A képzelet

16.
A művész 
„Mindenkor imádkozni kell” (Lk 18,1). 

 

      A lélek művésze a képzelet. Nemzetközi nyelven: fantázia. 

      Ott áll a külső világ és az értelem között. A kettőt összekapcsolja, áthidalja. Anyagot szállít az értelemnek. 

      Jaj annak a léleknek, amelynek lelki tehetségei tehetetlenek vele szemben! Annak hazudik, délibábokat mutogat, légvárakat emel. Vadzseni, aki hihetetlen könnyűséggel és könnyelműséggel beszáguld pillanatok alatt eget-földet, és halomra dönt minden rendet s józan, való életet. 

      Van neki egy irtózatos méretű raktára, ahol vad összevisszaságban hevernek képek, emlékek a múltból: emlékezet, úgy hívják. Ez a műterme. 

      Ecsetje szédületes iramban festi meg a képzettársulás törvénye nevében a színeket, húzza meg a vonalakat; egy pillanat alatt események, regények játszódnak le merész írói tolla nyomán. 

      Valósággal bolonddá teszi gazdáját!... 

      Fölfújja a legjelentéktelenebb eseményt. Pl. valaki nem a legbarátságosabban nézett ránk: biztos, hogy haragszik! Sőt, gyűlöl bennünket! Terveket kovácsol ellenünk! Utunkba áll, s minden rosszat elképzel rólunk! - Pedig csak ballábbal kelt föl szegény és esze ágában sincs velünk foglalkozni! 

      De a képzelet mindent nagyít, kisebbít vagy ferdít, csak nem a valót adja. 

      Nagyítja a bajokat, a szenvedéseket: a hideg, a meleg kibírhatatlan! A testi fájdalom, egy kis fejfájás, rossz közérzet elviselhetetlen! Nos, és a jövő?! Mily sivár, mily kilátástalan! Vagy ellenkezőleg, mily gyönyörű és tele sikerrel, dicsőséggel! 

      Átveszi - teljesen jogtalanul! - az értelem szerepét, és ítél, ítél, ítél pillanatok alatt, kegyetlenül, vakmerően, teljes pallosjoggal egy kis hiba láttára, vagy már annak puszta elképzelésére is, és mily, de mily gyorsan - ellenszenvből. Kritizál pápát, papot, elöljárót, erkölcsöket, élőket és holtakat, egyet kivéve: önmagát!... 

      Kicsinyít: a bűn nem is olyan nagy! A pokol igen messze van! A palettáról a leghalványabb színek kerülnek elő, és eljelentéktelenedik az egész boldog vagy boldogtalan örökkévalóság! A körüljáró ördög oroszlánordítása egércincogás, a lelkiismeret felszisszenése talán csak hallucináció! 

      Ferdít. Ebben a legnagyobb mester ez a művész. A pletyka, a megszólás, a rágalom undok országát ő kovácsolta össze. - Mindig színez!... 

      De hát mit tegyünk vele?! - jajdulsz fel, testvérem. - Fékezd meg! Isten hatalmas adománya a képzelet is. De fék nélkül ez is - halálunk lesz. Ha kordában tartjuk, miként a szenvedélyek, sőt még ezeknél is jobban - röpít a tökéletesség felé. 

      És ha mégis megfékezhetetlen lesz ez a „futóbolond” ?! (SzentTeréz szava!). Ha ocsmány képeket mutogat, ha hazudik, ha kísért, ijesztget?! - maradj nyugodtan! 

      Bűn csak akkor van, ha az akarat beleegyezik. Csak ne légy könnyelmű! 

      Vannak festők, akik csak aktokat festenek, szobrászok, akiknek egyetlen tárgyuk a csupasz test, jóhangú énekesek, akik ízléstelen nóták tárogatói; de vannak Fra Angelico-k is, és művészek, akiknek vésője angyalok áhítatát faragja kőbe, és emberi ajkak, amelyek az örök üde „Ave Maria!”-t suttogják édesen szüntelen. 

      A művésztől függ, milyen tárgyat választ. Ezen fordul meg minden. 

      Két tanácsot adok:

1. Age, quod agis! Amit teszel, azt tedd derekasan! Ez rendre szoktatja a rakoncátlan képzeletet. Más szóval: tagadd meg magadat! És Jézust kövesd, ne a képzeletedet! 
2. Imádság! Azaz képzeletünk legeljen szent tárgyakon. Képzelje el Isten jelenlétét, Jézus életét, a tabernákulum magányát, Mária anyai ölét és kezét. Rakd meg, tömd meg velük képzeletedet, emlékezetedet, és szórd ki mindazt, ami nem vonatkozik Istenre!... 

      A fegyelmezetlen képzeletnek gyenge a valóságérzéke. Rögzíteni kell tehát a valósághoz, azaz Istenhez, mert Ő az, aki van; az Igazsághoz, azaz Istenhez, mert Ő, s egyedül csak Ő az Igazság... Gondoljunk egy gyönyörű gótikus templomra, mondjuk a kölni dómra. Azaz legyen fundamentum, legyenek hatalmas pillérkötegek. Ezekre építsen a képzelet magasba lendülő karcsú íveket, rózsaablakokat, márványcsipkéket, sudár tornyokat és rakja a szobrok százait, hogy minden az Eget dicsérje. 

      A képzeletművész ne vigyen el az Égtől, ne kalandozzék el egy nem létező ábrándvilágba, hanem maradjon a Való - azaz Isten - alapján! 

      Szent Ágoston így mondta: Csak szeress és tehetsz, amit akarsz! Én azt mondom: Csak imádkozzál, és képzelhetsz, amit akarsz!

Légy úr a magad házában

15.

 A triumphator II.

 „Aki győzelmes lesz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában” (Jel 3,12). 

      Az győz szenvedélyein, aki imádkozik. 

      Mindamellett meg kell tennünk mindent, felhasználnunk minden eszközt, hogy biztosítsuk a tartós diadalt szenvedélyeink fölött. 

      Az imádságon kívül három ilyen eszköz van. 

      1. Az akarat vétója, tiltakozása, energikus visszautasítása, parancsszava. 

      Olyasféle, mint Jézus parancsa a szeleknek és a tengernek, azzal a különbséggel azonban, hogy a szenvedély vihara még nem tört ki. Csak kitörőben van. Ha tombol, akkor már mit sem érne a tiltakozás. 

      Kezdetben állj ellen! Ne engedjük, hogy feltámadjon. Végünk van, ha gyöngéknek, gyáváknak, habozóknak, tehetetleneknek bizonyulunk. 

      Gondoljunk az állatszelídítőre. Mily határozott fellépésre, micsoda parancsoló tekintetre van szüksége, hogy a fenevadat lenyűgözze. A szenvedéllyel nem lehet alkudozni, vele disputába elegyedni, neki könyörögni, hanem - parancsolni kell neki, ostorral a kézben, amely rögtön lesújt, ha nem engedelmeskedik feltétlenül. Ha férfi vagy, légy férfi! - azaz győzd le magadat - mert ez a lelki férfiasság -, s ebben a nőnek is férfiasnak kell lennie. Aztán: villámtekintet és korbács! 

      Aki szentimentális, aki érzeleg, az sohasem lesz lelki ember. Úgy kerüld az érzelgősséget, a holdkóros szentimentalizmust, mint a bélpoklost! Belerothad a lélek. Férfi kell a gátra! Ha a gátat áttörte az ár, akkor már késő. 

      Kezdetben, kezdetben! - parancsolj keményen, ne pianissimóval, finoman, hanem durván, kegyetlenül, irgalmatlanul - fortissimóval! 

      És az imádság peregjen lelked ajakán: Ave Maria!... Ő a Sátántipró... 

      Szeretném látni, hol az a tisztátalan szenvedély, hol az a gőg, harag, kíváncsiság, bosszúérzés, megszólás, ábrándozás, éhség vagy szomjúság, amely erőt tudna rajtad verni! Meglásd, a lelki élet Napóleonja lesz belőled! 

      Még egy tanácsot! 

      A bent ébredező szenvedélyt soha ne támogasd külső mozdulattal, se kimondott szóval. A szenvedély külső megnyilvánulását feltétlenül el kell fojtanunk. A haragos, türelmetlen, ideges ember ne szorítsa ökölbe kezét, hanem vegyen mély lélegzetet, üljön le kényelmes helyzetbe. Ha valaki iránt rendetlen szeretetet érzünk, ki ne mondjuk, el ne áruljuk, sőt meg se üzenjük neki. 

      Aki parancsolni tud, triumphator lesz. 

      2. Nemtörődömség azzal szemben, ami a szenvedély oka, tárgya, legyen az személy, étel-ital, emlék, bosszantó hiba, friss hír, vérlázító eljárás stb. Azonnal foglaljuk el magunkat másvalamivel, merüljünk bele a munkába, énekeljünk, dúdoljunk; meneküljünk Máriához, a tabernákulumhoz, az imádsághoz.

      Egy vállrándítás, egy szellemi „fütyülök rád!”, „bánom is én!”, „mi közöm hozzád!”, vagy a szóba nem állás (Éva és a kígyó!) többet ér akárhányszor, mint az erőlködő erkölcsi megfontolás. 

      Tökéletes szakítás a teljes közömbösség jegyében mindennel, ami elvon Istentől - ez legyen a quadrigán a gyeplőt tartó lélek férfias programja. 

      3. Age contra! Cselekedd az ellenkezőjét annak, amire a szenvedély kísért. 

      Ellenszenves valaki neked? - Hódítsd meg! Ne kerüld, hanem tarts feléje barátsággal. Imádkozzál érte és tégy neki szívességeket. 

      Túlságos vonzalmat érzel valaki iránt? - Térj ki előle, fékezd a szemedet, és ne gondolj rá! Ne légy rabja senkinek, önmagadnak se, csak - Istennek. 

      A lelki függetlenség, a szív szabadsága többet ér minden édes tekintetnél, simogató szónál - többet az egész világnál. 

      Age contra! Így leszel úr a magad házában. Triumphator a quadrigán. 

      A lélekben aztán lassankint lecsitulnak a szenvedélyek, s a küzdelemnek meglesz a nagyszerű jutalma: beköltözik oda és állandósul a silentium, a belső csendhallgatás. - Ott vagyunk életünk kis hajóján Jézussal: s nagy nyugalom támadt (Mt 8,26). Vagy, ha úgy tetszik, a quadrigán: a szenvedély-paripák megjuhászodva - rendeltetésükhöz híven - röpírik uruknak, a lélek-triumphatornak pompás diadalkocsiját - a boldog örökkévalóság felé.

Eget-földet bámulatba ejtő diadal

14.

A triumphator I. 

„A versenyző akkor nyer koszorút, ha szabalyszerűen versenyzik” (2Tim 2,5). 

      Megragadó látvány lehetett!

      Tengernyi nép Róma főterén. Diadalmenetet tart a győztes hadvezér. A quadriga, amelyen fönségesen büszke nyugalommal áll, immár nem verseny-, hanem diadalkocsi. 

      Négy gyönyörű paripa húzza: csupa élet, csupa tűz, csupa erő mindegyik, és mégis mily tökéletes fegyelemmel és utánozhatatlan, szabályos tempóban emelgetik karcsú, pompás lábaikat. Elég egyeden mozdulata akár a kisujjnak, amelyet a gyeplő közvetít a kocsi urának parancsaképp - azonnal engedelmeskednek. 

      Az úr - a triumphator. 

      Róma nem mindennap gyönyörködhetett ily látványban. De ha láthatott ilyent, ujjongása határt nem ismert és a győztest az istenek közelébe emelte szívében-lelkében. 

      Aki szenvedélyeit legyőzte, s azokat a tökéletes engedelmesség gyeplőjére fogta, az triumphator, nem egyetlen alkalomra, hanem egy egész emberi és örökkévaló életre. Diadalútját nem egy földi város tapsolja meg, hanem a mennyei Jeruzsálem kíséri végig pálmalengetéssel. 

      Ki ne vágyna erre a triumphusra, eget-földet bámulatba ejtő diadalra?! Ki ne szeretne úr lenni szenvedélyein, önmagán, énjéfí?! Fölszabadulni a szenvedélyek rabsága alól, a lekötözött lélekszárnyakat kibontogatni és neki ereszteni a kék magasságoknak, hogy hamarosan Istennel ölelkezzék, s véglegesen győzni, egészen új életre születni - kinek ne volna ez epesztő álma?!... 

      Lehetetlen?! - Nem! - Mi kell hozzá? 

      Mindenekelőtt s fölött: imádság. 

      Jaj, annak, aki a saját erejében bízik! Ellenben, aki bizalmát Istenbe veti, az ima erejével csodákat tehet. 

      Soha se felejtsük el az Evangélium egyik legdrámaibb mozgalmasságú jelenetét. 

      A tanítványok kis hajóját szörnyű hullámok hányják-vetik. Mire lennének képesek a megvadult elemekkel szemben?! Nekiesnek tehát az alvó Mesternek: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” És Jézus parancsolt a szélvésznek és a víznek, s nagy nyugalom támadt (vö. Mt 8,23-27).

      Soha még ily lenyűgözően, ily életteljesen, ekkora drámaisággal az imádság erejét-sikerét nem érzékeltették. 

      Mondd, mily szenvedély rabja vagy? Kicsié, nagyé? Nyíltan támadóé, vagy bujkálóé? Talán már a kétségbeesés környékez? Ne félj, kishitű! 

      Ha már semmi nem használ, az imádság még mindig, sőt egyedül csak az menthet meg! 

      Zörgesd meg a mennyek kapuját, de addig zörgesd, míg ki nem nyitják! Ostromold meg Jézus és Anyád Szívét! Aki nem imádkozik, egyedül van, magára hagyatva. Dávid legyőzte Góliátot, mert a harcba Istennel ment. Az Ég győzött s nem a Föld. Amikor azonban tekintete fönnakadt egy asszonyon, a szenvedély úgy levágta, úgy a sárba-piszokba sújtotta, hogy a könnyek tengerére és a Miserere-re volt szükség: imára, imára! - hogy a féregből újra triumphator lehessen. 

      És még ha csak egy Góliátunk, egy nagy szenvedélyünk volna!!... De még a kicsi is mily könnyen elejt bennünket! 

      Fönnakadunk egy megjegyzésen; egy-egy vigyázatlan tekintet, a szemnek nem-fékezése fölkavarja lelkünket; a kíváncsiság, a fecsegés, a megszólás szenvedélye, a különböző kedvtelések-evésben, szórakozásban, olvasásban, munkában, a kevély mozdulatok, rátartiság, ítélkezések szóban-gondolatban, elő-előbújó féltékenykedés - össze-vissza ráncigálják a lelket. Csoda még, hogy a kocsin van! 

      Mutass nekem férfiakat, mutass nőket, akik legyőzték teljesen szenvedélyeiket! – Ujjaidon számlálhatod meg őket!... Csupa rabszolga mindenfelé, és bilincs, és összetört quadriga. MintJeremiás, siránkozhatszJeruzsálem romjain!... 

      Nos ki az, aki parittyát ragad, és homlokon találja Góliátot? Aki imádkozik. 

      Az imádságban Isten van s az Ő ereje. 

      Miért félelmetes a Sátánnak - Mária? Mert Mária maga az imádság. Két gyönyörű keze összetéve, szeme Fiára emelve, győz - mindig győz. S aki Vele tart, az is győz. Ha kell, száz Góliáton, az egész világon, poklon, minden vágyon, kívánságon. Máriának minden igaz fia - triumphator!

A szenvedély pusztító hatása

13.
A szenvedély átka
„Elfogyatkozék lelke és haláláig ellankada” (Bír 16,16) 

      Ki ne látott volna szenvedélyes embert?! A gyermeknek is bemutatják oktatófilmen. Rendesen az iszákosság szenvedélyének hatását szemléltetik rajta. Íme: a bor láttára fölgyullad a szeretet szenvedélye az iszákosban, vágya fékezhetetlenül hajtja az ivásra, s amikor már kezében a pohár - állati öröm fogja el egész valóját: lelke rabja lesz a szenvedélynek. De csak ne juthasson hozzá! - Ó, akkor hogyan eped érte! Dúl-fúl és mindent elkövet a küzdő vágyóképesség, csakhogy megszerezhesse az italt. 

       Jól jegyezzük meg: minden szenvedélynek megvan a hatása a testre. 

      Ne ámítsuk azonban magunkat, és ne nézzük le oly megvetően a szegény alkoholistát! Emlékezzünk csak! Nem is oly régen valaki szemünkbe mondta az igazat. Mekkorát villámlott a szemünk! Máskor meg ránk fogtak valamit. Hogy elsötétedett az arcunk! Dicsértek mást, a versenytársunkat, s nem bennünket. Mintha a féltékenység és irigység mérgét injekciózták volna a bőrünk alá! Aztán meg mily mélyen bele tudunk merülni kedvenc foglalkozásainkba is! Csupa öröm és ragyogás az arcunk, ha azt tehetjük, amit szeretünk. Pl. muzsikálunk - szenvedéllyel, játszunk sakkot vagy métát, futballt - szenvedéllyel, beszélünk - nem szent szenvedéllyel, hanem piaci fegyelmezetlenséggel, és olvasunk, olvasunk szenteket, szép, jámbor történeteket, lelki könyveket is halomszámra, mohón, fékezetlenül, megemésztetlenül. És becsapjuk magunkat, hogy lelki emberek vagyunk, hiszen csak lelkiekkel foglalkozunk. Pedig nem tettünk mást, mint föltámadt szenvedélyünket - a jóra, a tilos és megengedett jóra - mindegy - elégítettük ki fékezés, önmegtagadás, az értelem, az akarat gyeplője-ostora nélkül. Csupa zavar a külsőnk, különcködés, bogaraskodás, talán hencegés is egész magatartásunk. Kiállhatatlanok vagyunk, „extrák”, különcök minden, csak nem az igazi lelki élet emberei. Azt mondják: szegény - ideges! Magam is azzal mentegetőzöm: ideges vagyok! 

      A valóság azonban az, hogy a lélek nem ura a testnek, nem tartja kezében a gyeplőt, mert a szenvedélyparipák arra viszik, amerre akarják. 

      Nekünk azonban a lélek a fontos. Ha nagy a hatása a szenvedélynek a testre - a lélekre egyenesen végzetes. 

      Soha se felejtsük el ezt a szörnyű példát! 

      Leonardo da Vinci az Utolsó Vacsora freskóján hiányzó Krisztus-alakhoz keresi a modellt. Egy firenzei templom kórusán meg is találja egy széphangú-arcú, szelíd szemű, ártatlan fiatalemberben. Megkérdezi a nevét. Pietro Bandinelli! Róla festette meg Jézusunk arcát. Hiányzott azonban még - Júdás. Ehhez keresett modellt tíz esztendőn keresztül a milánói lebujokban, s végre egy éjszakai kutatás után hajnalban megtalálta az utcán egy dülöngő, züllött emberben. Igazi Júdás-arc volt. Ennek is megkérdezte a nevét: Pietro Bandinelli! - hangzott a válasz. 

      Krisztus-arcból Júdás arc! Krisztusi lélekből Júdás-lélek! 

      Mindegy, hogy melyik szenvedély tette azzá: a paráznaság-e vagy az ital, vagy mind a kettő, hiszen ez a kettő rendesen együtt jár; a lényeg az, hogy a szenvedély, akár harag az, akár olvasási düh, akár irigység, féltékenység, akár kíváncsiság, vagy a mindent látni, hallani akarás szenvedélye, akár a szem, a fül, a nyelv, a tapintás garázdálkodása - a szenvedély mindig szenvedélyparipa marad, amely be van fogva a lélek kocsijába, a quadriga elé, s ha nincs gyeplő, s a gyeplőt nem fogja erős kéz - átka lesz gazdájának.
      Keresztes Szent János A Kármelhegy útja c. könyvének VI - XII. Fejezeteit kellene itt szóról-szóra leírnom, hogy szakavatott, szent kézből vegyem a megfellebezhetetlen és elrémítő bizonyítékokat a szenvedélyeknek, vagy ahogy ő nevezi: vágyaknak pusztító hatását a lélekre. Mit tanít róluk? Foglaljuk össze!

      1. A meg nem fékezett szenvedély vakká teszi a lelket. 
      Nem láthat tisztán. A szenvedély felhő; az értelem napja nem tud átvilágítani rajta. Dávid a ragyogó napsütésben nem látta a bűn utálatosságát. A tisztátalan szenvedély piszkos fellege eltakarta az értelem fényét. Júdásban a kapzsiság-fösvénység szenvedélye elfödte a legragyogóbb Napot, amely ott sütött, világított rá, egészen mellette: Jézust. Miért oly lassú vagy semmi a haladásunk a leggyönyörűbb erényben: a testvéri szeretetben? Mert a rokonszenv-ellenszenv irányítja életünket. A szenvedélyes ember mindig hamisan ítél.

      2. Fárasztják, gyötrik a lelket a szenvedélyek. 
      „Olyanok, mint a türelmetlen kisgyermekek, akiket nem lehet kielégíteni, majd ezt, majd azt kérik anyjuktól, de soha sincsenek megelégedve” (Ker. Szent János).
      Ez a jelszavuk: Nem elég! Még többet!
      Az érzékiség ezért rettenetes s a többi szenvedély is, kivétel nélkül. Emészti magát; nem megelégedett. Márpedig az elégedetlen ember boldogtalan. A bosszankodás, a türelmetlenség, az idegeskedés, a féltékenység, az irigység mind fárasztja, kínozza, gyötri a lelket.
      A mások hibáján való rágódás is szenvedély, amely kifárasztja a lelket; s mi más a nyugtalankodás is, mint valami rejtett szenvedély háborgása?!...

      3. Gyöngévé teszik az akaratot. 
      Szétforgácsolják annak minden erejét. Az erő éppen az akaratban van. „És tudod az erő micsoda? Akarat, amely előbb vagy utóbb, de diadalt arat!” - mondja igazán Arany János. Ha nincs akarat, nincs erő. Nincs, ami ráncba szedje a rakoncátlan szenvedélyeket.
      Lehet-e tehát lelki életről szó ott, ahol gyönge az akarat?!...

      4. Megfertőzik a lelket. 
      A lélek lesüllyed annak a színvonalára, akit vagy amit szeret. Tehát egy személy, a test, a pénz, az anyag stb. színvonalára. De beszéljen egészen világosan Keresztes SzentJános: „Merem állítani, hogy egyetlen egy rendeden vágy, még ha nem is halálos bűn, elégséges arra, hogy a lelket annyira elhomályosítsa, annyira rúttá és tisztátalanná tegye, hogy képtelen egyesülni Istennel, amíg belőle ki nem tisztul. Mit mondjak akkor azokról, akik valamennyi természetükben lakó szenvedély rútságát hordják magukon, akik átadják magukat minden kívánságnak? Micsoda végtelen távolság választja el az ilyen embert az isteni tisztaságtól! Semmi szó, semmi fejtegetés nem tudja megérteni azoknak a rútságoknak sokféleségét, amelyeket a különféle kívánságok előidéznek egy lélekben... minden egyes kívánság (szenvedély) lerakja a lélekben a maga szemétjét”. (Kármelh. 1.k.IX.f.)

      Íme, ezért kell harcolnunk ellenük.
      Ha nem győzünk - legyőzetünk.
      Van bennük valami bosszantó „jellemtelenség”. Hálátlanok! Aki becézi, dédelgeti őket, annak nyakára hágnak, azt megölik.
      Hámba, igába valók, rúd mellé! Húzzanak, röpítsenek, vágtassanak – Isten felé!

A szenvedélyek

12.

Belső önmegtagadás

„Mindenki a saját kívánságától félrevezetve és elcsábíttatva kísértetik meg” (Jak 1,14).

      A quadriga

      Ki ne ismerné a görög-római életből a quadrigát?! Versenykocsi volt. Négy tüzes paripa - egymás mellé befogva egy sorba - röpítette gazdáját az álmodott cél felé... Ó, ha az a versenyző nem ura kezének, ha nem ismeri a vágtató lovak természetét, erejét - vajon merre száguld a négy lobogó vérű állat, vajon hol áll meg?! Mi lesz a sorsa kocsinak, gazdának?!

      A kocsi az ember teste; rajta az úr - a lélek; az ágaskodó paripák - a testből ki- és fellobogó tüzes erők: a szenvedélyek.

      Mi történik a testtel, mi a lélekkel, ha elragadják a szenvedélyek?! Összezúzza magát.

      A belső önmegtagadás ezzel kezdődik: a szenvedélyek megfékezésével.

      Mi a szenvedély?

      Az érzéki vágyóképesség megmozdulása - fellobogása. A test kipirul vagy belesápad ebbe az indulatba; sokszor úgy elváltozik, alig lehet ráismerni. Tűz az, amely mohón esik neki mindannak, ami táplálja, amit jónak elképzel vagy tapasztal, és eszeveszetten fut az elől, ami szerinte neki rossz, kellemetlen. Csak az a baj - s ez igen nagy baj! -, sokszor éppen azt tartja-veszi jónak, ami a léleknek rossz, s fordítva. Neki „jó” a tisztátalanság, a léleknek - kárhozat. Neki „rossz” a böjt, a virrasztás, a fegyelem - a léleknek boldogság és haladás.

      Tizenegy szenvedély van. Valamennyi az ősszenvedélyben: a szeretetben gyökerezik. Össze ne tévesszük a szellemi szeretettel, az akarat aktusával! Itt érzékiségről van szó, amely nem fér a bőrébe, s igájába akarja hajtani a lélek szellemi részét: az értelmet és az akaratot.

      A szeretet szenvedélye!

      Ostoba regények, novellák gyakori frázisa: meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt! Valóban igaz! Az érzékiségnek ez az első fázisa. Ami „neki” tetszik, tárgy vagy személy, azt megszereti, tehát bírni akarja. Nos, csak képzeljük el! Ha nem ítél az értelem, nem parancsol az akarat, szóval a lélek - mi lesz itt?!... A kéj párduca hogy rohan rá az ártatlanság fehér liliomára, ha nincs kéznél s nem dörren el az értelem kitűnő, mindig találó fegyvere, ha nem parancsol az akarat! A másét mily hamar megszereti az ember, a kirakatok gyönyörűségeit hogy falják a szemek; a színpadok, a mozivásznak, az utcák, a képek, a könyvek mennyi tárgyat, személyt dobnak az érzéki vágyóképesség elé, hogy fellobbantsák benne a szenvedély tüzét. Ha nincs tisztán látó értelem, nincs tiltakozó, energikusan parancsoló akarat, micsoda szörnyű katasztrófák állnak be?!

       A vágy szenvedélye!

      Amit megszerettünk, az után kívánkozunk. Nézd a macskát! Verebet pillantott meg s máris megszerette. Aztán kúszik, tart feléje - a vágy az a szenvedély, ami hajtja. Erős, hatalmi szenvedély; nehéz neki ellenállni. Sajnos, „az embert vágyai vezérlik”. Petőfi szerint is, aki azokért ott hagyta anyját s a kislakot a Nagy Duna mentén. A három, híres zsarnoki vágyért: az élvezetvágyért, a bírvágyért és a hírvágyért az emberek milliói hagyták el otthonukat, pazarolták el vagyonukat vagy testi erejüket, tették tönkre idegeiket, vesztegették el drága idejüket és főként - ó, jaj! - legdrágább lelküket, örök üdvüket!

       Az öröm szenvedélye!

      Az érzéki örömé, nem a szellemi, lelki örömé! Aki eléri vágyát, az örül neki. Ez betetőzője a két előbbi szenvedélynek. A macska megkaparintotta a verebet; mily élvezettel ropogtatja! Az alkoholista hozzájutott a borhoz; micsoda torz vigyor az arcán! A dohányos egy hitvány cigarettához; micsoda mohó szippantások! Az ínyenc egy úri vacsorához; mily elegáns állatiasság! A parázna... - jaj, erről ne is essék szó köztetek, figyelmezteti Szent Pál a korintusi szenteket.

      Szóval, ez a menete a szenvedélyeknek: szeretet - vágy - öröm. Az, amit megszeret az érzékiség, az után vágyódik, ha elérte - örül neki.

      A gyűlölet szenvedélye!

      Ellenkezőleg, amit ez az érzékiség „rossz”-nak lát a maga számára, ami neki nem tetszik - azt gyűlöli. Nemde? Az érzékies emberek oly hamar s oly soká tudnak gyűlölni! Mit mond Madách a mai korról? „Kutyák harca egy konc felett.” Háborúk voltak, folynak, lesznek - anyagiakért. Gazdasági természetűek azok, mondják, s mi beleremegünk a gondolatba: mi lesz ennek a határtalan gyűlöletnek a vége?!

      Az irtózás szenvedélye! (utálat, undor!)

      Az érzékiségnek kellemetlen például a test sanyargatása. Csak említik előtte, s már gyűlölet lobog ki a szeméből - ha rá akarják kényszeríteni - menekül előle, irtózik, undorodik tőle. A ficsúr a katonazubbonytól, a kéjenc a kemény ágytól, a kutya az ostortól; a mama kedvence a hideg víztől, a puha, modern ember az önmegtagadástól és a szegénységtől - egyszerűségtől.

       A szomorúság szenvedélye.

      Hiába a gyűlölet, hiába a futás, menekülés a „rossz”, a „kellemetlen” elől - eléri az a menekülőt, ilyenkor aztán beáll a szomorúság. A kutyán csattog az ostor, a szalonhőst alaposan megszégyenítették, a piperkőcöt piszkos lével öntötték nyakon, a tolvajt, a tilosban járót utolérték, elverték rajta a port. Aztán - nincs jó idő, valami nem sikerül, rossz a közérzetünk, minden kedvünk ellenére van, vágyaink nem nyertek kielégülést; mily szomorú ez az élet, a világ! - kiáltunk föl, és csüggedünk, csüggedünk...

      Nincs károsabb szenvedély, mint a szomorúság, csüggedés. - Semmire se megyünk! Lelkileg meg éppen nem!... 

      Íme: gyűlölet - irtózás - szomorúság. Ez a sorrend. Amit nem szeretünk, attól menekülünk, ha nem tudunk, elfog a szomorúság. 

      Ez a hat szenvedély alkotja az egyszerű vágyóképesség csoportját. - A következő öt szenvedély a küzdő (törekvő) vágyó képesség gyűjtőneve alá tartozik. A szenvedélyeknek itt harcba kell szállniuk, hogy vágyaikat kielégíthessék, vagy hogy megmenekülhessenek a „rossztól”. 

      

      A remény szenvedélye!

      Valami „jó” elérhetőnek látszik, de nehéz. Harcba érte, s lángol a remény! Ugyanakkor vele együtt, minél nagyobb a nehézség, fölviharzik a harag szenvedélye is. Ha lehetetlennek látszik a cél elérése - beáll a kétségbeesés szenvedélye, hogy a harag itt is bosszút forraljon. - Aztán küzdeni kell a „rosszal”. - Mindent kockára tesz tehát a vakmerőség (bátorság) szenvedélye; a harag szinte féktelen lesz. Ha a „rossz” alig lesz kikerülhető - föllép a félelem szenvedélye; a harag dúl-fúl, s szövi bosszúterveit a megtorlásra. 

      Hová viszik e vad szenvedély-paripák életünk kocsiját, hová annak kocsisát, ha nincs fék, nincs gyeplő?! - Kiirtsuk őket? - Isten teremtette ezeket a képességeket, magukban véve tehát nem rosszak. A testnek-léleknek eleven erői azok, amelyeket jóra-rosszra egyaránt fel lehet használni. 

      Tudni kell velük bánni, s hallatlan lendületet adhatnak az egész lelki életnek. Szolgálják azt, ami a léleknek jó, s küzdjék le, ami a léleknek rossz! - Akinek életkocsiját a megtisztult, fegyelmezett szenvedélyek paripái röpítik előre, az sokkal előbb ér célt, mint aki ezek nélkül botorkál a szűk úton. 

      A gyeplőt azonban kemény kézre kell fogni. A híres Wesselényi még a szakadék szélén is megállította versenylovait. De minálunk nem sportról van szó, hanem élet-halál küzdelemről.

      Ha nem győzünk mi - győznek a szenvedélyek, s a quadriga gazdástól pozdorjává törik.

      „Ezt jelképezi a Bírák könyvében az erős Sámsonnak esete, aki annak előtte nagy ember volt, élvezte szabadságát és bíráskodott Izraelben. Midőn pedig ellenségeinek kezei közé került, megfosztották őt erejétől; kiszúrták szemeit; szárazmalomhoz kötözték s azt hajtatták vele; sőt még ott is gyötörték és kínozták. Így van a lélek is, midőn ezek az ellenséges vágyak (a mi esetünkben szenvedélyek) élnek és uralomra jutnak benne. Mert először is elgyöngítik és megvakítják, azután pedig hozzákötözik az érzékiség malmához, gyötrik és keserítik; a kötelek pedig, amelyekkel oda van bilincselve, maguk az érzéki vágyak” (Keresztes Szent János: Kármelhegy útja 1,7).

Élő templom a test

11.

Az élő templom

„Dicsőítsétek meg és hordozzátok az Istent testetekben” (1Kor 6,20)

      Az embernek legnagyobb ellensége nem a világ, még csak nem is az ördög, hanem a test. A világot el lehet hagyni, az ördögöt a pokolba kergetni, de a test - velünk marad. Együtt „menetelünk” vele az Örökkévalóság kapujáig. Mit tegyünk vele?

      Győzzük le, vessük szolgaságba! Szolgálja engedelmesen urát: a lelket. Erre való a külső önmegtagadás. Ami alsó, az legyen alul és ne kívánkozzék a trónra. Az a lélek helye!...

      A test szolga. De vajon a szolga megvetésre méltó? Igen, ha lázadozik, ha ellenáll, ha hatalomra tör. Akkor ura fölkel ellene, és karddal kényszeríti eredeti hivatására: szolgálni hűséggel urát! A szolgai hivatás azonban magasztossá is lehet. „A test azonban nem a kicsapongásért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért”(1Kor 6,13).

      Íme, a fölséges hivatás! A „hitvány”, a „megvetett” test az Úrért rendeltetett.

      Egészen új szempontok tárulnak elénk. Az Apostol mintha csak fokozni akarná csodálatunkat: „Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja?... Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek vele... Kerüljétek az erkölcstelenséget! ... Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testén kívül van, de a kicsapongó a tulajdon teste ellen vét. Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?” (1Kor 6,15. 17-19).

Nem, nem vagyunk a magunkéi. Az Úré vagyunk, a Krisztus tagjai, a Szentlélek temploma. Erre születtünk.

      A test arra rendeltetett, hogy templom legyen.

      Megcsókoljuk a templom falát, a hideg téglát, áhítattal nyomjuk ajkunkat a megtaposott kőre, mert szent az a hely, amelyen állunk. Isten lakik benne. Kis Szent Teréz meg-megkopogtatta édes gyöngédséggel, és a szentek serege nézte vágyó, tiszta szemekkel, a tabernákulum arany ajtaját, mert belül a Kedves, a Jegyes, az Alfa és Omega, a Minden lakozott: Jézus! És az arany paténát, ha azon a Salutaris Hostia fehérlik, a ragyogó kelyhet, ha abban a szent Vér drága cseppjei csillognak, csak a pap kezei érinthetik - olyannyira szent az az élettelen tárgy, mert tartja vagy tartalmazza az Istent magát. És ki nyúlhat a gyönyörű monstranciához, ha benne ott sugárzik reánk, szegény boldog halandókra, a Legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtőző Istenség?! Pedig ez is élettelen tárgy! És mégis szent! Megszentelte Isten jelenléte. De a test több ezeknél.

      Élő templom a test.

      „Nem tudjátok-e, hogy az Isten temploma vagytok?” (1Kor 3,17). Ez a test Istent hordozza. Nem kell-e Őt is dicsőíteni? Fenséges felelősség!

      Vajon milyen legyen az élő templom?

      1. Legyen mindenekfölött tiszta!

      Azaz ártatlan, mint a kisgyermek teste, amelyet nem szántottak még föl ráncokba-árkokba az élet viharai. Vagy ha igen, akkor újjászületett a szentgyónás bánatfürdőjében.

     Érintetlen, mint a liliom, amely úgy remeg a letöréstől és a durva érintéstől, mint a rabul ejtett őzike a barbár vadász kegyeden tekintete előtt.

      Harmatos, mint a hűs tavaszi hajnalok magas füvű rétsége, amelybe még nem gázolt bele ember lába csizmája.

      Üde, mint a rózsa a bokron, amelyet a fölkelő Nap első sugarai csókolgatnak...

      Tiszta, tiszta, ha kell: megtisztult - a betegségek, a testi fájdalmak, szenvedések tűzkohójában. Az ilyen test - élő templom. Istent hordozza és dicsőíti meg.

      2. Lássék meg rajta, hogy Istent rejti élő falai közt.

Aki mellette elmegy, önkéntelenül nyúljon a kalapjához, vagy vessen keresztet, mert Isten lelke lakik abban. Támadjon fel a hívő emberben láttára a tisztelet és a hódolat: hiszen a Teljes Szentháromság vett benne lakást (Jn 14,23).

      3. Lobogjon benne eleven lánggal az örökmécses: a szív!

Lángja a szeretet piros tüze, amely ki nem alszik, el nem lobban - mindörökre! Tőle forrósodik meg az élőfal; szikrázik, ha hozzáérnek: gyújt életre más szíveket, és szent tiszta szeretetre testeket. Éget, de el nem éget. Szeretet a neve e földi szív lángjának, az a szeretet, amely nélkül zengő érc és pengő cimbalom minden ékes emberi vagy akár angyali beszéd. Szeretet, amely nélkül semmi a tudományunk, a hitünk, az alamizsnánk és a vértanúságunk.

      Ó boldog, ó, templommá lett test, amelyben ilyen szív dobog!

      4. És töltse be ezt a testet az emberi lélek, amely mint valami gyönyörű, szellemi, meg nem fogható, kiterjedést nem ismerő aranytabernákulum csukódjék Ura, Istene köré. Ez teszi a testi embert lelki emberré, lelkesíti meg az anyagot; ez, ez teszi szentté, méltóképpen Isten hajlékává a sár-foglalatot. A lélek, s újra a lélek! Ez lesz minden gondja az élő templomnak s nekünk, akik éppen ezért „nem élünk többé test szerint", hanem lélek szerint. A test emberei ugyanis a testi dolgokra törekszenek, a lélek emberei a lelkiekre (Róm 8,5-6).

      Mostantól fogva pedig befogjuk a testet is a lelkiek kocsijába s ami eddig udvari szállítója volt az ördögnek s az anyagiaknak, most segíti a lelket szárnyalni - mind magasabbra, a tökéletességre. Mert „Isten nem tisztátalanságra hívott meg minket, hanem szentségre” (1Tesz 4,7).

      Mily csodálatosan szép program a legnagyobb, a legveszélyesebb ellenség - a test számára! Elő templommá lenni! Hogy elérje a szentség fokát! Hogy világítson az embereknek, mint a zsidóknak nappal a felhő-, éjjel a tűzoszlop! Hogy kisugározza Istent! Hogy megsejtesse a léleknek az anyagot mondhatatlan mértékben felülmúló szépségeit! Hogy vonzza a lelkek ezreit a lelkiekre, a tiszta, mennyei életre! Hogy legyen mágnes, ellenállhatatlan, amely ne csak a vasat, de minden nemes fémet, még a kavicsot is, sőt a porszemet is magához rántsa.

      A testi ember - igen! - lelki ember lesz, úgyhogy, aki látja, megáll illetődve, s leolvassa homlokáról, mint a görög ember Apolló temploma tympanonjáról: Deus adest! Itt Isten van jelen! A test, amely előtt megállt, nem Isten ugyan, de Isten temploma! Őt hordozza, Őt dicsőíti!

      Így élni ebben a testben: nem kezdete-e egy angyali életnek, amely teljessé, tökéletesen angyalivá csak az Égben lehet?!...

    Ha pedig akarod tudni, Testvérem, hogyan lehet tested hamarosan Isten élő templomává, akkor csak ennyit mondok: Isten legszebb temploma - Mária! Élj Általa, Vele és Benne, és tested templomából soha ki nem kívánkozik a felséges Lakó, a Háromszemélyű Egy Isten, a dicsőséges és boldog Szentháromság! Ő, Mária lesz az élő templom igazi, fáradhatatlan gondozója, tökéletes sekrestyése, díszítője, Ő lesz pótolhatatlan, állandó megújítója, Ő, Ő - a leggondosabb Édesanya: Mária!

Az érintés veszedelme

10.

A veszedelem

„Aki szereti a veszedelmet, elvész benne” (Sir 3,27).

      Az egész emberi élet tele van veszedelemmel.

      Hajó az, amelyet egy roppant háborgó tenger hullámai hánynak-vetnek. Kinek volna kedve a hullámok közé vetni magát, s rábízni azok szörnyű játékára törékeny életsajkáját?! A kérdés „költői”, amelyben benne rejlenék a felelet, hogy „senki”; ezúttal azonban hazugság a válasz, mert a valóság az, hogy a gyarló emberek nagy többsége - nem is merünk számot mondani! - hajótöröttje e veszedelem-óceánnak. - Vajha partot érnének!...

       De mi az a veszedelem, s ki szereti azt?

      Az ember számára veszedelem mindaz, ami neki ellensége. Ilyen pedig három van: a világ, az ördög és a test. Hogy a világot sokan szeretik, az bizonyos. De ki szeretné az ördögöt? Senki - az is bizonyos. S mégis mily sokan rabszolgái! És a test? Ez az ember legnagyobb ellensége. Ki szereti? Vagy inkább így kellene föltenni a kérdést: Ki nem szereti? A felelet csak az lehet: aki szereti lelkét, azaz annak üdvösségét, aki tehát szereti az Istent - az gyűlöli a testét. Csak az egyik lehet uraság. Vagy a lélek, vagy a test. A másiknak föltétlenül szolgának kell lennie. Miért? Mert „tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz” (Róm 7,23). „Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha lélekkel megölitek a test szerinti tetteket, élni fogtok” (Róm 8,13).

      Mi benne a veszedelem? - A tapintás érzékszerve. A tactus!

      Tudjuk, mily fékre van szüksége a szemnek, a fülnek, a nyelvnek; saját kárunkon tanultuk meg, mennyi veszedelem van ezekben az érzékszervekben. Azonban egyben sincs annyi, mint a tapintásban. Mivel az egész testre kiterjed, az egész test felületén kegyetlenül zsarnokoskodik a lelken (Szent Vazul).

      Talán világosabb lesz előttünk a veszélyessége, ha így hívjuk: érintés!

Ki ne ismerné Jézus figyelmeztetését Magdolnához! Noli me tangere - Ne érints! (Jn 20,17). Miért volt erre szükség? Talán a megdicsőült test nem bírja el a halandó test érintését?! A szellemi az anyagiét? A mennyei a földiét? Ki tudná az okát?!...

      Minden tapintásnak-érintésnek kettős következménye van: szennyez és koptat.

      Gondoljunk a breviárium, az imakönyv finom lapjaira! Ha nem vigyázunk, ha nem a lapok élével fordítunk, óvatosan, alig érintve - mily gyorsan rátelepszik azokra a szenny, s hogy kopik a szép kötés, az élénk betű! Az oltárterítőt is váltani kell, a vállkendőt, a karinget, stb.; nem a por miatt, amely ráhullik, s nem az idő miatt, amely elmúlik fölötte, hanem a kéz miatt, amely érinti...

     És a virág! Érintsd, s bársonyát leszeded. A mimóza összecsukódik, a liliom megrebben s folt marad rajta. A harmatos rózsa mintha tiltakoznék édes szemérmességében: ne érints! Hová lesz a harmat, a frissesség, a hajnal üdesége rólam?!....

      De az ember szeret érinteni - mindent! Virágot, könyvet, tárgyakat. A bársony, a selyem, mint a mágnes, húzza, vonzza magához. Meg kell tapintania, érintenie, mert jólesik érzékszervének. Ezért simogat. Nemcsak tárgyakat, hanem állatokat is. A cicát, a kutyust, a pacit - bársonyos, selymes szőrük miatt. Mind-mind kielégülést, élvezetet jelent, s egytől-egyig növeli az érzékiséget, ha nincs fék benne.

      Így érkezünk el az emberi testhez. Ezt is vágyik érinteni, tapogatni, simogatni ez az érzékszerv. A saját testét és másokét. - Holt tárgyak érintése nem jelent veszedelmet; növényeké éppen nem; állatoké - igen, talán kicsit, talán nagyot; az emberi testé azonban jelenthet lángot, tüzet - halált is: testi-lelki pusztulást!

      Ki ne látott volna villanydúcokat vasúti sínek mentén! Táblák vannak rajtuk ilyen fölírással: Magasfeszültségű áram! Vigyázat! Életveszélyes! Mi az életveszélyes? - Az érintésük. Minden, nem tökéletesen mortifikált, fegyelmezett test - ilyen villanydúc, amelyben az érzékiség magasfeszültségű árama kering. Elég csak érinteni, s halált - lelki halált okozhat.

      A kármelita szabály előírja: a rendtagok még egymás ruháját se érintsék. Az atyai kéznek is, amely fejet, kezet, ruhát érint - valóban atyainak kell lennie. A test test, s nem lélek. Még nincs megdicsőülve, nincs átszellemülve. Roppant érzékeny minden tapintásra.

      Tisztátalanság és tapintás úgy függnek össze, mint a harang és a kötele. Húzd meg a kötelet, megszólal a harang. Tapintsd, érintsd meg a testet, s felordít benne a kéj párduca. - Az élő test - melege, bársonya - szikra lehet, amely hirtelen felgyújtja a leglángolóbb érzékiséget.

      A tapintás valamennyi érzékszervvel szorosan összefügg; hiszen azok alapja ez a szerv. A szemfékezésnek pl. nagy szerepe van a tapintó szerv megsanyargatásában. Fürdés, mosakodás, vetkőzés, öltözés ezer veszedelem alkalmai lehetnek.

      Ne érints, ne láss, ne nézz, hanem iparkodjál s mindenekfölött - imádkozzál! - hangzik itt a szabály.

      Aki nem így tesz, az keresi a veszedelmet, hogy elvesszen benne. A kármelita még ruhájával is segíti a szerénységet, szemérmetességet, a szűzies tisztaságot. A hosszú, széles skapuláré elrejt, eltakar - eltemet. Eltemeti a testet, annak alakját. Eltemeti a szenvedélyeket is. Szenthelyeken még a csupasz lábfejet is le kell takarni.

      Aki szükségtelenül ápolja a testet, növeli magában az érzékiséget.

      Hogyan férne aztán össze tökéletes, önmegtagadó lelki élet és puha párna, dagadó fotel?

      Jézusnak pedig nem volt hová fejét lehajtania!...

      Vigyázat tehát! Még a test tartásában is! Menés, állás, ülés, fekvés - lehelje a szent tisztaságot. Illedelmesség, szemérmesség, kezek, lábak, föltétlen fegyelme - megölője az érzékiségnek.

      Ami a só az üde húsnak: konzerválja, megmenti a romlástól - az a vezeklés a testnek. Az okos vezeklés sója - fő orvossága a tapintásnak. Meg kell zabolázni: ne lázítson, ne gyújtson! Mert a szenvedély olyan, mint a rosszul alvó ember. A legkisebb kopogtatásra fölébred; végül ránk gyújtja a házat.

      Érintés, az a neve ennek a veszedelemnek. Érintetlenség, ez lesz az ellenszere.

      Új dalt énekelnek a szűzi lelkek a Mennyben, az Édes Bárányt kísérgetve. A földön? Új életet él, tavaszit, friss, üde, hajnali életet minden tiszta lélek, aki szolgaságba hajtotta testét.

      Nehéz megbirkózni ezzel a veszedelemmel?...

      Szent Ágostonnak szűzi, fényes, boldog lelkek jelentek meg nagy sereggel: Ha ők képesek voltak, én miért nem?! - s ökölbe szorult a keze. Többé nem kereste a veszedelmet, hogy el ne vesszen benne. - Szent lett belőle.

      Aki akarja az életszentséget, az legyőzi a veszedelmet.