nem vagyunk a magunkéi. Az Úré vagyunk, a Krisztus tagjai, a Szentlélek temploma. Erre születtünk.

      A test arra rendeltetett, hogy templom legyen.

      Megcsókoljuk a templom falát, a hideg téglát, áhítattal nyomjuk ajkunkat a megtaposott kőre, mert szent az a hely, amelyen állunk. Isten lakik benne. Kis Szent Teréz meg-megkopogtatta édes gyöngédséggel, és a szentek serege nézte vágyó, tiszta szemekkel, a tabernákulum arany ajtaját, mert belül a Kedves, a Jegyes, az Alfa és Omega, a Minden lakozott: Jézus! És az arany paténát, ha azon a Salutaris Hostia fehérlik, a ragyogó kelyhet, ha abban a szent Vér drága cseppjei csillognak, csak a pap kezei érinthetik - olyannyira szent az az élettelen tárgy, mert tartja vagy tartalmazza az Istent magát. És ki nyúlhat a gyönyörű monstranciához, ha benne ott sugárzik reánk, szegény boldog halandókra, a Legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtőző Istenség?! Pedig ez is élettelen tárgy! És mégis szent! Megszentelte Isten jelenléte. De a test több ezeknél.

      Élő templom a test.

      „Nem tudjátok-e, hogy az Isten temploma vagytok?” (1Kor 3,17). Ez a test Istent hordozza. Nem kell-e Őt is dicsőíteni? Fenséges felelősség!

      Vajon milyen legyen az élő templom?

      1. Legyen mindenekfölött tiszta!

      Azaz ártatlan, mint a kisgyermek teste, amelyet nem szántottak még föl ráncokba-árkokba az élet viharai. Vagy ha igen, akkor újjászületett a szentgyónás bánatfürdőjében.

     Érintetlen, mint a liliom, amely úgy remeg a letöréstől és a durva érintéstől, mint a rabul ejtett őzike a barbár vadász kegyeden tekintete előtt.

      Harmatos, mint a hűs tavaszi hajnalok magas füvű rétsége, amelybe még nem gázolt bele ember lába csizmája.

      Üde, mint a rózsa a bokron, amelyet a fölkelő Nap első sugarai csókolgatnak...

      Tiszta, tiszta, ha kell: megtisztult - a betegségek, a testi fájdalmak, szenvedések tűzkohójában. Az ilyen test - élő templom. Istent hordozza és dicsőíti meg.

      2. Lássék meg rajta, hogy Istent rejti élő falai közt.

Aki mellette elmegy, önkéntelenül nyúljon a kalapjához, vagy vessen keresztet, mert Isten lelke lakik abban. Támadjon fel a hívő emberben láttára a tisztelet és a hódolat: hiszen a Teljes Szentháromság vett benne lakást (Jn 14,23).

      3. Lobogjon benne eleven lánggal az örökmécses: a szív!

Lángja a szeretet piros tüze, amely ki nem alszik, el nem lobban - mindörökre! Tőle forrósodik meg az élőfal; szikrázik, ha hozzáérnek: gyújt életre más szíveket, és szent tiszta szeretetre testeket. Éget, de el nem éget. Szeretet a neve e földi szív lángjának, az a szeretet, amely nélkül zengő érc és pengő cimbalom minden ékes emberi vagy akár angyali beszéd. Szeretet, amely nélkül semmi a tudományunk, a hitünk, az alamizsnánk és a vértanúságunk.

      Ó boldog, ó, templommá lett test, amelyben ilyen szív dobog!

      4. És töltse be ezt a testet az emberi lélek, amely mint valami gyönyörű, szellemi, meg nem fogható, kiterjedést nem ismerő aranytabernákulum csukódjék Ura, Istene köré. Ez teszi a testi embert lelki emberré, lelkesíti meg az anyagot; ez, ez teszi szentté, méltóképpen Isten hajlékává a sár-foglalatot. A lélek, s újra a lélek! Ez lesz minden gondja az élő templomnak s nekünk, akik éppen ezért „nem élünk többé test szerint", hanem lélek szerint. A test emberei ugyanis a testi dolgokra törekszenek, a lélek emberei a lelkiekre (Róm 8,5-6).

      Mostantól fogva pedig befogjuk a testet is a lelkiek kocsijába s ami eddig udvari szállítója volt az ördögnek s az anyagiaknak, most segíti a lelket szárnyalni - mind magasabbra, a tökéletességre. Mert „Isten nem tisztátalanságra hívott meg minket, hanem szentségre” (1Tesz 4,7).

      Mily csodálatosan szép program a legnagyobb, a legveszélyesebb ellenség - a test számára! Elő templommá lenni! Hogy elérje a szentség fokát! Hogy világítson az embereknek, mint a zsidóknak nappal a felhő-, éjjel a tűzoszlop! Hogy kisugározza Istent! Hogy megsejtesse a léleknek az anyagot mondhatatlan mértékben felülmúló szépségeit! Hogy vonzza a lelkek ezreit a lelkiekre, a tiszta, mennyei életre! Hogy legyen mágnes, ellenállhatatlan, amely ne csak a vasat, de minden nemes fémet, még a kavicsot is, sőt a porszemet is magához rántsa.

      A testi ember - igen! - lelki ember lesz, úgyhogy, aki látja, megáll illetődve, s leolvassa homlokáról, mint a görög ember Apolló temploma tympanonjáról: Deus adest! Itt Isten van jelen! A test, amely előtt megállt, nem Isten ugyan, de Isten temploma! Őt hordozza, Őt dicsőíti!

      Így élni ebben a testben: nem kezdete-e egy angyali életnek, amely teljessé, tökéletesen angyalivá csak az Égben lehet?!...

    Ha pedig akarod tudni, Testvérem, hogyan lehet tested hamarosan Isten élő templomává, akkor csak ennyit mondok: Isten legszebb temploma - Mária! Élj Általa, Vele és Benne, és tested templomából soha ki nem kívánkozik a felséges Lakó, a Háromszemélyű Egy Isten, a dicsőséges és boldog Szentháromság! Ő, Mária lesz az élő templom igazi, fáradhatatlan gondozója, tökéletes sekrestyése, díszítője, Ő lesz pótolhatatlan, állandó megújítója, Ő, Ő - a leggondosabb Édesanya: Mária!

Az érintés veszedelme

10.

A veszedelem

„Aki szereti a veszedelmet, elvész benne” (Sir 3,27).

      Az egész emberi élet tele van veszedelemmel.

      Hajó az, amelyet egy roppant háborgó tenger hullámai hánynak-vetnek. Kinek volna kedve a hullámok közé vetni magát, s rábízni azok szörnyű játékára törékeny életsajkáját?! A kérdés „költői”, amelyben benne rejlenék a felelet, hogy „senki”; ezúttal azonban hazugság a válasz, mert a valóság az, hogy a gyarló emberek nagy többsége - nem is merünk számot mondani! - hajótöröttje e veszedelem-óceánnak. - Vajha partot érnének!...

       De mi az a veszedelem, s ki szereti azt?

      Az ember számára veszedelem mindaz, ami neki ellensége. Ilyen pedig három van: a világ, az ördög és a test. Hogy a világot sokan szeretik, az bizonyos. De ki szeretné az ördögöt? Senki - az is bizonyos. S mégis mily sokan rabszolgái! És a test? Ez az ember legnagyobb ellensége. Ki szereti? Vagy inkább így kellene föltenni a kérdést: Ki nem szereti? A felelet csak az lehet: aki szereti lelkét, azaz annak üdvösségét, aki tehát szereti az Istent - az gyűlöli a testét. Csak az egyik lehet uraság. Vagy a lélek, vagy a test. A másiknak föltétlenül szolgának kell lennie. Miért? Mert „tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz” (Róm 7,23). „Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha lélekkel megölitek a test szerinti tetteket, élni fogtok” (Róm 8,13).

      Mi benne a veszedelem? - A tapintás érzékszerve. A tactus!

      Tudjuk, mily fékre van szüksége a szemnek, a fülnek, a nyelvnek; saját kárunkon tanultuk meg, mennyi veszedelem van ezekben az érzékszervekben. Azonban egyben sincs annyi, mint a tapintásban. Mivel az egész testre kiterjed, az egész test felületén kegyetlenül zsarnokoskodik a lelken (Szent Vazul).

      Talán világosabb lesz előttünk a veszélyessége, ha így hívjuk: érintés!

Ki ne ismerné Jézus figyelmeztetését Magdolnához! Noli me tangere - Ne érints! (Jn 20,17). Miért volt erre szükség? Talán a megdicsőült test nem bírja el a halandó test érintését?! A szellemi az anyagiét? A mennyei a földiét? Ki tudná az okát?!...

      Minden tapintásnak-érintésnek kettős következménye van: szennyez és koptat.

      Gondoljunk a breviárium, az imakönyv finom lapjaira! Ha nem vigyázunk, ha nem a lapok élével fordítunk, óvatosan, alig érintve - mily gyorsan rátelepszik azokra a szenny, s hogy kopik a szép kötés, az élénk betű! Az oltárterítőt is váltani kell, a vállkendőt, a karinget, stb.; nem a por miatt, amely ráhullik, s nem az idő miatt, amely elmúlik fölötte, hanem a kéz miatt, amely érinti...

