Oldalak

2010. december 10., péntek

A lelki élet önmegtagadás nélkül – hazugság

2.
Az önmegtagadás fajtái
Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát” (Lk9,23).

      Az önmegtagadás nélkülözhetetlen. Ha ezt egyszer végleg beláttuk, s ellenállhatatlan vágy hajt bennünket az önmegtagadó élet után, mert szeretnénk igazi Krisztus-követőkké lenni, akkor szükségképpen támad föl bennünk a gondolat: miként az imádságban, ezen a téren is legyünk „szakemberekké!”
      Minden fáradságot megér, hogy az önmegtagadás kérdésének horderejét minden oldalról áttekintsük, megvilágítva lássuk, és gyakorlására visszavonhatatlanul felbuzduljunk.
Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az önmegtagadás kétféle: külső és belső önmegtagadás.
      A kettőt szigorúan meg kell különböztetnünk egymástól, s a belsőt messze a külső fölött állónak vallanunk anélkül, hogy ez utóbbi értékét a legkisebb mértékben is csökkenteni akarnánk.

      A külső önmegtagadás tárgya: a külső érzékek- a látás, hallás, ízlelés, szaglás és tapintás érzékszervei; - a belsőé: a szenvedélyek, vágyak, hajlamok, sőt a fantázia, az emlékezet, és mindenekfölött a két nagyszerű lelki tehetség: az értelem és az akarat. Szóval - az egész „Én”, az egész „ember”, végig az egész vonalon, a szüntelen önmegtagadásnak kemény gyeplője, férfias kormánya alatt.
      Micsoda perspektíva, mily hallatlanul lenyűgöző távlat nyílik meg a haladni akaró lélek számára a Krisztus-követés „korinthusi versenyében!” A szemfékezésen kezdve, végig - kivétel nélkül - az összes külső és belső érzékeken, el egészen az értelmi meggyőződés kerékbetöréséig, mily harc, mily rettentő háború, és mily fölséges győzelem kilátásban!... Mert hiszen a leghatalmasabb ellenségről van szó. Nem a világról, nem az ördögről, hanem még ezeknél is szörnyűbbről. A legveszedelmesebbről, a házi ellenségről: önmagunkról.
      Mi magunk vagyunk önmagunknak legnagyobb ellenségei. A saját „Én”-ünk az, amely bennünket el akar ejteni, s talán már rég áldozatai is vagyunk.
      Győzd le tehát magadat!
      De hogyan?!... Ha nem ismered önmagadat, tehát az ellenfeledet; ha nem vagy tisztában az ellenség számával (ellenséged a szemed, a füled, stb., az egész belsőd, a botorkáló, gőgös értelmed és a romlott akaratod) - terepével, szándékaival, fékezhetetlen érvényesülési hajlamaival, kíméletlen, zsarnoki természetével, ha kell: édes, hízelgő fondorlataival, mily végzetes baj származik ebből; hát még akkor, ha nem is látnál benne ellenséget, hanem mindvégig rabszolgája maradnál!... A felső ember az alsónak, a lélek a testnek, az angyal az ördögnek!
      A lelkünkben tomboló gigászi küzdelemnél mily könnyen elszámíthatjuk magunkat, mily hamar tévedhetünk s hadvezéri műveleteinket mennyire helytelen irányba terelhetjük, ha szakképzettségünk gyenge, elméleti áttekintésünk zavaros, és főként, ha gyakorlati tudásunk minimális.
      Itt van pl. már az előbb említett, döntő különbség a külső és belső önmegtagadás között. Elég, ha valaki csak a külsőt hangsúlyozza az önmegtagadás gyakorlatában, elhanyagolva, talán meg is feledkezve a belsőről - semmire sem megy a lelki életben. Vagy fordítva: a belsőt veszi lényegesnek, s ebbe beleveti minden tartalék erejét - ami egészen helyes és kívánatos is -, azonban elhanyagolja a külsőt, annak értékét leszállítja, szinte megveti; ennek aztán az a következménye, hogy mindjárt gyanússá lesz a belső is, s félő, hogy az egész belső önmegtagadás inkább jámborkodó, képzelődő velleitás, mintsem komoly, belső aszkézis, hiszen az emberi lélek felső, szellemi része itt e földön nem függetle níthető a külső érzékek működésétől. Ezeknek hatása, befolyása állandó; s ha nem ellenőrizzük, ha nem tagadjuk meg őket, csakhamar rájövünk, hogy az egész belső-felső világunk - enyhén szólva - a levegőben lóg, s egy szép napon bekövetkezik a katasztrófa: a halálos bűn, a lélek összeomlása. Akkor aztán siránkozunk, jajgatunk és világosan látjuk: a külső önmegtagadás rovására hangsúlyozott egész belső életünk nem volt egyéb, mint büszke s tetszetős retorika.
      A különbséget még jobban feltünteti az önmegtagadás módja. Az okosság minden erkölcsi erényt kell hogy irányítson, vezessen. Nincs a lelki életnek az a fázisa, amely rá ne szorulna erre a finom, rendkívül pontos s hajszálnyi eltéréseket is megérző iránytűre, de az önmegtagadó élet hajóján egyenesen nélkülözhetetlen; a külső önmegtagadások parancsnoki hídján pedig nemcsak kormányos, de ő a kapitány is.
      Belső világunkban nem kell mérlegelnünk, vajon megtagadjuk-e teljesen, az egész vonalon, akaratunkat, hogy azt meg tudjuk egyeztetni Isten akaratával. Hiszen Kis Szent Teréz, az önmegtagadás modern nagymesternője, kb. ezt mondta: Jézusom, nem kérek tőled mást, csak azt az egyet: vedd el akaratomat! Ki akarná mérsékelni ezen a téren önmegtagadását?! Lehetne-e annál okosságról szó, aki okosságból nem minden vágyától akarna szabadulni, s túlzottnak tartaná Keresztes Szent János tanítását, a szív kiüresítésének tanát, és elsiklanék „okosságból” e megfellebbezhetetlen megállapítás felett: amíg Istenen kívül egyetlen vágyad lesz, legyen az még oly kicsi és jelentéktelen - nem vagy tökéletesen boldog s a lelki békéd nem teljes! Vagy - ajkát biggyesztené a „vak engedelmesség” hallatára, mivelhogy „a józan ész” mást mond, s hallani sem akar értelmi belátásának feláldozásáról.
      Ellenben a külső önmegtagadás okosság nélkül csakugyan olyan, mint a hajó kormány, iránytű, sőt kapitány nélkül. Olyan - mint pl. lenne az a szerzetes, aki húsz cm-nyi magasságból vastagon szórná az ürmöt az édes tésztára, mindenki szeme láttára, noha gyomorbaját orvos gyógyítja, de az engedelmességben okoskodó volna s ellenállna az elöljáró akaratának. Vagy egy másik, aki dolgozó testvér létére a konyhában titokban égési sebeket sütögetne a tenyerére az önmegtagadás után való „forró” vágyakozásból, úgyhogy már a seprű nyelét sem képes megfogni, nemhogy komolyabb fizikai munkát tudna végezni, pedig erre a célra fogadta fel a szent Rend. Kis Teréz is nagy felbuzdulásában nekiment a bolt előtti ládáknak, olyannyira fékezte szemét, no de ő valóban olyan okos volt, hogy hamar tanult a saját és más kárán is, és a külső önmegtagadás terén is a tökélyre vitte az okosság szempontjából.
      Az elhatároló vonalat a kétféle önmegtagadás között tehát a leghatározottabban meg lehet húzni; a különbséget pedig kettejük között minden lelki embernek meg lehet, sőt meg kell látnia és e lényeges különbség szerint azokat gyakorolnia.
      A belső önmegtagadásból minél több, annál jobb! - A külsőből?...
      Ezt egyedül csak az okosság döntheti el, mégpedig a jól ellenőrzött, a felülbírált okosság; nem akármilyen, szubjektív, magunk termelte okosság, hanem egyedül az, amely tökéletesen egyezik az erkölcsi erény fogalmával. Hiszen pl. az adagoknak önkényüleg tetemes leszállítása az étkezésben egy időre kitűnő testi, sőt lelki hangulatot eredményezhet, mert az ételek súlya, anyaguknak nehézkés megemésztése már nem teheti nehézzé a testet; a könnyű testben pedig könnyen, szabadon röpködhet a lélek; de ez csak szubjektív okosság, mert mihelyt elővesszük a józan eszünket, s tárgyilagosan kezdünk gondolkozni, azonnal látnunk kell - már előre - a testnek legyengülését, a vidám hangulatnak, a jókedvnek szinte rohamos lecsökkenését, úgyhogy csakhamar kifejlődhetik a „nagy aszkétából” a savanyú és gőgös „szent”. Nemegyszer még szomorú következményei is lehetnek egy ilyen félelmetes böjtölésnek: hosszadalmas gyomorbaj, sőt hivatásvesztés is. - Természetesen nem gondolunk itt a nagy önmegtagadókra, akiknek Isten adott rendkívüli kegyelmet rendkívüli önmegtagadásra.
      A belső önmegtagadás általánosságban veszélytelen. A külső igen veszélyes lehet. Az előbbihez nemigen szükséges a vezetés, másoknak az irányítása. Az utóbbinál - elengedhetetlen. „Mások”-on itt elsősorban az okos lelkivezetőket, gyóntatókat, szerzeteseknél mindenekfölött az elöljárókat értjük. A kitűnő lelki könyvek ezen a téren is megbecsülhetetlen szolgálatot tehetnek. A három legnagyobb kármelita szent: Szent Teréz, Keresztes Szent János és Kis Szent Teréz munkái, írásai, gyakorlata tökéletesen kimeríti az önmegtagadás kérdésének egész arzenálját. Tanulmányozásuk - világos, komoly fejjel, s nem hóbortos, rajongó képzelődéssel - valósággal szakemberré nevelheti elméletileg is, gyakorlatilag is Krisztus követőjét.
      S hogy még jobban megértsük a különbséget, két sűrűn használt fogalmat említek: lemondás és önsanyargatás!
      E két szó még inkább kifejezi a kétféle önmegtagadás irányát s így a különbség élénkebben szemlélhető. A lemondás a lélek erőire vonatkozik, az önsanyargatás a testre. Az előbbi a szorosan vett önmegtagadás, az utóbbi a külső érzékek mortifikálása, sanyargatása.
      Miről kell lemondania a tökéletesség hegyóriásának csúcsát szemlélő lelki embernek? - Mindenről - Istent kivéve!
      Felejthetetlenül vési ezt emlékezetünkbe Keresztes Szent Jánosnak plasztikus, minden kétséget eloszlató hegyrajza.

      Aki le tud mondani, s le is mondott a méltóságokról, kitüntető hivatalokról, de nem akar lemondani makacsul tartott véleményéről; aki lemondott egyéni szabadságáról, hogy kolostorba vonulhasson, de nem akar lemondani egy dédelgetett tervről, s végre akarja hajtani önkéntes vállalkozását, amelyet esetleg minden egyéb tekintély is támogat, talán elő is ír, csak az elöljáró kifejezett akaratával ellenkezik, mert az nem vele óhajtja végrehajtatni azt az „opus”-t (ő tudja miért!) - az éppen nem mondott le mindenről, annak a lemondása nem teljes, sőt nagyon is hiányos; és bizony nagyobb lehet a távolság a szerzeteslélek és az óhajtott tökéletességcsúcs között, mint annak a bizonyos alföldi városnak a távolsága Jeruzsálemtől. Igen, mert itt a „minden”-ről való lemondáson van a hangsúly. Vacate et videte, Figyelj, nézz - hangsúlyozza szüntelenül a Szent Atya.
      Az önsanyargatásnál viszont más szempontok jönnek tekintetbe. Ott az okosság dönt. Roppant szükség van az önsanyargatásra, nélkülözhetetlen éppúgy, mint a lemondás, de inferioritásban van ezzel szemben - alacsonyabb értékű a valutája.
      A belső önmegtagadás, a lemondás - arany; a külső önmegtagadás, az önsanyargatás - ezüst. Ki tud mindig arannyal fizetni?! Az ezüstből könnyebben telhetik. Bár az is igaz, hogy aki egyszer föltalálta az aranycsinálás mesterségét, és művésze ennek a lelki alkímiának, az mindig arannyal fizet, mert még az ezüst is arannyá válik a kezében. Az áldozatos szeretet aranyát két kézzel szórta a kereszt tövébe a csodálatos Kis Szent Teréz.
      Van végül még egy nagy különbség a kétféle önmegtagadás között. Az, hogy a külső önmegtagadás a belső rovására, s annak elhanyagolása vagy lebecsülése miatt valóságos szenvedéllyé lesz, amely elhomályosít minden egyéb okos megfontolást a lelkiek terén. Könnyen kifejlődhetik egy olyan zsarnokság vak-gyakorlása közben, amelynek a hatalma alól férfi legyen a talpán, aki kiszabadítja magát.
      Gyakoroljuk mind a kettőt, a belső önmegtagadást és a külsőt, a tökéletes lemondást és az okos önsanyargatást, de mindig úgy, hogy az elsőnél a „minden”, a „teljes”, az „egész” legyen a jelszó, a másiknál pedig az okosság. Gyakoroljuk mindig abban a szent meggyőződésben, hogy az életszentségnek ez az útja! Mert Krisztus után nem mehet, következőleg el sem érheti senki, aki magát meg nem tagadja.
      Csak így leszünk valóban Krisztus követői, azé a Jézusé, aki hallgatott, amikor döröghetett és büntethetett volna; aki puszta földön hált, amikor palotát választhatott volna pihenőhelyül, és kereszten függött és ecetet kóstolt, amikor egyetlen szavával ellenségeit megsemmisíthette volna.
      Igen! Aki azt mondja: lelki életet él, és nem ismeri, nem gyakorolja az önmegtagadást, az becsapja önmagát, mert a lelki élet önmegtagadás nélkül – hazugság! És aki dicsekszik külső aszkézisével és szigorú bírája-feddője a csetlő-botló lelki embernek, amellett azonban önakaratát tűzön-vízen keresztülviszi, és nincs ember, aki neki ellentmondani merne - ez is csak áltatja önmagát. Mert nem az a Krisztus-követő, aki hiúságból böjtöl és hangtalanul dicsekszik külső fegyelmezettségével, hanem aki szelíd és alázatos szívű, mint Jézus, az áldott Mester.
      Igen, Ő, a jóságos, édes Mester tanítson bennünket mindig és mindenütt, bárhol vagyunk, magunkban vagy a közösségben, cellában vagy a világ szeme előtt - mennyei szelídségre és valódi alázatosságra, mert egyedül Ő az út, amely az örökéletre vezet.
      Ó, szelíd és alázatos szívű Jézus, légy mesterünk az önmegtagadásban is! Amen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése