7.
A próza
„Akár esztek, akár isztok,
bármi mást tesztek,
mindent Isten nagyobb dicsőségére tegyetek”
(1Kor 10,31)
A kármelita élete - lelki élet. Szükségképpen van testi élete is. A testnek táplálkoznia kell, ennie-innia, hogy fönntarthassa magát. A lélek érzi, tudja, hogy ez az ő működésében is szerepet játszik, hogy ételre-italra szüksége van. Ez a próza tehát az ő életében. Az ízelés - „gusztus” - területe.
Vajon mit kezdjen vele? Megelégedjék öt citrommaggal hétköznaponként, héttel vasárnaponként, mint Limai Szent Róza?! Vagy a puszta Szent Ostyával, mint többen a szentek közül, vagy mint a stigmatizált Neumann Teréz?! Böjtöljön kenyéren és vizen időnként, napokon keresztül?! Fokozza le az evés-ivást annyira, hogy csak csont-bőr maradjon meg a régi test-emberből?!
Az igazi lelki élet fölfelé tör! Nyűg neki a test. A próza nem érdekli. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre (Kol 3,2) - visszhangozza a füle Szent Pál mennyei biztatását. Ami magasság, az az ő légköre. A sár, a piszok lent van. Neki szárnyai vannak, a sasok régiójában jár. Enni pedig kell s innia is, mert a lélek-szárnyak egyszer csak letörnek. Nincs erő, nincs energia az emelkedésre; a szárnyak nem bírják a terhet. Ó, micsoda kín, mily „jaj”, mily keserűség a beteg testnek, de szárnyaló léleknek a jó, a bőséges táplálkozás szükséglete, a válogatott ételek elfogadása és szükségszerű, megparancsolt elfogyasztása! Ki ne értette volna meg Kármel szent berkeiben a Nagy Szent Terézia kedves panaszát, hogy ennie, innia kell, testét táplálnia, s a Kis Szent Teréz édes szégyenét, hogy „teste van!”
Igen, a földön vagyunk, testben járunk. Van prózája, sokszor igen vaskos prózája is a mi lelki életünknek. Számolnunk kell vele!
Evés-ivás!
Mily prózaian hangzik, s mennyi gondot ád az igazi lelkiség útján! A tisztaság fogadalma félelmetes szépségében fenyeget bennünket liliomujjaival, valahányszor túlterhelt gyomorral kelünk fel az asztaltól, vagy nem szabtuk meg a mértékét az italban, legyen az bor vagy akár víz a forró nyári napokban. Torkosságunk, mohóságunk, rendetlen evésünk csúnya nyomai ott motoszkálnak képzeletünk raktárában, amelyben rendeden összevisszaságban keverednek a sokszor szennyes képek a közel- és a régmúltból. Egy-egy fegyelmezetlen pillantásunk száz meg száz képet vetít lelkünk elé, amely pedig valósággal undorodik minden testiségtől, s most el kell szenvednie a legpiszkosabb mozijeleneteket, a leghajmeresztőbb ruhátlanságot, csak azért, mert nem tartottuk meg a kellő mértéket az evésben-ivásban. Micsoda küzdelmeket kell kiállnunk, mily buzgón s szinte kapkodón imádkoznunk, mily hévvel pergetnünk a szentolvasót s hívnunk az Edes Szűzanyát segítségül, amikor engedtünk az - állatnak, amely bennünk van, és egyszerre jogot formál a lélek egész területére. Alig-alig tudjuk az emlékezet felrobogó ocsmányságait elhessegetni, az értelem tisztaságát megmenteni, az akarat ellenállását biztosítani, mert esetleg ettünk-ittunk - vágyaink, állati kívánságaink szerint. Sokszor csak nehezen találjuk el, miért is oly nehézkés a lelki életünk, miért is, hogy oly kevés, vagy semmi a haladás a lelkiekben! Miért, miért?! Egyszerűen azért, mert oly könnyen kielégítjük az ízelés szervét, a „gusztus”-t.
Íme, itt a szörnyű baj! Érzékiségünket tápláljuk.
Nem is gondolunk rá, amikor jóízűen, gondolattalanul, Isten jelenlétéről megfeledkezve, állati módra eszünk-iszunk, hogy legvadabb ellenségünket becézzük, tüzeljük s növeljük óriásra; hogy érzékiségünket, testiségünket etetjük-itatjuk a lélek ellenére, gyöngítésére, végre halálára, éppen úgy, mint akiknek – bocsánat!, nem én mondom, Szent Pál mondja: - „Istenük a hasuk!” (Fil 3,19)
Lelkiség és érzékiség egészen ellentétes fogalmak. Mint a tűz és a víz. Mint az úr és a szolga. Mint a fény és a sötétség. Minden azon múlik, melyik jut uralomra. A kettőnek egyszerre szolgálni nem lehet. Engedj az egyiknek - a másikat azonnal elnyomja. Test s lélek, anyag és szellem - ellenségek. Jóbarátok nem lehetnek, ki nem egyezhetnek. Az egyiknek uralkodnia kell s a másiknak szolgálnia.
Nos, akarsz lelki ember lenni, lelki életet élni, igazi kármelita lenni?
Akkor állíts föl elsősorban is egy sereg tilalomfát.
Az elsőre ez legyen írva: Le a torkossággal! A magyarázatot magad találd ki hozzá. A kolostori iskola a lelki élet főiskolája, ott nem magyarázhatjuk az ábécét és az egyszeregyet.
De a második tilalomfáról: El a mohósággal! - már van mondanivalóm. Rövid, de velős: valahányszor föltámad benned és észreveszed, azonnal irgalmatlanul győzd le! Ne csak néha, itt-ott, hanem mindig, következetesen, azonnal s kíméletlenül! S ha engednél neki - büntesd meg magadat!
A harmadik: Ne válogass! S ha mégis tétovázna a kezed s a szemedbe kiülő bírvágy irányítaná ujjaidat - harsogjon a füledbe a paradicsomi tiltó szó: Nem szabad! Soha ki ne ejtsd, se szóban, se magadban a testi ember szavait: „Ízlik!”, „Nem ízlik!”. A gourmand, az ínyenc az ördög kegyence és a pokol akasztófavirága, nem pedig lelki ember, és soha nem - kármelita! Ne beszélj ételről s főképp ne bíráld azt! Felejtsd el, mit ettél, s egy óra múlva ne tudd, hány- s miféle ételt láttál! Az étel-ital sok embernek nem a gyomrába, hanem a szívébe megy. Róla ábrándozik, gondolkozik, érte él-hal.
Van még egy tilalomfa, amelyet minden lelki embernek fel kell állítania, s ökölnyi betűkkel ráírnia a tilalmat, amely így hangzik: Ne többet a kelleténél!
Egyszer egy pedagógust, aki kitűnő író volt, de rosszmájú s elégedetlen ember, azért helyezték át hirtelen az ország egyik széléről a másikra, mert vakmerően kimondta: üres gyomorral nem lehet a himnuszt énekelni! Nos, én azt mondom, neked: telt gyomorral sem lehet a gyönyörű vasárnapi vagy ünnepi vesperásokat énekelni!
Íme, a felelet a minőség és mennyiség kérdésére!
Bor! Fiatalnak - tűz, öregnek - tej, betegnek - orvosság. Sapienti sat! A fiatalság önmagában is termeli az érzékiséget, minek még azt gyújtogatni is!
Van azonban még komolyabb mondanivalóm is.
A lelki ember földi életét természetfölötti szempontok szerint rendezi be. A lelki élet prózája is: az evés-ivás - e szempontok szerint kell, hogy igazodjék. Három ilyen szempont van: 1. az engedelmesség. 2. az okosság. 3. az önmegtagadás szempontja. E szempontoknak az a kitűnő tulajdonságuk, hogy természetfölötti értéket adnak az emberi „muszáj-funkció”-nak, az evésnek-ivásnak. Aranyat csinálnak a sárból, pengőt a krajcárból. Lelkessé teszik az anyagot. Örök lesz, ami véges. Múlhatatlanná azt, ami felbomlik és megsemmisül.
1. Az engedelmesség szempontja.
Van elöljárónk, Isten helyettese. Amit ő mond, amit ő kíván, az szent, az Isten akarata. Miért ne irányíthatna téged az evésben-ivásban is?! Nemegyszer kifejezi óhaját, félt az elerőtlenedéstől, a megbetegedéstől; hasznodat akarja venni, hogy ki ne dőlj a munkában. Fogadj szót! Egyél és ne koplalj! Ott vannak a tilalomfák, majd helyreigazítanak azok, ha túlmennél a határon. Ha azt akarja, hogy bort igyál - igyál! Nem azt óhajtja, hogy mértéktelen légy! Az engedelmesség bázisa, alapja a szerzetesi életnek, ez teszi a szerzetest szerzetessé. Ki tudja, nem a gőgtől, a farizeizmustól ment-e meg az elöljáró parancsa?! A szent Rendnek nem koplaló művészekre s nem hipokritákra, undok képmutatókra van szüksége, hanem vakon engedelmeskedő, egészséges lelkű, vidám, vérbeli szerzetesekre. Ha fizikai, komoly nehézségeid vannak az étel-ital dolgában, szólj bátran - okos elöljáróban hamar találsz megértésre. A szempont azonban mindig ez legyen: semmiben se történjék az én akaratom, még a lelki életem prózájában se!
2. Okosság!
Van-e erény, amely rá ne szorulna! De bizonyos, hogy egy sincs, amelynek annyira szüksége volna rá, mint a mértéktartásnak az evésben-ivásban. Beteg vagy, rossz a gyomrod; vagy éhes, szomjas vagy, temérdek a munkád, fel kell üdülnöd, félsz a rosszulléttől, a gyümölcs megárt, bizonyos ételektől undorodol, azokat nem tűri meg a gyomrod - mily tanácsot adjak?! Kérd az okosság kegyelmét! Ezért mindig imádkozni kell. Ha okos vagy, bátor is leszel és tudsz segíteni magadon.
3. Önmegtagadás!
Ha az előbbi két szempontot aláhúztam volna egyszer, ezt aláhúznám kétszer, vastagon. Mint mindenben a mi lelki életünk egész területén az önmegtagadás játssza a fő szerepet, kell hogy itt - a gusztus, az ízelés területén - különösképpen érvényesüljön. Az önmegtagadás forró szeretete öntse el egész valónkat, valahányszor arra alkalom nyílik. Az evésben-ivásban azonban sohasem szabad annak hiányoznia. Válasszuk mindig a kevesebbet, a kevésbé jót-finomat, a négy helyett a hármat, a teli pohár helyett a félig telit, a valami helyett a semmit. S ha másként nem tudnál önmegtagadást gyakorolni - a test-, a kéz-, a lábtartásban tegyünk valamit, ami lefokozza az élvezetet, mert mi, boldog kármeliták, eminenter: kiváltképpen Krisztus követői vagyunk, s Krisztus követése az önmegtagadásban áll.
Így szentelődik meg a próza! A szent Rend mindent elkövet, hogy le ne húzzon ez a próza; hogy a lelked akkor is a magasban maradjon, amikor kénytelen a testnek megadni a magáét. A figyelmet igyekszik lekötni étkezés közben is a Szentírás, a Szabályok, más épületes dolgok olvastatásával; fegyelmez s frissességben tart a változatos, sokféle szertartással, a szebbnél-szebb elő- s utóimádságokkal.
Mindent Istenért, az Ő dicsőségére!
Szent hely az ebédlő, szent az étkezés. Megszenteli mindkettőt a szent szándék és a - silentium! Legföljebb jelekkel beszélhetsz...
Mondd, nem vagy boldog, hogy mennyei asztal mellé ülhetsz, s a prózából „költészet” lesz, nem a profán, világias felfogás értelmében: költő hazudj, csak rajta ne csípjenek?! Nem, nem, hanem úgy, ahogy a mocsarat ragyogóvá teszi a fölkelő nap sugara, a fákról lepergő élettelen levelet hulló arannyá szépíti a csodálatos bájú ősz némasága.
Mondd, nem fölemelő-e, nem magasztos dolog-e, nem több-e, mint pusztán emberi, hogy amikor a világban szinte minden a gyomorért történik, nálad minden, tehát a gyomor is a lélekért van.
Mily gyönyörűség önmegtagadásban élni - Istenért! Nem összeráncolt homlok, nem zord tekintet, nem öncél a mi önmegtagadásunk az evésben-ivásban! Hanem mosoly, deru, levegős mozgékonyság, nagy, szent szabadság és határtalan, szárnyakat adó függetlenség, valami szent költészet-féle: igen, igen, angyali élet e földön!...
De hogyan lesz könnyen azzá?
Ismertem egy bájos kisgyermeket. Mindig anyjával volt. Étkezés közben is. Anyja nézte, dirigálta: Ne így! Amúgy! - kisfiam! S a gyermek boldog volt, hogy engedelmeskedhetett. Ha valami nem volt ínyére - eltitkolta, csakhogy anyja arcán az öröm fátyolossá ne legyen. S amikor biztatta - evett szívesen, készséggel, hogy örömet szerezzen. Ha elfeledkezett az okos gyermek az okosságról, s az édesen aggódó szó szívébe hatott: kisfiam, megárt, hagyd abba! Vagy: most ne, majd később! - máris csendült az evőeszköz, s a szófogadó kisgyermek azonnal megzabolázta feltörő szenvedélyét. Édesanyja volt mindene. Anyjának pedig ő volt a boldogsága, egyetlen öröme. Persze, hogy szerzetes lett. Hiszen szerette az önmegtagadást, de azt is nem önmagáért, hanem - anyjáért!
Az igazi kármelita lélekben egészen kisgyermek. S mert kisgyermek, mindent Anyjával és Őérte tesz, Vele eszik is - Máriával. Ő tanítja, Ő oktatja, Ő mérsékeli, Ő biztatja. Egy újra meg újra megújuló názáreti élet: Mária és a fia, együtt; nemcsak a kóruson, a cellában, az oltárnál, a tabernákulum előtt, hanem az ebédlőben, az asztalnál is. Hát nem „költészet” ez, a valóságnál is valóságosabb „álom” ?! Hol marad a próza?...
Testvérem! Az önmegtagadást szeretnünk kell, forrón, úgy, mint az imádságot. De még ennél is jobban - Anyánkat, Máriát, aki adja nekünk a legjobb ételt, az Üdvösséges Ostyát és a legfölségesebb italt, a Szent Vér poharát! Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése