Silentium I.
„Aki megőrzi nyelvét, megőrzi lelkét” (Péld 13,3).
A győri kármelita kolostor belső sekrestyéjében hatalmas betűkkel ez az egyetlen szó kiált a belépőre: Silentium! Pár lépés a szentély, egy gondolat a tabernákulum, a Szentségi Jézus közelsége oly meglepetésszerű, hogy kiáltani kell: Silentium!
Már a görög ember is érezte ennek a szónak bűvös hatását. Mielőtt belépett volna a delphii jóslóhely szentélyébe, megdöbbentette a figyelmeztetés: Deus adest! Isten van itt!
Isten közelsége föltételezi a legtökéletesebb silentiumot. Nem lehet Őt megközelíteni másképp, csak - hallgatással.
Aki vállalja a lelki élet minden nehézségét és a tökéletesség csúcsáig megállni nem akar, annak oly szüksége van a hallgatás megtartására, mint a hajónak a mély vízre, hogy tovább juthasson. Ha van víz, megy a hajó, ha nincs, áll a hajó. Pedig a hajónak az a feladata, hogy messzire jusson; ha kell, megkerülje a földgömböt, csakhogy utasa eljusson céljához.
Az életszentség hajója a hallgatás mély vizén ér el céljához.
Kétféle hallgatás van: külső és belső. Most csak az elsőről lesz szó - a nyelv hallgatásáról. A szemfékezést is beleértve, tulajdonképp ezen fordul meg az életszentség technikája. A remeték ezt oly világosan látták, hogy egyszerűen ezzel kezdték a lelki életet. S mivel ehhez kitűnően értettek, azért jutottak oly magasra a tökéletességben. De nemcsak a remeték, hanem minden szent is, aki valaha csak élt a földön mind a mai napig, tisztában volt a csendhallgatás gigantikus jelentőségével.
A hallgatás ugyanis - nagyhatalom. Birodalma nemcsak a földi terekre terjed ki, hanem az Egeket, a határtalan Mennyet is bevonja érdekkörébe. Hódít. Minél tökéletesebben némítja el a nyelvet fecsegésében és szabadítja fel Isten szolgálatára, annál jobban kiszélesedik ennek a szellemi birodalomnak a horizontja.
A tökéletes hallgatás - tökéletes boldogság, mert egészen övé az Isten, aki maga a Boldogság. De mert a békét is csak Istenben találjuk meg, csak annak lesz teljes a békéje, aki egészen hallgat. Teljes hallgatás - teljes béke - így fejezte ki ezt egy kármelita szent.
Aki tehát tökéletes boldogságot, teljes békét akar, azaz, aki szent akar lenni, annak meg kell tanulnia - hallgatni. Mégpedig mindenekelőtt el kell sajátítania a külső csendhallgatást. Hogy ezt elérje, tudnia kell bizonyos alapvető dolgokat - a nyelvről.
1. A nyelv „nyughatatlan rossz, telve halálos méreggel”, rosszabb a vadállatnál. (Jak 3,8). Ezért szükségképpen fékezni kell, mert különben kiszámíthatatlan kárt okoz gazdájának s másoknak egyaránt. „Kicsiny tag ugyan, de nagy dolgokat visz végbe” (Jak 3,5). Egyetlen gyufaszállal erdőt lehet lángba borítani. Egyetlen szó lelkeket ölhet, háborúba sodorhat nemzeteket, ellenségekké tehet jóbarátokat, farkassá változtathatja a bárányt, és lángra lobbanthatja a szunnyadó szenvedélyeket. Aki ezt nem tudja vagy erről megfeledkezik, vagy tudatosan nem akar tudomást venni róla - az nem fogja megfékezni nyelvét; aki pedig nem fékezi meg a nyelvét, elveszti lelkét. Ezt állító formában így tanítja a Szentírás: „Aki megőrzi nyelvét, megőrzi lelkét” (Péld 13,3).
Szent Jakab roppant világos hasonlattal él. Zabolát teszünk a lovak szájába, hogy nekünk engedelmeskedjenek - ezzel kormányozzuk egész testüket. A hajót is, amelyet szelek, viharok hajtanak, egyetlen kormánykerékkel oda irányítjuk, ahová akarjuk. Világos, ha a kormánykereket nem fogom s nem irányítom, az egész hajó a szelek játékszere lesz. Ha nem kormányozom nyelvemet, ha nem fékezem, örvénybe visz, elvész az életem, el a lelkem. Élet vagy halál. Mégpedig a lélek élete vagy halála - ez a sorsdöntő kérdés! Lehet-e túlzás Szent Jakab megrendítő intelme: „Ha valaki vallásosnak tartja magát, nyelvét azonban nem fékezi, hanem áltatja magát, annak vallásossága mit sem ér” (Jak 1,26).
Tehát: Silentium! Azaz: hallgass, ne szólj! Inkább hibázzunk hallgatás, mint beszéd által. A hiba összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz ebben, mint amabban. A következő szólásmód közkeletű, nincs, ki ne ismerné, nincs, ki fájdalmas tapasztalatot ne szerzett volna e körül: Ó, ha hallgattam volna! Bár ne szóltam volna!...
Ki lesz tökéletes? Aki szavaiban nem hibáz! S ki nem hibáz? Aki megszokta a hallgatást; mert ha szólnia kell, nagyon is megfontolja majd, mit szóljon. Szent Jakab kijelenti: „Ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes férfi” (Jak 3,2). Hogy ne hibázzunk, inkább hallgassunk!
2. A nyelv fecsegő természetű. Szeret beszélni. Könnyen szóba áll mindenkivel, s minden ok nélkül. Sok beszédnek sok az alja - tartja a közmondás. Ezért teszi lapossá a társalgást, homályossá az igazságot, mocskossá a gondolatokat, és meggondolatlanul állít dolgokat, amelyeket hamarosan megbán. A fecsegő nyelv nemegyszer végzetes bajba sodorhat.
A Paradicsomban fölséges volt a csendhallgatás, éppen azért volt békéje s kimondhatatlanul mennyei a boldogsága a két első embernek. Aztán ezt az isteni csendet fölverte a fecsegés: a kígyóé, meg az asszonyé! És mert szólt a férfi is, keveset bár, de nem azt, ami helyénvaló lett volna, azaz, ami tiltakozás lett volna a fecsegés ellen - mert nem hallgatott, a férfi is elvesztette a paradicsomot. - Ó, szent hallgatás!
Minden haszontalan, szükségtelen szóért számot kell adnunk - az isteni Üdvözítő figyelmeztet rá. Tehát: hallgass, ne beszélj! Teljes legyen a silentium! A békét, a teljeset, a boldog békét, a lélek áldott, szent nyugalmát csak így nyerjük el. Különben szórakozottság, nyugtalanság, zavar, elégedetlenség, diszharmónia az osztályrészünk.
A lelki elsekélyesedésnek igazi oka mindig a fecsegés. A nagyot, a nemeset, a valóban szépet, a mennyeit lassankint nem látjuk meg; elveszítjük iránta érzékünket. Ellaposodunk, meglazulunk, egészen közönségessé válunk. A silentium, a titokzatos, magányba szerelmes csendhallgatás fokozatosan elveszti szemünkben minden vonzóerejét; olyanokká leszünk, mint a lármázó verebek, nem értjük meg a hallgatag, magányos Sast, a tabernákulum Foglyát - Jézust.
Történt egyszer, hogy a verebek nagy lármát csaptak. Közibük tévedt a madarak fejedelme, a hallgatag sas. Hogyan került oda, ilyen társaságba? - ki tudná ezt megmondani?!... Az egyik veréb észrevette s már ostromolta fecsegésével:
- Mondd csak, fejedelem, miért hallgatsz oly mélyen? - csipkedte a kicsi a nagyot, a hitvány a nemes madarat, a piszokban turkáló a magasságokban szárnyalót.
- Mert te sokat fecsegsz - válaszolt a sas.
Igen, ahol fecsegnek, ott az, ami kiváló, ami érték, a nagyság nem érvényesülhet; ott nincs becsülete a magasztosnak. Ott a föld számít, az ég elborul, s nem ragyog a Nap.
Hová röpül be az isteni Sas? Mily szívbe, mily lélekbe? - Ahol csend van, ahol a nyelv hallgat. Isten a Paradicsomban tette meg sétáit a délutáni lágy szellő fuvallatánál Ádámmal, Évával...
A kármelita kolostor ittfelejtett Paradicsom. Annak kell lennie!... Tőlünk függ, Testvéreim, verebek vagyunk-e, vagy - az isteni Sas kalitkái?!...
Silentium! Silentium! Silentium!