     És a virág! Érintsd, s bársonyát leszeded. A mimóza összecsukódik, a liliom megrebben s folt marad rajta. A harmatos rózsa mintha tiltakoznék édes szemérmességében: ne érints! Hová lesz a harmat, a frissesség, a hajnal üdesége rólam?!....

      De az ember szeret érinteni - mindent! Virágot, könyvet, tárgyakat. A bársony, a selyem, mint a mágnes, húzza, vonzza magához. Meg kell tapintania, érintenie, mert jólesik érzékszervének. Ezért simogat. Nemcsak tárgyakat, hanem állatokat is. A cicát, a kutyust, a pacit - bársonyos, selymes szőrük miatt. Mind-mind kielégülést, élvezetet jelent, s egytől-egyig növeli az érzékiséget, ha nincs fék benne.

      Így érkezünk el az emberi testhez. Ezt is vágyik érinteni, tapogatni, simogatni ez az érzékszerv. A saját testét és másokét. - Holt tárgyak érintése nem jelent veszedelmet; növényeké éppen nem; állatoké - igen, talán kicsit, talán nagyot; az emberi testé azonban jelenthet lángot, tüzet - halált is: testi-lelki pusztulást!

      Ki ne látott volna villanydúcokat vasúti sínek mentén! Táblák vannak rajtuk ilyen fölírással: Magasfeszültségű áram! Vigyázat! Életveszélyes! Mi az életveszélyes? - Az érintésük. Minden, nem tökéletesen mortifikált, fegyelmezett test - ilyen villanydúc, amelyben az érzékiség magasfeszültségű árama kering. Elég csak érinteni, s halált - lelki halált okozhat.

      A kármelita szabály előírja: a rendtagok még egymás ruháját se érintsék. Az atyai kéznek is, amely fejet, kezet, ruhát érint - valóban atyainak kell lennie. A test test, s nem lélek. Még nincs megdicsőülve, nincs átszellemülve. Roppant érzékeny minden tapintásra.

      Tisztátalanság és tapintás úgy függnek össze, mint a harang és a kötele. Húzd meg a kötelet, megszólal a harang. Tapintsd, érintsd meg a testet, s felordít benne a kéj párduca. - Az élő test - melege, bársonya - szikra lehet, amely hirtelen felgyújtja a leglángolóbb érzékiséget.

      A tapintás valamennyi érzékszervvel szorosan összefügg; hiszen azok alapja ez a szerv. A szemfékezésnek pl. nagy szerepe van a tapintó szerv megsanyargatásában. Fürdés, mosakodás, vetkőzés, öltözés ezer veszedelem alkalmai lehetnek.

      Ne érints, ne láss, ne nézz, hanem iparkodjál s mindenekfölött - imádkozzál! - hangzik itt a szabály.

      Aki nem így tesz, az keresi a veszedelmet, hogy elvesszen benne. A kármelita még ruhájával is segíti a szerénységet, szemérmetességet, a szűzies tisztaságot. A hosszú, széles skapuláré elrejt, eltakar - eltemet. Eltemeti a testet, annak alakját. Eltemeti a szenvedélyeket is. Szenthelyeken még a csupasz lábfejet is le kell takarni.

      Aki szükségtelenül ápolja a testet, növeli magában az érzékiséget.

      Hogyan férne aztán össze tökéletes, önmegtagadó lelki élet és puha párna, dagadó fotel?

      Jézusnak pedig nem volt hová fejét lehajtania!...

      Vigyázat tehát! Még a test tartásában is! Menés, állás, ülés, fekvés - lehelje a szent tisztaságot. Illedelmesség, szemérmesség, kezek, lábak, föltétlen fegyelme - megölője az érzékiségnek.

      Ami a só az üde húsnak: konzerválja, megmenti a romlástól - az a vezeklés a testnek. Az okos vezeklés sója - fő orvossága a tapintásnak. Meg kell zabolázni: ne lázítson, ne gyújtson! Mert a szenvedély olyan, mint a rosszul alvó ember. A legkisebb kopogtatásra fölébred; végül ránk gyújtja a házat.

      Érintés, az a neve ennek a veszedelemnek. Érintetlenség, ez lesz az ellenszere.

      Új dalt énekelnek a szűzi lelkek a Mennyben, az Édes Bárányt kísérgetve. A földön? Új életet él, tavaszit, friss, üde, hajnali életet minden tiszta lélek, aki szolgaságba hajtotta testét.

      Nehéz megbirkózni ezzel a veszedelemmel?...

      Szent Ágostonnak szűzi, fényes, boldog lelkek jelentek meg nagy sereggel: Ha ők képesek voltak, én miért nem?! - s ökölbe szorult a keze. Többé nem kereste a veszedelmet, hogy el ne vesszen benne. - Szent lett belőle.

      Aki akarja az életszentséget, az legyőzi a veszedelmet.

Kifinomult hallás

9.

A halló fül

„Akinek füle van, hallja meg” (Jel 2,7)

      A szememet úgy fékezem meg, ha vak leszek, nyelvemet, úgy, ha néma, de hogyan leszek - süket?!...

      Megmondom. Győzd le a kíváncsiságodat!

      A szem is tud kíváncsi lenni, de a fül - rászületett erre. Ennek rabja, sőt őrültje. Sok a kiszolgálója. Künn a világban több mint bent: a rádió, a zene, a mozi, a színház, az újság, a pletyka, a társaság! De azért nálunk is kérdezik: Mi újság?

      Ne tedd föl soha ezt a kérdést! Még akkor sem, ha egymás közt vagyunk. Még kevésbé hozzátartozók, rokonok látogatásakor. Sőt ilyenkor úgy viselkedj, mintha minden tartalék erődet össze kellene szedned a kíváncsiság megfékezésére! Azért ne légy merev, ne goromba, ne udvariatlanul elutasító, s főképp ne szeretetlen, de - fokozd a süketséget!

      Ez a szó pedig, hogy: Hírek! - legyen kitörülve a szótáradból! Ne csak érdekeljen, de még a fogalma is egészen közömbössé kell hogy váljék benned. Ne vedd tudomásul a világot, mármint úgy, hogy az megzavarjon. S a jó, istenes dolgok?! Vajon ezekre se legyünk kíváncsiak?!

      Jegyezd meg jól: a kíváncsiság vágyat jelent, szenvedélyt, vagy legalábbis - utat hozzá. Tehát le kell győzni! A mortifikáció, az önsanyargatás, az önmegtagadás nálunk nem puszta jelszó, hanem - szükséglet, mégpedig elengedhetetlen életszükséglet a jóra és rosszra vonatkozólag egyaránt.

      Emlékezel Kis Szent Teréz lelkibeszélgetésére, egy lelkibarátkozás kezdetére, amelyre egyik rendtársnője fölkérte?! Lemondott róla. Úgy vélte, nem származik jó belőle. Vigyázz azért, kivel s hogyan társalogsz, milyen beszélgetésben veszel részt!

      A szabály mindig ez legyen: „Ne hallgasd meg, ami neked árt.” Latinul így mondta Szent Bernát: „Ne audias, unde laedaris!” Laedaris: ami sérthetne, sebet ejthetne. Igen, apró sebek, karcolások sokszor daganatot, vérmérgezést, fertőzést okozhatnak. Egy kis seb, és le kell vágni a kart. Egy kis karcolás és jön a tetanusz.

      Jöhet a halál is!...

      Más az, valamit meghallani, és más ugyanazt meghallgatni!

      Ami lelkednek ártalmára van, azt ha meghallod is, csak ne hallgasd meg. Az ártalmas dolgokkal szemben a fül legyen csatorna, amely mindent átereszt. Ha azonban azt kérdezed: „Mit hallottál? Mi újság?” - amit hallasz, az már tapad, füled nem lesz csatorna, hanem medence, amely megtartja a beleszivárgó vagy beleömlő vizet, mert a süketség föltételezi a fül csatorna-szerepét.

      Győzd le tehát kíváncsiságodat és szabad leszel! Győzd le és boldog leszel. Győzd le következetesen, irgalmatlanul, megalkuvás nélkül, és tökéletesen süket leszel - lesz valódi lelki békéd!...

      Ha a fül ekként megsüketül, akkor - hallóvá lesz.

      Minél tökéletesebb ez a süketség, annál tökéletesebb lesz a fül a hallásra. Azaz minél jobban legyőzi valaki a kíváncsiságát, annál jobban hajlik a füle az igazi - a természetfölötti hallásra. Mert hiszen erről van szó. „Akinek van füle, hallja meg!” (Mt 11,15) Ez a Szentírás szava, Jézus igéje.

      Mit halljunk, azaz mit hallgassunk meg? Mi legyen a tárgya a mi hallásunknak? Mindenekelőtt a lelkiismeret szava. Aztán a szabályok, az előírások, az elöljáró szava. A figyelmeztetések, a megrovások. A zsolozsmára, imára, munkára hívó harang csengő szava; az óra ütése! Hiszen jön egy, amely nekünk mondja: most már menj!...

      Fülünk, miként szemünk is, a mi birtokunk. Rendelkezünk vele. Éppen úgy, mint a telefonkagylóval. Letesszük, ha téves a kapcsolás, azaz ha nem nekünk szól; s fölvesszük, fülünkhöz tartjuk, ha bennünket érdekel. A fül telefonkagylójára nagy szükség van, mert ha azt letesszük, hiába a telefondrót, az ima: nem halljuk meg, mit felel Isten a mi szavunkra. De ha fölvesszük, az imádság telefondrótján át halljuk az Ő hangját. Az összeköttetést mindig Vele tartsuk fönn, s ne a világgal! Tőlünk függ, kivel telefonálunk. Tőlünk az is, süket-e a fülünk, vagy halló-e? Mire érzékeny? Profán vagy szent dolgokra?! Kinek a szolgálatában áll? Luciferében vagy a jó Istenében?! Az Ég vagy a Föld élesíti-e hallását?! Hiszen a zenei hallást is lehet fejleszteni; Beethoven még akkor is komponált, amikor már süket volt. Lelkében hallotta, s végiggyönyörködte komponálás közben a legcsodálatosabb szimfóniákat.

      A halló fül tökéletesebb, egyre érzékenyebb lesz az Igére, ha egyre jobban elvonatkozik attól, ami a csatornába való, átfutásra, elmúlásra. És ha egyre jobban tapad ahhoz, ami összeköti Istennel, ami onnan felülről való, ami örök, annál jobb a hallása. Szent Illés szolgája a Kármel hegyén még csak egy tenyérnyi felhőt látott, amikor a próféta már nagy esők messzi moraját hallotta. És a „nagy vizek zúgása” nem a pogányok fülében jelezte a titokzatos események robaját, hanem Szent Jánosnak az Üdvözítő kebelén kifinomult hallásában lett apokaliptikussá.

      Íme, az érzékek jelentőségének óriási hordereje!

      Aki látni akar, annak vaknak kell lennie; aki beszélni akar az Éggel, annak el kell némulnia; és aki hallani akar, annak meg kell süketülnie.

      Légy vak, néma és süket, és neked adom az Eget!

Mit vegyünk süket fülre

8.

A süket fül

„Ne hallgasd, ami neked árt.” (Szent Bernát)

      A fül a hallás érzékszerve. Miként a szem, ez is befogadja a világot. Az a tárgyakat, ez a beszédet. Jót, rosszat egyaránt. De szívesebben a rosszat, mert éppoly romlott, mint a szem. Szerencsére ezt is lehet zárni és nyitni, csukni és föltárni. Persze, könnyebb nyitva, tárva tartani, mert ennek is, mint a szemnek, édes szerelmese mindaz, ami kívülről jön. Hallatlanul előzékeny és befogad mindent, ami romlott természetének kedvez. A fegyelmet és a gyeplőt éppoly nehezen tűri, mint a szem, s azért erőfeszítésbe, mégpedig következetes és nem közönséges erőfeszítésbe kerül, míg tökéletesen be tudjuk állítani a magasabb lelki élet szolgálatába.

      Nem aszketikus túlzás a fül szerepét ennyire kiemelni? - Nem! A fül nemcsak a magasságokba törő kármelita lelki életében játszik döntő szerepet, hanem minden egyes embernek emberi életében is. Az ember boldogsága függ tőle.

      Mi a boldogság? - Lelki béke? Se több, se kevesebb.

      Lelki békén nem a beletörődést, nem a cinikus közömbösséget, nem a szuggerált lelki nyugalmat, nem is az elméleti, többé-kevésbé gőgös, magunk számára kigondolt világnézetet értjük, nem is az istentelen vagy gonosz, a bűnökbe merült, a pokollal eljegyzett, fölényes ember nagy nyugalmát; nem! Hanem az örökkévalóságba beleágyazott, teljesen harmonikus lelkületet, amelyet nem rezzent meg a vég gondolata: azt, amely nyugodtan rábízta magát Istenre, és tudja, hogy Isten minden, és hogy „nyugtalan a szívünk mindaddig, míg Istenben meg nem nyugszik” (Szent Ágoston).

      Ez a lelki béke olyan, mint a tengerszem tükre. Fodrozatlan. Benne tükröződik a gyönyörű mennyboltozat csillagjaival, mély kékségével, de felhőivel is; csakhogy a felhők nem a tóban vannak, hanem fönn a magasban. Benne csak tükröződnek és nyugalmát nem zavarják. Vagy olyan, mint az óceán közepén a szikla. Az óceán nyugodt vagy nyugtalan, zajlik vagy édesen pihen, sima a tükre vagy irtózatos hullámszörnyeket görget, mindegy: a szikla áll, elpusztíthatatlan, szét nem mállik, s csúcsain élet virul, pálma és repkény, színes bogár száll és madár dalol.

      A lelki béke: ország, birodalom, amelynek feje, uralkodója, győzhetetlen Vezére: Isten.

      A lelki béke az elvesztett Paradicsomnak egy földre hullott darabja, ugyanazzal a flórával, ugyanazzal a levegővel és szellővel, amelyet a két boldog, ártatlan ember élvezett. Mennyország az; királya a Stella Matutina, a lelkek édes szerelmese, a győzhetetlen, a soha le nem bukó, forró és sugaras, fényes Nap: Jézus; és királynéja a Napba öltözött Asszony, a bájos, szelíd Hold, az Élet, az Édesség, a Reménység: Mária!

      A természetfölötti béke, az Istenben ringó békesség az, amelyet a világ soha nem adhat, de amely után úgy eped minden ember, kivétel nélkül, öntudatlanul is, mint a szomjas szarvas a forrás vize után.

      Ez a lelki béke az, amely milliókban nincs meg, de amely után milliók futottak évezredek óta, futnak ma is, s futnak a világ végéig. A boldogság kék madara az, amelyet Maeterlinck színdarabjában kergetnek a boldogtalan emberek, s amelyet soha el nem fognak, de amely ott dalol minden kármelita lelkében és édes birtokosa minden egyszerű, tiszta szív.

      Nos, a fül ezt a lelki békét megzavarhatja, elveheti, megsemmisítheti. De vissza is állíthatja!

      Hogy könnyen elveheti, azt mindenki saját életében tapasztalhatta. Sokszor elég egy szó és felfordul bennünk minden. Egyetlen megjegyzés pírba borítja orcánkat. Nemegyszer röpült ki hüvelyéből a kard vagy zsebből a kés egy sértő szó hallatára, hogy gyilkossá tegye gazdáját. A nemes és nyugodt, harmonikus lelkű Bánk bán egy végzetes mondat hallatára elámulva rebegi Biberach előtt: „Német, te megnyitottad a szememet!” - S a királyné gyilkosa lesz. Hány gyermek, fiú és leány tragédiája kezdődött akkor, amikor fülük kitárult a rossz pajtások, a romlott barátnők piszkos beszédének!

      Vajon van-e békéje a lelki embernek?!...

      A fődolog azonban a hogyan - kérdése.

      Két fogalmat kell mindenekfölött tisztán megértenünk és gyakorlatilag mielőbb magunkévá tennünk. Legyen süket fülünk és legyen halló fülünk! Azaz tudjunk tökéletesen süketek lenni mindazzal szemben, ami lelkünknek árt, s meghallani, megszívlelni azt, ami használ.

      Már most mit vegyünk süket fülre? (Kitűnő kifejezés!)

      1. Elsősorban mindazt, ami a hatodik parancs körébe vág, azt közelről vagy akár távolról is érintené. Itt roppant óvatosnak kell lenni, mert a legcsekélyebb érdeklődés azonnal zavarokat okozhat. Azért ezt a dolgot a kármelitának úgy kell vennie, mintha nem is léteznék. Ha a füle mégis hajlanék ilyesféle dolgok meghallgatására, azonnal fújjon riadót vagy takarodót! Igaz, nincs igen alkalma. De az ördög nem alszik. Minden lelki embernek utálnia kell az ún. sikamlós beszédeket. Ezeknek kíváncsi meghallgatása egyszerre lecsúsztathatja a lelki magaslatról. Észre sem veszi s már lent van! Úgy, mint a turista, aki a megmászott csúcsról hármat-négyet lépett lefelé. Amint visszanéz, akkor látja, mily magasan volt. De már nincs kedve újra felmászni. Sikamlós megjegyzések, élcek a jeget juttatják az ember eszébe, amelyen oly könnyű elcsúszni, sőt elvágódni. A nyakát is kitörheti az ember... Ilyen beszédek nincsenek, nem lehetnek a Kármelen, de vannak a vonaton, autóbuszon, utcán, s ki tudja, mikor kényszerül profán emberek közé a zárdán kívül a tiszta lélek - rossz időket élünk! -, mikor dobják a szemétdombra a liliomot?!...

      2. Legyünk süketek a dicséretre is!

      Valóságos méreg. Az önszeretet úgy vágyódik utána, mint a nikotinista a dohány, az alkoholista az ital után. Nagy adag morfium az, amely megszünteti a fájdalmakat, a kesergő ember jaját-panaszát, gyötrelmes szenvedéseit édesen elcsitítja, hogy aztán az élvező szervezetet halálosan meggyöngítse.

      Figyeld meg magadon a dicséret hatását - de őszintén! Még akkor is, amikor pirulsz miatta, és kellemetlenül, rosszul hat, amikor szeretnél menekülni a dicsérő szavak hallatára - ha csak nem vagy kemény és következetes az önszeretet legyőzésében - a méreg titokban hat és megejt. A természet szinte kiirthatatlanul vágyódik utána.

      A szentek semmitől sem féltek, de a sikertől megremegtek s a dicséretet megvetették - mindent Istennek tulajdonítottak. Szír Szent Károly igen komolyan óv a dicséréstől, hogy halálát ne okozzuk a szépen haladó lelki életnek.

      Egészen más lapra tartozik az elöljáró, a gyóntató, a pedagógus okos dicsérete. Buzdításból teszi, s azért, hogy fölemeljen a csüggedésből. Te azonban hallgass s ne dicsérd szembe testvéredet, lehetőleg másokról se szólj dicsérőleg; füledet pedig fogd be jól, légy tökéletesen süket, ha dicsérnek.

      Van-e ilyen vágy a Kármelen?...

      Emlékeztetlek Szent Teréziára. Miért nem éri el az ő magasratörő apácája a tökéletesség csúcsát? Megfelel rá: „Kényes arra, hogy megbecsüljék! Ez az egész!” Hernyónak nevezi ezt a vágyat. Nézd meg, lesz-e gyümölcs, lesz-e virág, ó Istenem, lesz-e levél a fán, amelyen hemzseg a hernyó?!...

      Ne dicsérjük agyba-főbe egymást! Legyünk süketek!

      3. A hízelgést is vegyük süket fülre.

      Ismerd föl, kinek van hízelgő természete, aztán kerüld, ha pedig kénytelen vagy őt meghallgatni, a jó magyar közmondás szerint: egyik fülön be, a másikon ki!

      Ha elöljáró, ha egyáltalán „valaki” leszel, úgy óvakodjál a hízelgőtől, mint a fertőző féregtől. Az embernek hamar a fejébe száll a dicsőség s ostobább lesz az értelmetlen állatnál. Nemcsak magának árt, de másokat is romlásba vihet. Gondolj Néróra, az udvaroncok hadára, gondolj Heródesre és a táncoló Saloméra!

Szeresd és igen becsüld az egyenes, a nyíltszívű embereket. Légy nagyon boldog, ha szemedbe mondják az igazságot, erre nyisd ki a füledet; ha pedig ártatlanul vádolnak, mondd, hogy egyebekben bűnös vagy, s minden megvetésre érdemes.

      A hízelgés legkülönbözőbb fajtájú lehet. A legveszedelmesebb azonban a női hízelgés. Salamon sorsa úgy álljon előtted, mint égbenyúló tilalomfa. Légy süket - bocsánat! - mint az ágyú!

      4. Megszólás, rágalom, bírálgatás, jogosulatlan kritika, elöljárók szapulása - mind-mind valóságos pergőtűz a fülnek. Jusson eszedbe számtalanszor: Szent Terézia jelenlétében elhallgatott vagy moccanni sem mert a megszóló. Tudnád-e ennyire vinni, hősiesen Alapító Anyánk nyomdokaiba lépni?!...

      Addig is - vedd süket fülre, amit hallasz, de meghallgatnod nem szabad!

Az ízelés szerve (evés-ivás)

7.

A próza

„Akár esztek, akár isztok,

bármi mást tesztek,

mindent Isten nagyobb dicsőségére tegyetek”

 (1Kor 10,31)

      A kármelita élete - lelki élet. Szükségképpen van testi élete is. A testnek táplálkoznia kell, ennie-innia, hogy fönntarthassa magát. A lélek érzi, tudja, hogy ez az ő működésében is szerepet játszik, hogy ételre-italra szüksége van. Ez a próza tehát az ő életében. Az ízelés - „gusztus” - területe.

      Vajon mit kezdjen vele? Megelégedjék öt citrommaggal hétköznaponként, héttel vasárnaponként, mint Limai Szent Róza?! Vagy a puszta Szent Ostyával, mint többen a szentek közül, vagy mint a stigmatizált Neumann Teréz?! Böjtöljön kenyéren és vizen időnként, napokon keresztül?! Fokozza le az evés-ivást annyira, hogy csak csont-bőr maradjon meg a régi test-emberből?!

      Az igazi lelki élet fölfelé tör! Nyűg neki a test. A próza nem érdekli. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre (Kol 3,2) - visszhangozza a füle Szent Pál mennyei biztatását. Ami magasság, az az ő légköre. A sár, a piszok lent van. Neki szárnyai vannak, a sasok régiójában jár. Enni pedig kell s innia is, mert a lélek-szárnyak egyszer csak letörnek. Nincs erő, nincs energia az emelkedésre; a szárnyak nem bírják a terhet. Ó, micsoda kín, mily „jaj”, mily keserűség a beteg testnek, de szárnyaló léleknek a jó, a bőséges táplálkozás szükséglete, a válogatott ételek elfogadása és szükségszerű, megparancsolt elfogyasztása! Ki ne értette volna meg Kármel szent berkeiben a Nagy Szent Terézia kedves panaszát, hogy ennie, innia kell, testét táplálnia, s a Kis Szent Teréz édes szégyenét, hogy „teste van!”

      Igen, a földön vagyunk, testben járunk. Van prózája, sokszor igen vaskos prózája is a mi lelki életünknek. Számolnunk kell vele!

Evés-ivás!

      Mily prózaian hangzik, s mennyi gondot ád az igazi lelkiség útján! A tisztaság fogadalma félelmetes szépségében fenyeget bennünket liliomujjaival, valahányszor túlterhelt gyomorral kelünk fel az asztaltól, vagy nem szabtuk meg a mértékét az italban, legyen az bor vagy akár víz a forró nyári napokban. Torkosságunk, mohóságunk, rendetlen evésünk csúnya nyomai ott motoszkálnak képzeletünk raktárában, amelyben rendeden összevisszaságban keverednek a sokszor szennyes képek a közel- és a régmúltból. Egy-egy fegyelmezetlen pillantásunk száz meg száz képet vetít lelkünk elé, amely pedig valósággal undorodik minden testiségtől, s most el kell szenvednie a legpiszkosabb mozijeleneteket, a leghajmeresztőbb ruhátlanságot, csak azért, mert nem tartottuk meg a kellő mértéket az evésben-ivásban. Micsoda küzdelmeket kell kiállnunk, mily buzgón s szinte kapkodón imádkoznunk, mily hévvel pergetnünk a szentolvasót s hívnunk az Edes Szűzanyát segítségül, amikor engedtünk az - állatnak, amely bennünk van, és egyszerre jogot formál a lélek egész területére. Alig-alig tudjuk az emlékezet felrobogó ocsmányságait elhessegetni, az értelem tisztaságát megmenteni, az akarat ellenállását biztosítani, mert esetleg ettünk-ittunk - vágyaink, állati kívánságaink szerint. Sokszor csak nehezen találjuk el, miért is oly nehézkés a lelki életünk, miért is, hogy oly kevés, vagy semmi a haladás a lelkiekben! Miért, miért?! Egyszerűen azért, mert oly könnyen kielégítjük az ízelés szervét, a „gusztus”-t.

      Íme, itt a szörnyű baj! Érzékiségünket tápláljuk.

      Nem is gondolunk rá, amikor jóízűen, gondolattalanul, Isten jelenlétéről megfeledkezve, állati módra eszünk-iszunk, hogy legvadabb ellenségünket becézzük, tüzeljük s növeljük óriásra; hogy érzékiségünket, testiségünket etetjük-itatjuk a lélek ellenére, gyöngítésére, végre halálára, éppen úgy, mint akiknek – bocsánat!, nem én mondom, Szent Pál mondja: - „Istenük a hasuk!” (Fil 3,19)

      Lelkiség és érzékiség egészen ellentétes fogalmak. Mint a tűz és a víz. Mint az úr és a szolga. Mint a fény és a sötétség. Minden azon múlik, melyik jut uralomra. A kettőnek egyszerre szolgálni nem lehet. Engedj az egyiknek - a másikat azonnal elnyomja. Test s lélek, anyag és szellem - ellenségek. Jóbarátok nem lehetnek, ki nem egyezhetnek. Az egyiknek uralkodnia kell s a másiknak szolgálnia.

      Nos, akarsz lelki ember lenni, lelki életet élni, igazi kármelita lenni?

      Akkor állíts föl elsősorban is egy sereg tilalomfát.

      Az elsőre ez legyen írva: Le a torkossággal! A magyarázatot magad találd ki hozzá. A kolostori iskola a lelki élet főiskolája, ott nem magyarázhatjuk az ábécét és az egyszeregyet.

      De a második tilalomfáról: El a mohósággal! - már van mondanivalóm. Rövid, de velős: valahányszor föltámad benned és észreveszed, azonnal irgalmatlanul győzd le! Ne csak néha, itt-ott, hanem mindig, következetesen, azonnal s kíméletlenül! S ha engednél neki - büntesd meg magadat!

      A harmadik: Ne válogass! S ha mégis tétovázna a kezed s a szemedbe kiülő bírvágy irányítaná ujjaidat - harsogjon a füledbe a paradicsomi tiltó szó: Nem szabad! Soha ki ne ejtsd, se szóban, se magadban a testi ember szavait: „Ízlik!”, „Nem ízlik!”. A gourmand, az ínyenc az ördög kegyence és a pokol akasztófavirága, nem pedig lelki ember, és soha nem - kármelita! Ne beszélj ételről s főképp ne bíráld azt! Felejtsd el, mit ettél, s egy óra múlva ne tudd, hány- s miféle ételt láttál! Az étel-ital sok embernek nem a gyomrába, hanem a szívébe megy. Róla ábrándozik, gondolkozik, érte él-hal.

      Van még egy tilalomfa, amelyet minden lelki embernek fel kell állítania, s ökölnyi betűkkel ráírnia a tilalmat, amely így hangzik: Ne többet a kelleténél!

      Egyszer egy pedagógust, aki kitűnő író volt, de rosszmájú s elégedetlen ember, azért helyezték át hirtelen az ország egyik széléről a másikra, mert vakmerően kimondta: üres gyomorral nem lehet a himnuszt énekelni! Nos, én azt mondom, neked: telt gyomorral sem lehet a gyönyörű vasárnapi vagy ünnepi vesperásokat énekelni!

      Íme, a felelet a minőség és mennyiség kérdésére!

      Bor! Fiatalnak - tűz, öregnek - tej, betegnek - orvosság. Sapienti sat! A fiatalság önmagában is termeli az érzékiséget, minek még azt gyújtogatni is!

      Van azonban még komolyabb mondanivalóm is.

      A lelki ember földi életét természetfölötti szempontok szerint rendezi be. A lelki élet prózája is: az evés-ivás - e szempontok szerint kell, hogy igazodjék. Három ilyen szempont van: 1. az engedelmesség. 2. az okosság. 3. az önmegtagadás szempontja. E szempontoknak az a kitűnő tulajdonságuk, hogy természetfölötti értéket adnak az emberi „muszáj-funkció”-nak, az evésnek-ivásnak. Aranyat csinálnak a sárból, pengőt a krajcárból. Lelkessé teszik az anyagot. Örök lesz, ami véges. Múlhatatlanná azt, ami felbomlik és megsemmisül.

      1. Az engedelmesség szempontja.

Van elöljárónk, Isten helyettese. Amit ő mond, amit ő kíván, az szent, az Isten akarata. Miért ne irányíthatna téged az evésben-ivásban is?! Nemegyszer kifejezi óhaját, félt az elerőtlenedéstől, a megbetegedéstől; hasznodat akarja venni, hogy ki ne dőlj a munkában. Fogadj szót! Egyél és ne koplalj! Ott vannak a tilalomfák, majd helyreigazítanak azok, ha túlmennél a határon. Ha azt akarja, hogy bort igyál - igyál! Nem azt óhajtja, hogy mértéktelen légy! Az engedelmesség bázisa, alapja a szerzetesi életnek, ez teszi a szerzetest szerzetessé. Ki tudja, nem a gőgtől, a farizeizmustól ment-e meg az elöljáró parancsa?! A szent Rendnek nem koplaló művészekre s nem hipokritákra, undok képmutatókra van szüksége, hanem vakon engedelmeskedő, egészséges lelkű, vidám, vérbeli szerzetesekre. Ha fizikai, komoly nehézségeid vannak az étel-ital dolgában, szólj bátran - okos elöljáróban hamar találsz megértésre. A szempont azonban mindig ez legyen: semmiben se történjék az én akaratom, még a lelki életem prózájában se!

      2. Okosság!

      Van-e erény, amely rá ne szorulna! De bizonyos, hogy egy sincs, amelynek annyira szüksége volna rá, mint a mértéktartásnak az evésben-ivásban. Beteg vagy, rossz a gyomrod; vagy éhes, szomjas vagy, temérdek a munkád, fel kell üdülnöd, félsz a rosszulléttől, a gyümölcs megárt, bizonyos ételektől undorodol, azokat nem tűri meg a gyomrod - mily tanácsot adjak?! Kérd az okosság kegyelmét! Ezért mindig imádkozni kell. Ha okos vagy, bátor is leszel és tudsz segíteni magadon.

      3. Önmegtagadás!

      Ha az előbbi két szempontot aláhúztam volna egyszer, ezt aláhúznám kétszer, vastagon. Mint mindenben a mi lelki életünk egész területén az önmegtagadás játssza a fő szerepet, kell hogy itt - a gusztus, az ízelés területén - különösképpen érvényesüljön. Az önmegtagadás forró szeretete öntse el egész valónkat, valahányszor arra alkalom nyílik. Az evésben-ivásban azonban sohasem szabad annak hiányoznia. Válasszuk mindig a kevesebbet, a kevésbé jót-finomat, a négy helyett a hármat, a teli pohár helyett a félig telit, a valami helyett a semmit. S ha másként nem tudnál önmegtagadást gyakorolni - a test-, a kéz-, a lábtartásban tegyünk valamit, ami lefokozza az élvezetet, mert mi, boldog kármeliták, eminenter: kiváltképpen Krisztus követői vagyunk, s Krisztus követése az önmegtagadásban áll.

      Így szentelődik meg a próza! A szent Rend mindent elkövet, hogy le ne húzzon ez a próza; hogy a lelked akkor is a magasban maradjon, amikor kénytelen a testnek megadni a magáét. A figyelmet igyekszik lekötni étkezés közben is a Szentírás, a Szabályok, más épületes dolgok olvastatásával; fegyelmez s frissességben tart a változatos, sokféle szertartással, a szebbnél-szebb elő- s utóimádságokkal.

      Mindent Istenért, az Ő dicsőségére!

      Szent hely az ebédlő, szent az étkezés. Megszenteli mindkettőt a szent szándék és a - silentium! Legföljebb jelekkel beszélhetsz...

      Mondd, nem vagy boldog, hogy mennyei asztal mellé ülhetsz, s a prózából „költészet” lesz, nem a profán, világias felfogás értelmében: költő hazudj, csak rajta ne csípjenek?! Nem, nem, hanem úgy, ahogy a mocsarat ragyogóvá teszi a fölkelő nap sugara, a fákról lepergő élettelen levelet hulló arannyá szépíti a csodálatos bájú ősz némasága.

      Mondd, nem fölemelő-e, nem magasztos dolog-e, nem több-e, mint pusztán emberi, hogy amikor a világban szinte minden a gyomorért történik, nálad minden, tehát a gyomor is a lélekért van.

      Mily gyönyörűség önmegtagadásban élni - Istenért! Nem összeráncolt homlok, nem zord tekintet, nem öncél a mi önmegtagadásunk az evésben-ivásban! Hanem mosoly, deru, levegős mozgékonyság, nagy, szent szabadság és határtalan, szárnyakat adó függetlenség, valami szent költészet-féle: igen, igen, angyali élet e földön!...

      De hogyan lesz könnyen azzá?

      Ismertem egy bájos kisgyermeket. Mindig anyjával volt. Étkezés közben is. Anyja nézte, dirigálta: Ne így! Amúgy! - kisfiam! S a gyermek boldog volt, hogy engedelmeskedhetett. Ha valami nem volt ínyére - eltitkolta, csakhogy anyja arcán az öröm fátyolossá ne legyen. S amikor biztatta - evett szívesen, készséggel, hogy örömet szerezzen. Ha elfeledkezett az okos gyermek az okosságról, s az édesen aggódó szó szívébe hatott: kisfiam, megárt, hagyd abba! Vagy: most ne, majd később! - máris csendült az evőeszköz, s a szófogadó kisgyermek azonnal megzabolázta feltörő szenvedélyét. Édesanyja volt mindene. Anyjának pedig ő volt a boldogsága, egyetlen öröme. Persze, hogy szerzetes lett. Hiszen szerette az önmegtagadást, de azt is nem önmagáért, hanem - anyjáért!

      Az igazi kármelita lélekben egészen kisgyermek. S mert kisgyermek, mindent Anyjával és Őérte tesz, Vele eszik is - Máriával. Ő tanítja, Ő oktatja, Ő mérsékeli, Ő biztatja. Egy újra meg újra megújuló názáreti élet: Mária és a fia, együtt; nemcsak a kóruson, a cellában, az oltárnál, a tabernákulum előtt, hanem az ebédlőben, az asztalnál is. Hát nem „költészet” ez, a valóságnál is valóságosabb „álom” ?! Hol marad a próza?...

      Testvérem! Az önmegtagadást szeretnünk kell, forrón, úgy, mint az imádságot. De még ennél is jobban - Anyánkat, Máriát, aki adja nekünk a legjobb ételt, az Üdvösséges Ostyát és a legfölségesebb italt, a Szent Vér poharát! Amen.

A nyelv megszentelődése

Fra Angelico - Szt. Péter Vértanú - Silentium!

Silentium Tibi laus!

Ó csend, dicsérünk téged!

      A nyelv nyughatatlan, fecsegő és gonosz. Hogyan lehetne tehát szent? Lehet-e a farkasból bárány?!...

      Vessünk egy mély pillantást az evangéliumra. - Nagy tömeg veszi körül Jézust. A tolongásban mind közelebb férkőzik Hozzá egy szerencsétlen, beteg asszony. Tizenkét év óta végigpróbálta bajára korának minden orvosságát; nem kímélt költséget, sem fáradságot, de mindhiába. Most a határtalan bizalom erejével furakodik az Orvos közelébe, az Egyetlenhez, aki segíteni tud: „Ha csak ruhája szegélyét érinthetem...” - sóhajtja, kiáltja. S meggyógyult!

      A nyughatatlan, a fecsegő, a gonosz nyelv nemegyszer - mindennap nemcsak érintheti, de hátán hordozhatja, ízlelheti, megforgathatja, átölelheti az Édes Üdvözítőnek nem a ruhája szegélyét, hanem - szentséges testét. Nem lehet-e, nem kell-e meggyógyulnia, megváltoznia, átalakulnia?!

      Ami tehát megszenteli a nyelvet, az

      1. Elsősorban a Szent Ostya. Az a kis kerek, kovásztalan, szent Kenyér, amelyet a tabernákulumnak, a szentségi lakásnak a mélyéből vesz elő a fehérstólás pap, az Úr őrzője. Az Üdvösséges Ostya, amely az Égből szállott alá. Színe alatt ott rejtőzik az Úr Jézus, aki az Atyával Égnek-földnek Ura, a csodatevő Názáreti, aki keresztre feszíttetett, és meghalván halottaiból feltámadott. Ő ne tudná jóvá tenni a rosszat, szelíddé a gonoszat, báránnyá a farkast?! Ő, aki Saulból Pált remekelt, a házasságtörő asszonyt szentté tette csak néhány rövid perc leforgása alatt?! Jézus, aki a pogány világot kereszténybe fordította, a széthulló emberi erőket összekovácsolván megváltoztatta a föld színét és új történelmet csinált, Nélküle érthetetlent, évezredekre?! Ő mondta: Effata! Nyílj meg! S a néma szólott. Ne tudná elnémítani a nyelvet, amikor reá száll, elűzni róla a gonoszságot?! Jézus mindenható nemcsak az Égben, de a nyelvünkön is!

      S ha a nyelv mégsem szentelődik meg - vajon kinek a szégyene az: Jézusé, vagy a tiéd?! A finom, minden ízt magábafoglaló mannát a pusztában a zsidók megunták, s visszakívánták Egyiptom durva étkeit. Vajon a mannában volt a hiba, s nem az oktalan zsidókban?!...

      Minden azon múlik, vágyol-e Jézus után úgy, mint az evangéliumi asszony az Úr ruhájának szegélyére?! Van-e erős, minden akadályt legyőző hited?! Tudsz-e jól áldozni?! Várod-e, s kinek tekinted Őt, aki kimondhatatlanul nagy alázatosságában megkicsinyítette magát, hogy el ne ijesszen, hanem megszerettesse veled Önmagát?!

     Bízd nyelvedet a Szent Ostyára, s szent lesz a beszéded.

      2. Isten igéje s dicsérete is megszenteli a nyelvet, „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot...”

      A pap a szószéken! Mily fenséges szerepe van ott a nyelvnek! Isten akaratának szócsöve! Mennyi áldás fakad beszéde nyomán! Hány magábaszállás, megjavulás, mennyi megtérés - új élet, új kibontakozása a megrekedt lelkierőknek! Ugyanaz a nyelve, amelyet ezrek megátkoztak a rágalmak s megszólások vízözöne miatt, ugyanaz millió szívbe lophatja be az édes boldogság és Jámbor élet édenkertjét.

      S ha egyszer ez a rakoncátlan testtag magára vette a lelki élet gyeplőjét és megtanult engedelmeskedni, nincs az a művészeti ág, vagy zenei hangszer, kezdve az édes fuvolán föl egészen a viharokkal, égzengéssel versenyző, fenséges orgonáig, amely oly kedvesen tudná a jó Istent dicsérni, mint a tiszta szívű embernek megszentelt nyelve!

      Gondoljuk el a térdrehullott kármelitának éjféli halk, szinte zümmögő, de szívből feltörő könyörgését, amikor a kóruson a félhomályban kereszttel jelöli meg ajkát: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam!... És aztán fölegyenesedve kilép a hetes páter az egyszerre villanyfényessé lett terem közepére és belezengi az éjszaka nagy csöndjébe: Uram, nyisd meg ajkamat és szám hirdeti a te dicsőségedet!... Miként az angyalok kara a magasságokban – egy teljes órán keresztül zúgja, zengi, énekli egy kis embercsoport a mi Urunknak, Istenünknek dicséretét. Talán az angyalok szálltak le? Vagy az Ég szakadt közibük?! Fölcserélődött Föld és Ég?!...

     Ilyenkor értjük valóban, mi az igazi hivatása a nyelvnek! Isten dicsérete! Ez szenteli meg, ez teszi áldottá, ez magasztosítja fel; igen-igen, erre rendeltetett! S ha még hozzávesszük a léleknek szent magányát, amikor Szerelmesével egyesül vagy egyesülni kíván, amikor szüntelenül keresi az Ő orcáját s önfeledten suttogja: Én Istenem és Mindenem; amikor mézet hordoz a szájában, dalt a fülében és ujjongó érzelmeket szívében, egyetlenegy édes szónak ezerszer meg ezerszer elsuttogásakor: Jézus! Vagy amikor telezengi a lelkét nyelvének leggyöngédebben köszöntő szava, amikor Anyját látja, s mondja: Ave Maria! - akkor igen-igen könnyű megértenünk a kármelitát, aki összerezzen, amikor az utcán egy káromkodó szó üti meg fülét, s mint a durván megérintett mimóza, csukódik össze egész testében-lelkében egy piszkos szó hallatára, vagy az irigy Sátánnak egy-egy, aljas váratlan támadására. Azt sem nehéz ésszel felfogni, miért oly érzékeny minden legkisebb megszólásra, s hogyan bántja lelkiismeretét, ha ő maga ezen a hitvány hiba-magon csak egyszer is elcsúszott!

      Ó, mennyire érti a nemzetek Apostolát, amikor hallja figyelmeztetését: „Istennek énkeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket” (Kol 3,16).

      Ilyenkor elfogja a vágy, olyanná lenni, mint Anyja, a Kármel Ékessége és Királynéja, akiről a szentmise énekli: Mint a cseppentett színméz, olyan az ő beszédje.

      3. A bűnbánat. Tehát még ez is nyelvszentelő?

      De nem zuhanás-e ez a megállapítás a Szent Ostya, az Isten dicsérete után?! Lehet-e szó bunbánatról, mellverésről annál, akinek mindennapi kenyere a Szent Ostya, aki szüntelenül Istent dicséri, s szájában Jézus és Mária nevének ugyancsak jóíze van?! Ó, de mennyire lehet! Sőt nem lehet nélküle.

      A bűnbánat a konzerváló, a megtartó erő a szentek útján. Só, amely nemcsak ízesit, de a romlástól is megment. Ez az alázatosság fundamentumának a habarcsa, amely összetartja szorosan, szinte elválaszthatatlanul a tökéletesség épületének tégláit.

      Emberek vagyunk, Adám-Éva nemzedéke, az ősbűn megrontottjai. Szüntelen harcot kell vívnunk hatalmas ellenfeleinkkel, a világgal, a Sátánnal; és micsoda szörnyű háborút önmagunkkal! Az alázatosság önismereten épül fel. Meg kell látnunk nyomorult, gyarló voltunkat; a mélységekből, nyomoróságunk nagy, szédületes mélységeiből kiáltunk föl nemegyszer „rekedt torokkal”: A mélységből kiáltok Uram, hozzád! (Zsolt 129,1). Hányszor elesünk, hányszor visszazuhanunk! Ma még a magasságokat járjuk: Nem ingok meg soha! (Zsolt 30,9) Holnap már lent, nyomorúságunk szakadékaiban vérzünk ezer sebből, mert hanyagok voltunk, mulasztásokat követtünk el és - elbíztuk magunkat. Ó, ilyenkor megváltás a - Confiteor! A nyelvnek e rekviemes, sötét tónusú zenéje - tisztít, lemos, megszentel lelket, szívet, életet. A bűnbánó nyelv őszinte vallomása végigmegy a Mennyeken, kezdve a Mindenható Istenen, folytatódva a Boldogságos Szűzanyán, a szenteken, végig a földön, mindenkinek bevallja, amit vétett, s szent lesz, amikor a könnyek édes-fájó záporában kiáltja: Én igen nagy vétkem! Ó, mily szükséges ez!

      Ilyenkor nyúl le Isten karja a mérhetetlen magasságból a bűnbánat alázatosságában megásott mélységbe, s még magasabbra viszi a lelket, mint volt annakelőtte.

      Ki tudná jobban dicsőíteni Istent, mint a bűnbánó?! Akinek - megbocsátottak, örökre! Mennyi hála van az ő dicséretében, mennyi öröm, mennyi szeretet! Fájdalom is? Igen, a legtermékenyebb eső ez a fájdalom, amelyre föléled a szikkadt föld, s a virágok milliói pompáznak bele az édes napsugárba, Mily szegény volna a föld, ha Péter nem hullatta volna könnyeit barázdás arcán az első keresztények szívére; ha Magdolna nem sírt-zokogott volna a Mester édes lábainál; ha Ágoston nem harmatozta volna tele Soliloquiumait a bűnbánat mennyei vizével; ha elmaradt volna Szent Alajos zokogása, Szent Terézia szivárványos derűs könnyfátyola, s annyi nagy emberi lélek könnypatakja!

      A bűnbánat megtisztítja a nyelvet, meggazdagítja és megszínesíti annak istendicséretét - valóban megszenteli azt.

      4. A silentium. Ősorvossága a nyelv betegségeinek. Természettől jelenti számára a tökéletes gyógyulást, az egészséget. A nyelv a hallgatásban – él. Ha nem szereti a silentiumot - meghal az örökkévalóság számára.

      Akarod, hogy nyelved megtanulja a fegyelmet? Hallgass! Akarod, hogy megtanuld az igehirdetést? Tanulj meg először hallgatni! Akarsz bölcs lenni, okos és szeretetreméltó Isten és ember előtt? Akarsz kitűnő kármelita lenni, kedvében járni Jézusnak, a Szűzanyának, rendi szentjeidnek? Akarsz boldog, nyugodt lenni, békében-örömben élni?

      Tanuld meg a szent csendhallgatást!

      A nyelvet megszenteli a Szent Ostya, az istendicséret és a bűnbánat - szentté azonban a hallgatás teszi. - Istennek ez adja meg a tökéletes tiszteletet. Istent a hallgatás képes minden szónál, himnusznál, zsoltárnál jobban dicsérni. Ó csend, dicsérünk téged! A hallgatásban beszél Isten. De abban cselekszik és működik is.

Roppant csendben ment végbe a világ teremtése is. Amikor a Lélek ott lebegett a vizek fölött, akkor olyan csend volt, hogy világok születtek meg. Az óceánok mélyén zavartalan csendben izzadja ki a kagyló az igazgyöngyöt. Az erdők silentiumos mélye titokzatos világot rejteget. Az éjszaka sötét, nagy hallgatása mélységes, isteni filozófiára oktatja a hallgató lelket. A puszta csendje pedig a sasok régiójáig emeli föl az emberi szívet. Ezért tudtak oly végérvényesen, annyira visszavonhatatlanul belemerülni a remeték Istenbe.

      Akarod hallani Istent? Ne beszélj, hallgass!

      Nagy dolgok a csendben, a szent hallgatásban születnek. Jézus hallgatásban töltötte emberi életének nagy részét. Amikor megszületett, az az éjszaka volt a legcsendesebb. Minden hallgatott, a csillagok is, fű, fa, állat, ember; csak az angyalok énekeltek. De ők is csak azért, mert mindenek sílentiumot tartottak. Ha beszéd, zaj lett volna - énekük meg sem csendül. A Mennyország akkor dalol, amikor a föld hallgat. S mi csak akkor halljuk ezt a dalt, amikor tökéletes szívünkben a csend.

      Jézus hallgatott, amikor a zsidók fecsegtek, s Pilátus kíváncsiskodott. Hallgatott a kereszten is. Azt a pár szót, amit mondott, az emberi lélek csendjében kiáltotta bele - a jövő számára. Legjobban akkor hallgatott, amikor megváltotta a világot. Amikor elnémult az ajka, amikor meghalt - akkor született meg az élet, az igazi, az örökkévaló - számunkra. A Golgota csendje nem halál, hanem az Élet kezdete.

      Mi az imádat? Hallgatás Az előtt, akit imádunk. Az imádság jelenthet beszédet, szót, sóhajt, könyörgést, dicséretet, hálálkodást, panaszt, társalgást, hallgatást is, de az imádás csak hallgatás lehet. És az ima is akkor a legmagasabb fokú, akkor a legtökéletesebb, amikor a silentiumban emeli a lelket Istenhez. A természetfölötti szemlélődésben hallgat a lélek. Figyel ugyan, szerető, állandó, meleg figyelemmel, de - hallgat.

      A kolostor akkor tökéletes, ha hallgatnak benne. Az ilyen kolostor lakói szentek, mert a nyelvük a nagy hallgatásban szentté teszi őket. Istennek nagy dicséret a zsolozsma, az ének, de a legnagyobb dicséret - a silentium.

      Nekünk remeték voltak az őseink. Hallgatásban és reményben élték le szent életüket; ebben volt minden erejük. (Iz 30,15) A nyelv ereje és szentsége a hallgatásban van. Vajha méltó utódai lennénk őseinknek!

Hallgatás

Silentium II.

„Hallgass és megtanítlak bölcsességre” (Jób 33,33).

      

      Aki egyszer igazában megismerte a nyelvet, annak természetét, három elrettentő tulajdonságát, hogy ti. nyughatatlan, fecsegő és gonosz - annak nem lesz többé kedve becézni azt, s szabadjára ereszteni. Ellenkezőleg! Féket vet rá s rajta lesz, hogy tökéletesen megtanulja a hallgatást.

      Aki egyszer megértette, hogy a nyelv olyan, mint a Pandora szelencéje, amelyet csak egyszer kellett kinyitni, hogy belőle az összes bajok eláradjanak a szerencsétlen földre, az olyanformán érzi majd magát, mint Pambo remete. Oktatásra ment ez a később nagyhírű szent s ott éppen ezeket a szavakat hallotta: „Vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel” (Zsolt 38,2). Többet a fejtegetésből meg se hallgatott. Először ezt akarta megvalósítani: „ne vétkezzem nyelvemmel”. Hosszú éveken át gyakorolta magát ebben és oly tökéletességre vitte, hogy halálos ágyán elmondhatta: „Nincs tudomásom arról, hogy egy szót is szóltam volna, amit meg kellene bánnom”.

      A tökéletesség a mi feladatunk. A hallgatásban bölcsesség rejlik. Az Eredeti Szabály pedig minden pénteken a fülünkbe kiáltja az ebédlő szószékéről: A hallgatás az igazság gyakorlása.

      Természetes, hogy elfog bennünket a vágy, hogy kikönyörögjük a jó Istentől: tudjunk hallgatni, nyelvünket tökéletesen megfékezni. Ünnepélyes szentmisékben fölajánlás után a papnak mintha legfőbb gondja lenne: a hallgatás tökéletes megtartása. Valósággal füstfelhőbe burkolja szavait és az oltárt, hogy a tömjén édes illata vigye föl könyörgését az Úrhoz. Éppen, amikor az evangéliumi oldalt incenzálja, akkor kéri epedve Istent: „Uram, állíts szájam elé őrséget, és ajkam kapujához rendelj védelmet! Ne engedd, hogy szívem a bűnre hajoljon” (Zsolt 140,3). Másképpen hogyan is lenne képes majd a nagy, szent csöndben, az átváltoztatás fönséges, Eget lehozó silentiumában az isteni szavakat kiejteni: Ez az én testem! A nyelv, amely a Legméltóságosabb Oltáriszentséget alapító, nagy Isten szavait merészkedik kimondani, hogyan ejthetné ki azokat a lélek édes, szent félelmében és alázatos, minden érzéket lenyűgöző békéjében, hacsak meg nem szentelődött már előzőleg a csendhallgatás folytonos gyakorlatában?! Ezért születik meg a visszavonhatatlan eltökélés mindnyájunk lelkében, valahányszor az éjszaka titokzatos, lelket megejtő silentiumában a szent zsolozsma zsoltározásánál szíven üt bennünket Isten hangja a 38. zsoltár kezdetén: „Mondtam, elhatároztam: Vigyázok útjaimra, nyelvemmel nem vétkezem; retesszel zárom le szájam...”

      Mondtam, elhatároztam! Százszor elhatároztuk, százszor vétünk ellene. De az elhatározás minden éjszaka beszédes csendjében újra meg újra föltornyosul a megejtett, silentiumos lélekben, mint az óceánban a hullámhegyóriás, hogy végre kiharcolja magának a tökéletes győzelmet a nyelven: nyelvemmel nem vétkezem! Ezért tesz féket a szájára, ezért: a végleges győzelemért!

      A lélek megérti most már minden kétséget kizáró világossággal, hogy „aki nem hibáz szavaiban, az tökéletes férfiú” (Jak 3,2). Ezért a kemény szó: Mondtam, elhatároztam! És megkezdődik a harc a nyughatatlan, a fecsegő, a gonosz nyelv ellen.

      Hiába tette Isten kettős lakat alá ezt a szörnyű zsarnokot, hiába csukta be az ajkak és fogak kettős börtönébe - ez félelmetes, láncát tépő rab vakmerően szakítja föl börtönének ajtóit, s fegyelmezetlenségben, rakoncátlan szabadosságában nem ismer határt: mint a megvadult Tisza, szakít gátat, elönt viruló földeket, pusztít és tenger nyomorúság iszapját hagyja maga után mindenütt. Becsület, erény, béke, nyugalom, harmónia - mind, mind az ő áldozata. Átok a nyomán, boldogtalanság az útján.

      Kell, kell a harc ellene! Aki nem győzi le a nyelvét, azt legyőzi a nyelve. Itt nem lehet megalkudni! Vagy az egyik, vagy a másik! A gigászi harcban az lesz a győztes, akiben nagyobb az eltökéltség, akiben férfiasabb az elszántság, akiben tökéletes a meg nem alkuvás.

      Nagy áldás, kimondhatatlanul nagy kegyelem szerzetesnek lenni. A szent Rend gondoskodik a hallgatás megtartásáról. Csak engedelmeskedni kell neki.

      Három terepe van a külső silentium megtartásának: 1. A rekreáció. 2. A napközi hallgatás. 3. A szigorú silentium. A hallgatás megtartásának szigorúságában fokozatosság van. Leggyöngébb a rekreációban, legnagyobb az utolsóban.

      1. Rekreáció.

      Nagy művészet a tökéletes viselkedés az üdülő órán. A tökéletesség kizárólagos ismertetőjele az lesz, „ha valaki nem hibáz szavaiban”. Hiszen az a tökéletes férfiú. Nehéz művészet, emberi erőt meghaladó, mert nem lehet mindig hallgatni: sőt sokszor - beszélni kell. Azt kívánhatja, parancsolhatja a testvéri szeretet, az elöljáró és mindenekfölött az erényeknek magas bakon ülő, csupatekintély kocsisa: az okosság!

      Nos, mi legyen az elv ebben a próbára tevő kérdésben?

      Inkább hibázzunk hallgatással, mint szavainkkal. Mert a hiba a beszédben százszor nagyobb, mint a hallgatásban. A nyelvhibának következményei vannak. A hallgatás hibája, amennyiben csakugyan hiba lenne, múló valami, kis bosszankodást okozhat, de még ilyenkor is, a legtöbbször - magában mindenki megcsodálja.

      A hallgató embert a lélek önkénytelenül megsüvegeli; különösen, ha hallgat akkor, amikor megsérthetné a szeretetet. Szent Rendünk Általános Főnöke mondotta egyszer jelentőségteljesen kb. ezeket: Sohasem tapasztaltam olasz rendtársaimról, hogy közülük valaki csak egyszer is megszólt volna mást a rekreáción, szeretetlenül bírálgatott volna, vagy kíméletlenül, gorombán beszélt volna kármelita testvérével!

      Mily nagy bölcsesség! Hallgatni, amikor oly könnyű lenne rosszat mondani, megszólni, talán rágalmazni, bírálgatni, ellenkezni, szenvedélyesen vitatkozni, horribile dictu: veszekedni!

      Mily nagy szeretet!

      Beszélni és senkit sem sérteni! Beszélni és másokat felüdíteni! Beszélni és testvéreinket Istenhez közelebb vinni! Beszélni és terjeszteni a jót, az igazat, és életté tenni a testvéri szeretetet! Ó, szent hallgatás, amely megtanítod a nyelvet a tökéletes beszédre! Ó, hallgatás, nem vagy te egyéb, mint az igazság gyakorlása: mert általad megadjuk Istennek, ami Istené, embernek, ami az emberé, és mindkettőnek a - szeretetet.

      Igen, a silentium a szeretet melegágya, amelyben a valódi testvéri szeretetnek gyönyörű, illatos virágai sarjadnak ki, s éppen azért oly szépek azok, mert földjét az igazság éles-fényes pengéje kapálta, művelte és gondozta.

      A silentium a béke birodalma: hiszen az igazság és a béke testvérek, és az a csók, amelyet váltanak egymással, a szent hallgatásban csattan el. Igen, igen, a rekreációt is a hallgatás teszi szentté és édessé!

      Egy szent laikus testvérről olvastam, hogy amikor a rekreáción Istenről vagy lelki dolgokról hallott beszélni, csupa öröm, boldogság volt a szemében, az arcán. Mihelyt azonban profán dolgokról esett szó, lassankint másra kezdte terelni a beszédet. Ha ez nem sikerült, el-elszundikált, de azonnal felébredt, amint megint lelki dolgokról volt szó. - Szent Terézia jelenlétében nem mertek mást megszólni. A nyelvnek hallgatnia kellett, hogy beszélhessen Istenről s gyakorolhassa az igazságot és a szeretetet.

      Mondtam, elhatároztam tehát: féket teszek szájamra, mert a hallgatásban nagy bölcsesség van, igazság, szeretet és édes béke.

      2. Napközi hallgatás.

      Előírja a szent Szabály: semmi fölöslegeset, csak a szükségeset, s azt is halkan! Óva int az idegenekkel vagy szerzetesekkel való társalgástól, s hangsúlyozza az elöljáró engedélyét. Tehát sokkal szigorúbb a silentium megtartása, mint a rekreáción. Természetes, hiszen ebben a pontban szinte ellenőrizhetetlenné lesz a beszéd. Könnyebb a kibúvó, temérdek az alkalom, a lelkiismeretlen szerzetes szabadjára engedheti a nyelvét. Ilyenkor mutatkozik meg valójában: ki a vérbeli szerzetes, ki szereti a magányt, kinek szentség a silentium!

      A Szabványok még e ponton belül is szigorítanak. Bizonyos helyeket különösképpen kiemelnek, mint ahol még fokozottabban kötelező a hallgatás. Elsősorban is a kórust említik.

      A kórus az imádság helye, a zsolozsmáé és a káptalané. Itt érintkezik a kolostorban a Föld az Éggel. Az angyalok égi kórusa a szent officium idején leszáll hozzánk, hogy velünk egyesülve dicsérje Istent. Az elmélkedés idején a lélek emelkedik Istenhez s a kórus mennyország lesz, mert mindenki imádkozik. A káptalan alkalmával az alázatosság aratja diadalát, s az ördög szörnyű vereséget szenved a testvérek lelkében. A konvent szentmiséje tökéletessé teszi a hely szentségét, s benne éri el csúcspontját a csendhallgatás fensége.

      A kórus helyének ez a páratlanul pazar megszentelődése teszi azt, hogy minden kármelita az említett közös gyakorlatokon kívül is úgy tekinti a kórust, mint ahol a hangot halkítani kell, s csak akkor szabad megszólalni, ha az elkerülhetetlenül szükséges. Az egyszeri átmenet rajta, vagy a privát belépés, még az is szükségessé teszi ott az imát.

      A következő fontos hely az ebédlő. A jó karmelita mindent imádsággá tesz. Az étkezést is. „Akár esztek, akár isztok, barmit cselekedjetek, mindent Isten dicséretére tegyétek” - mondja az egyik felírás. Az étkezes alatt nemcsak a test, a lélek is táplalkozik. Beszéd egyáltalában nincs, legfeljebb jelekkel.

      Szent a csöndje a folyosónak. Olyan az, mintha kápolna lenne. Önkéntelenül nyúl az ember az olvasóhoz, s Édesanyját, Máriát érzi maga mellett.

      A sekrestye silentiuma különlegesen kötelez.

      De az igazi hallgatást, a háboríthatatlant, a magány szent, drága csöndjét a cellájában találja meg a boldog kármelita. Ide az elöljárón kívül senkinek sem szabad belépnie. Ez külön birodalom. Itt - beszél a csönd. A szentek ennek a falát csókolták meg százszor meg ezerszer. Ez különít el tökéletesen a világtól, ez még szerzetestársainktól is; ez tesz - szentté; a négy fehér fal, a szent Corpus nélküli barna kereszt és a titokzatos magány, ahol a hallgató lélek tartja nászát isteni Jegyesével - Jézussal.

      Mondtam, elhatároztam: lemondok minden engedély nélküli s fölösleges társalgásról, hogy kizárólag a mennyeiekkel társaloghassak. Elhatároztam, hogy csak a szükségeset mondom, azt is halkan s röviden. Ha haragszom, bosszankodom, türelmetlenkedem - soha meg nem szólalok. Így gyakorlom az igazságot, így lesz békém és boldogságom.

      3. Szigorú silentium.

      Kompletóriumtól Primáig. Ez a lélek mennyországa. Beszélni legfeljebb írásban lehet. Ilyenkor kizárólag csak ketten vagyunk: a lélek és az Isten. Még a fecsegő szerzetes is, a lanyha, a közönyös, ezen idő alatt komollyá lesz - kénytelen silentiumot tartani. A többi időt kijátszhatja, elfecsegheti, ezt azonban meg kell tartania. Nincs kivel beszélnie! Vajon meghallja-e a jó Isten hangját? Minden azon múlik, képes-e a belső hallgatásra?

      Erről a szent időről nincs mit mondanunk. Ez a legszebb ajándéka a szent Rendnek, amit csak adhat fiainak. Aki értékeli és megbecsüli, az valóban gazdag.

      A szigorú silentium Istent adja a léleknek. Ez az egyesülés ideje. Tulajdonképp 12 órás adoráció, mert a mérsékelt alvás-pihenés is szent és Istennek meleg tekintete alatt és édes karjai között folyik le. Ebben a megszakíthatatlan adorációjában adja át magát a lélek - hol tökéletesen, hol tökéletlenül-Jézusnak, aki ebben a szent csöndben árasztja, mint igazi szőlőtő, erejét, kegyelmét, isteni szellemét a Vele mind szorosabban összeforró szőlővesszőbe, hogy eggyé legyen vele, miként Ő és az Atya is egy.

      Lehet-e csak tékozló fiúnak is nevezni azt a boldogtalant, aki nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy a szigorú silentium a legtökéletesebb életformája a Jézus lábainál hallgató Máriáknak, akik a legjobb részt választották?!...

      Valóban szent a silentium és szentté teszi azt, aki tökéletesen megtartja.

      Isten szól hozzánk a Szentírás lapjairól: Hallgass és megtanítlak a bölcsességre.

      Mondtam... Elhatároztam...

      Tartsuk féken a nyelvünket, így leszünk tökéletesek, bölcsek és szentek!