A szeretet tüzében

      Végigszemléltük a léleknek két tipikus állapotát: az egyiket, amikor az elmélkedés alatt szárazságban kínlódik, és a másikat, amikor egyetlen gondolat ereje szállja meg.

      A harmadik típus a legtermékenyítőbb.

      A lélek tulajdonképpen akkor van a célnál, amikor az Istennel való egyesülés folyamata megindult, s hatalmas lánggal lobog benne a szeretet: ég a szeretet tüzében!

      Ez az állapot éppen nem ritka. A jó előkészület, vagy az elmélkedés tárgyának helyes megválasztása hamarosan lángra lobbantja a szeretet után epedő lelket. Csak egy szikra kell, s ég az erdő. Egy gyufaszál, s lángban a kazal. Egy megfelelő sértő szó, s a harag tüze lángba borítja a szemet, az arcot. Mondom, csak alkalmas tárgy kell, s a szívben a szeretet tüze hihetetlen erővel felgyullad, messze világít a fénye, perzsel a heve abban a kis szent mikrokozmoszban, amit emberi léleknek hívnak.

      Alkalmas tárgy! Mi legyen az?

      Az isteni Mester azt mondotta: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49)

      Jézus az isteni gyújtogató. Ő adja a szikrát, sőt Ő maga a szikra, a tűz. Ő az alkalmas tárgy, amely gyullaszt, éget, perzsel, vagy szelíd, édes lángba borítja a gyúlékony emberi szívet. Ő a központ, a centrum; centruma minden tűznek, Ő az isteni villanytelep, ahonnan árad a mennyei villanyfény és tűz; csak be kell kapcsolni, az áram azonnal ott van és világosságban fürdik az arcod, és meleg, édes tűzben ég a szemed.

Betlehem

      Karácsony van. Vagy annak emléke: valamely hónap 25-e. Vagy éppen a szentolvasón ezt a tizedet pergeted: „Akit te, Szent Szűz, a világra szültél.” A kis Jézust igen szereted és most éppen ez a hangulatod: a szent gyermekség; a Betlehem fogja a lelkedet.

      Kitűnő tárgy!

      Előtted a jászol, Jézuska benne. A szemedet el se tudod fordítani Róla: oly gyönyörű a szeme, oly édes a mosolya meg a kis keze; Édesanyja, mint valami szelíd virág, hajladozik fölötte; Szent József a háttérben, mint alig észrevehető, szálló tömjénfüst: ő az imádság; s angyali zene hallatszik, igen-igen messziről, alig érzékelhetően, hihetetlenül finom pianisszimóban. Téged leköt egészen a Gyermek, a Kisded... Jézuska, Jézuska, ez a neve. És egyszerre csak úgy érzed: tiéd ez az édes Gyermek; szereted; senkinek oda nem adod. Meghatódott kis emberi szíved csupa melegség; kezed gyöngéden nyúl feléje, hogy Őt édesen megsimogasd, de csak úgy, hogy alig érintsd. Arcodat közel viszed ahhoz a legszebb gyermeki archoz, s csókot lehelsz rá. Gyönyörűségedben nem tudsz mást mondani: Jézuska, kicsi édes Jézus! Egy-egy erősebb láng a szívedben kicsapja meleg ajkaidon a szót: szeretlek, nagyon szeretlek!

      Látod, boldog kis kármelita testvérem, a szeretet tüzében égsz. Lángol a lelked. Egy-tűz a szíved! Észre se veszed, már elmúlt az elmélkedés órája!

      Vigyázz a tűzre! Ne engedd, hogy egyhamar kialudjék. A zsolozsma alatt is csak lángolj; fenn ne akadj valami hibán! Csak égjen, lángoljon a szíved. Meglátod, mily édes lesz így menni szentáldozásra, vagy egyéb teendőidre!

Názáret

      Vagy mondok neked más tárgyat.

      Az elmélkedésre való előkészületnél emlegettem az útra indulást a Szent Családhoz. Hivatalos vagy. Menj úgy, mint mondottam. Amikor oda értél ahhoz a kis házhoz, a názáretihez - csöngess be, s lesd meg, hallgatózzál: ki jön ajtót nyitni! Egyenletes, komoly lépteket hallasz: Szent József az! Vagy könnyű, leheletfinom léptekkel, mint valami édes illat, közeledik valaki az ajtóhoz: Mária az! De nem! Vidám, gyors apró léptek, kicsi, édes gyermeklábak futnak az ajtóhoz: a kis Jézus az! Hogyan mosolyog rád, hogyan tessékel befelé; bemutat Anyjának, Apjának; körülvezet a házban, a műhelyben, az udvaron, be a konyhába, s leültet a szobában az asztal mellé. Ezer édes dolgot mond neked; megismered az Édesanyját, meg az Ácsot; végül a szívedre csókolja a Szent Család mennyei békéjét. Légy ott, maradj náluk. Hisz el nem tudsz jönni tőlük anélkül, hogy; szíved ott ne maradna - égve a szeretet tüzében.

Golgota

      Ha azonban azt akarod, hogy a szíved elmúlhatatlanul, elszakíthatatlanul odakovácsolódjék a legszentebb, legédesebb Szívhez; hogy a láng ki se tudjon aludni többé; hogy egészen Istené légy; hogy fönntartás nélkül oda tudd magadat adni az isteni akarat szent tetszésének: akkor minél többször válaszd elmélkedésed tárgyául a szenvedő -, és még ennél is többször a szentségi Jézust!

      A szenvedő Jézust!

      Miért a szenvedőt? Mert a szenvedés megragad, belevésődik a szívedbe, megszántja a szívet, mint a legélesebb eke. Ez teszi porhanyóvá, omlóssá a kemény lélektalajt; ez áztatja fel a szikkadt földet.

      Igen, a szenvedés visz legközelebb Jézushoz. Ez szeretteti meg veled legjobban a keresztet és a kereszten függő Istent.

      Nézd Őt az Olajfák hegyén. Hogyan tördeli a kezét; hogyan áll föl újra, hogyan bukik, roskad ismét a földre. Nézd, nézd az arcát, a homlokát: „Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre” (Lk 22,44). A tanítványok tovább alusznak. Te odalépsz, egészen közel - kínban, gyötrő részvétben fürdő lélekkel -, kezedet végighúzod a vállán, a ruháján, a fejedet is odatámasztod szent Fejéhez, és a kelyhet te is, te is... ki akarod üríteni - fenékig...

      A szíved tűzkohó már: pillanatok alatt olvasztja el akaratod acélvasát. Szeretsz, égsz, lángolsz a szeretet tüzében s érzed, nem neked szól a panaszos hang: Egy órát sem tudtok virrasztani velem?...

      És aztán látod Őt az ostorok alatt; a szörnyű, embertelen, kínzó jelenetet. Szemléled Őt, akit miattad kötöztek oda a szégyenfához. Ahány ütés, annyi jaj a szívedben! S máris odaborulsz, letéped ruháidat, tartod a hátadat, egész testedet, s szívszaggató hangon kiáltva könyörögsz: engem, engem üssetek, én vagyok a bűnös, én szolgáltam rá!

      Mondd, milyen lehet ilyenkor a te szíved? Nem láng, nem tűz az?!... Nem tudna máris ezer halált halni Azért, akit féreggé ostoroztak?!

      S az Ecce homo! Nem kevés-e az az egy óra hogy Őt szemléljed, hogy elmerülj a fájdalom tengerében, mint a kesergő Anya?! Szeretetednek sötétpiros lángú tüzében nem ígéri-e meg százszor a szíved: Szenvedni és megvettetni érted, Uram!

      S amikor viszi a keresztet, a szent, az áldott, édes, de nehéz keresztet, a gyalázat fáját - ó, hogyan mész utána, hogyan bújsz alája a keresztnek, hogy segíts rajta, hogy Veronika kendőjét dobd édes arcára; hogy Édesanyját oda segítsed a katonák között szent Fiához; minden földre hullásában hogyan ugrasz oda, segíteni, fölemelni, megcsókolni a vérző vállat, a tövises homlokot, az erőtlen kezeket, a szentséges lábakat. Egy ilyen keresztút Jézussal: nem a szeretet iskolája-e az?!

      És a keresztre feszítés és az Agónia, a Piéta?!...

      Meg akarsz tanulni szeretni? Vedd sorra Jézus szenvedéseit. Ha olyan a hangulatod, hogy nem ízlik, képtelennek látszol csak rágondolni is ez örök témákra - próbálkozzál, hátha... L'appetit vient en mangeant, evés közben jön meg az étvágy. Majd belegyullad a lelked. Szeretet a célod. Szenvedés és szeretet pedig nem zárják ki egymást, sőt: hogyan akarsz szeretni, ha nem tudsz szenvedni?!

      Jézus szeretett bennünket: elhinnénk-e ezt Neki, ha nem szenvedett volna értünk?! A szenvedés bizonyítja a szeretetet; ez a legkézzelfoghatóbb, legmegcáfolhatatlanabb bizonyítéka.

      A szenvedést tanulni kell. Ki lehetne abban nagyobb ember, mint a szenvedő Jézus? Szereted-e Jézust igazán, ha csak a Tábor-hegyén tetszik neked, meg a föltámadásában, aztán mennybemenetelekor és az utolsó ítéleten?!

      Az egész Jézust kell szeretned. Ha szereted szenvedésében, akkor egész bizonyosan imádod Őt dicsőségében is. De ha a szenvedő Jézus nem kell, nem biztos, hogy igazi a szereteted a fénylő arcú és hóként fehérlő ruhájú Jézus iránt. Valószínű, hogy hazudod a szeretetet, és ámítod önmagadat. Most már könnyen megértheted, miért válaszolt a szeretet tüzében égve a nagy kármelita ősöd, Keresztes Szent János, a keresztről hozzá lehajló, őt jutalmazni akaró Jézusnak így: Szenvedni és megvettetni érted, Uram! Azaz: mivel bizonyítsam, Uram, hogy igazán szeretlek; mivel lehetnék leginkább tetszésedre; hogyan hasonlíthatnék Hozzád jobban, mintha szenvedek és megvettetem Érted!

      Szenvedés és szeretet fedik egymást. Amabban megtisztulsz, emebben egyesülsz Istennel. Mindkettőben pedig lángolsz, égsz, bevilágítva életed sötét tengerének zajgó hullámait, s a szeretet szenvedés-csiholta tüzének fénye mellett beviszed rövidesen kicsi életsajkádat az örök kikötőbe.

Tabernákulum

      De még ezeknél is kitűnőbb tárgyat mondok neked: a szentségi Jézust!

      A tabernákulum Foglyát, a szent, édességes Eucharisztiát!

     Az a Jézus, aki szenvedett, a kereszten meghalt, bennünket megváltott – itt van a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Olyan közel lehetsz Hozzá, mint Péter; imádhatod, mint Magdolna; sőt, eheted szent testét, ihatod szentséges vérét! Érted maradt itt, veled akar együtt lenni, téged vigasztalni, s mindenekfölött - szeretni.

      Ha lángolni akarsz, szeretni, a szeretet tüzében égni - akkor tanuld meg a legnagyobb kármelita tudományt: Vele társalogni. Vele együtt lenni, Rá gondolni, Vele foglalkozni, egyedül csak Őt szeretni!

      Ha nem tudsz semmi mást, csak ezt az egyet: a szentségi Jézussal együtt lenni, akkor mindent tudsz, mert tudod, mi az: egy a szükséges. Tied Jézus, tied a szeretete, tied a Szíve. Légy e szeretet tanítványa, e szeretet apostola, mint Szent János, hogy jogod legyen ott pihenni Jézus Szívén.

      Ne hagyd magára Jézust!

      Itt van köztünk, és te másra gondolsz, neked egyéb ambícióid vannak? Júdás üzletek után fut, s rajta felejti a szemét az aranyon. Tamás idegenben jár. Péter az emberek véleményével törődik, még akkor is, amikor a kakas szól. S hol a többi, a többi tanítvány? A félelem, az önérdek messze hajtja őket a testben járó Istentől. János pedig ott maradt mellette, még a kereszt alatt is.

      Nézd a kármelita szenteket! Szent Teréziát! Egyetlen eszménye, szerelmese volt: a szentségi Jézus. Keresztes Szent János és az első reformált kármeliták „bolondjai” voltak a tabernákulum édes lakójának. S Kis Szent Teréz! Bekopogtat Hozzá a kis aranyajtón, s amikor a halál ott sápad már az ajkán, akkor is szerelmesen suttogja el a szentségi Jézusnak: Szeretlek, Istenem, szeretlek!... Az egész Önéletrajzot a szeretet tüzében írta meg, éppúgy mint Nagy Szent Terézia és Keresztes Szent János a maguk műveit.

      Ez, ez a lángoló szeretet, ez legyen a kármelita élete!

      Ez a csúcspontja az elmélkedésnek, ebben kulminál a lelki élet. Mit érnek az olyan elmélkedések, amelyek nem gyújtanak?!... Mennyi könyv, mennyi írás!... S nincs bennük tűz, láng, nincs, nincs szeretet. Kempis miért hat? – A szeretet tüze lángol benne! S miért az Evangélium? - A szeretet beszéde ez!

      Csak ez az egy a fontos! A tűz, a szeretet - Jézus! Csak így van értelme az életnek, így s csak ezért az elmélkedésnek, így, így a kármelita életnek!

      Látod, testvérem, hogyan leegyszerűsödik minden! Oly könnyen megérted immáron annak a gyönyörű olasz képnek az értelmét, amelyen a pipacsos mező közepén, ringó búzatáblák előtt a szomorú feszület alatt ott sír a nagy Assisi: A szeretet, amelyet nem szeretnek.

      Igen, igen, az Isten-szeretet. S akiben nincs szeretet, abban nincs az Isten. S ahol nincs az Isten, ott semmi sincs. Az elmélkedés tehát, amelyben nem lángol föl a szeretet tüze, amelyben tehát nincs az Isten - az értéktelen. Füst, semmi más. Elszáll, eloszlik, mint a buborék...

      A tabernákulum Jézusa csak szeret. Kérd őt esedezve, tanítson meg téged is szeretni - csak Őt szeretni. Amen.