A kármelita nem fecseghet. Az hallgat. Szereti a cellát, a magányt s fölkeresi sűrűn - ha másként nem lehet, akkor lélekben - a sasfészket, s ott is hallgat, az áldott tabernákulum előtt. Mert az igazán kicsi hallgat ott, ahol a Nagyok beszélnek, a Nagyok, a Boldog Szentháromság Szent Személyei... Amikor adorál, akkor sem beszél. Beszél majd Jézus a szent csöndben. Beszél Ő, azért, mert a lélek silentiumot tart. Ezt úgy hívják: a silentium csókja! Jézus adja, de - a silentium fogja fel. Ilyenkor a silentium a lélek szája...
Ha megkérdeznéd az Édes Szűzanyát, mi a te számodra az üzennivalója, mint ahogy egykor Szent Bernadett által üzente az egész emberiségnek: bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat! - neked most ezt kötné édesen, ellenállhatatlanul Őt szerető gyermeki lelkedre: Silentium! Silentium! Silentium!
3. A nyelv gonosz is. „Tűz, a gonoszságnak egész világa” (Jak 3,6). Tehát nemcsak vadállat. Ami vad, az még nem okvetlenül gonosz is. Ami durva, kegyetlen, kíméletlen, annak forrása nem mindig rosszakarat, gonosz kívánság, vagy tudatos önimádat és a jónak gyűlölete. A nyelv a „gonoszságnak egész világa”, hangsúlyozza a nyelv szent szakértője, Jakab apostol. - Vajon mit beszél ez a „gonosz” nyelv?
Szájuk ontja a kevélységet (Zsolt 16,10). Igen, a gonosz nyelv szórja, árasztja, ontja a gőgöt, a büszkeséget, az elbizakodottságot, mint a gyárkémény a kormos füstöt. Mennyi a hencegés, a hetvenkedés, a bűzös dicsekedés! E gonosz nyelv gazdája magának tulajdonít mindent, semmit az Istennek, akit nemlétezőnek vél. Hogy támad, tör Isten s ember ellen! Mennyit érvel s bizonyít, mint a legkörmönfontabb ügyvéd! Mindig s mindenben advocatus diaboli, nem, nem a „szentpör”-ben, hanem a maga apró csatáiban!
Aztán - szájuk ontja... a hazugságot. Kicsit és nagyot, ártatlant és veszedelmeset, ártót és gorombát. Mennyi hazugság a gonosz nyelven! Szinte kérdezzük: mikor mondhat ez igazat?! - Soha, talán még véletlenül sem!...
Folytassuk a gonosz nyelv munkájának leírását?! Felsoroljuk talán a rengeteg mocskot, amit kiköpköd ez a förtelmes húsmasina?! A tisztátalan szavakat, beszédeket, az állatias élceket?! Elsírjuk, elzokogjuk fájdalmas panaszunkat a szörnyű káromkodások miatt, amelyek mint pusztító jégeső hullanak erre a boldogtalan földre, a jó Istent, az áldott Jézust, az Édes Szűzanyát, a Szentségeket, a Szenteket gyalázva?! Rámutassunk a temérdek megszólásra, amelyet ma már alig vesznek bűnnek, s amely annyi, de annyi becsületes embernek vette el a jóhírnevét, amit aztán senkinek esze ágában sincs jóvátenni?! Vagy fölháborodva ostorozzuk a gaz rágalmakat, amelyeknek valósággal a lélek „hekatombáit” hozzák áldozatul lelkiismeretlen személyek szinte nap-nap után?!... És aztán végül is a sok kritika, jogosulatlan bírálgatás, a megítélések, a rosszakarat, a féltékenykedés és irigység éles pengéjével kettévágott nemes ambíciók, szent tervek, stb., stb.?!... - Nem jobb volna mindezekről hallgatni?! Igen, igen - hallgatni!!
Silentium! Silentium! Silentium!
Kell-e a fék, Testvérem?! - Ismered-e már a nyelvet?!
De egyelőre elég! A többit majd elmondom a következő fejezetben. Most siessünk a tabernákulum elé, a belső sekrestyén át, amelynek faláról immáron megértőleg köszöntenek bennünket a Silentium titokzatos szent, nagy betűi - engesztelni a hallgatag isteni Sast, Jézust - a nyelvhibákért, az enyémekért, a te hibáidért és minden embertestvérünk nyelvvel vétett bűnéért. Az édes Szűzanya drága kezébe fogódzkodva kérjük mély bizalommal és nagy alázattal, hogy Ő, a nagy Hallgató, tanítson meg bennünket a szent Hallgatás tökéletes elsajátítására, hogy a mi „vallásosságunk ne legyen hiábavaló”, hanem „megfékezvén nyelvünket””, Neki tetsző és szent Rendünknek díszére, becsületére váló! Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése