Előkészület az elmélkedésre
Az elmélkedés mibenlétét már előzetesen fejtegettük.
Megértettük, hogy a legmagasabbrendű imádságnak: a szemlélődésnek ez az igazi útja. Nélküle is fölemelhet ugyan bennünket Isten a szemlélődés színvonalára, hiszen Ő mindenható, annak és akkor ad rendkívüli kegyelmet, akinek és amikor akar; meg is teszi ezt, de rendes körülmények között nélkülözhetetlen, nem csak a kezdők számára, hanem azoknak is, akik már messze, magasra jutottak.
Szent Terézia anyánk két medencéről beszél. Az egyikbe a víz hosszú, boltíves, mesterséges csatornán át jön s úgy tölti meg a medencét: ez az elmélkedés gyümölcse. A másikban nem kell fáradnia a léleknek, alulról bugyog fel, sokszor egészen váratlanul, az élő víz, s csordultig megtölti a szív medencéjét. Ez kizárólag Istennek a munkája. Csak annyiban lehet benne nekünk is érdemünk, amennyiben Isten látja a mi nagy erőfeszítésünket a csatorna építésén, s jutalmául az élő víz után utáni vágyakozásunknak s a megszerzés állhatatos munkájának, egyszeribe színültig tölti Ő maga a medencét minden csobogás vagy egyéb zaj nélkül. Aki azonban semmit sem tesz, aki nem építi a boltíves csatornát, hogy azon bevezesse az elő vizet lelke medencéjébe, meg aztán nem is vágyakozik az élő víz után, hogyan jutalmazza meg akkor az ilyen lelket Isten a szemlélődés mennyei vizével?!
Szükséges tehát az elmélkedés. Csak akkor kell azt beszüntetnünk, ha Isten abbahagyatja velünk. Erre pedig lesz Neki gondja, ha látja nagy igyekezetünket.
Ha ilyen nagy jó s ennyire szükséges az elmélkedés, akkor arra nekünk készülnünk kell. Hogyan legyen az elmélkedési óra valóban gyümölcsöző, eredményes, ha nincs meg hozzá a kellő előkészületünk?!
Ennek az előkészületnek kitűnő előkészületnek kell lennie, úgyannyira, hogy már az elmélkedés elején felkiálthassunk a zsoltárossal: „Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem!” (Zsolt 56,8).
Gyümölcstermelésről van szó, az imádság pompás, ízes gyümölcseiről. Mit meg nem ér a fáradság, a vesződség, a gyümölcsöskert talajának, fáinak alapos, szinte szakavatott megmunkálásáért! A lélek kert, s a kertben a dudva, a gaz elnyomja a legszebb virágokat is, ha nem nyesik a fát, nem óvja, gondozza a kertész - elszárad, hernyó pusztítja el.
Elő kell készíteni a talajt!
Aki részt vett az első világháborúban, az tudja, miért veszítettük el azt. Nem volt meg a kellő előkészületünk rá. Hadseregünk csak legfeljebb elméletben ismerte a lövészárkot s a gépfegyvert. Nem tanultunk a japánoktól. Ezért pusztult el a nemzet színe-virága mindjárt az első összecsapásoknál.
Az elmélkedés lefolyása alatt a világháborúnál nagyobb, szentebb, fölségesebb háborút kell megvívnia a léleknek: mennyei szent „háborút!” Meg kell küzdenie Istennel az imádság hallatlan erejével, ezzel a csodafegyverrel, mint ahogyan küzdött Jákob az Angyallal, le kell győznie Őt, s föl nem adnia a harcot, el nem engednie a szent „birkózás”-ban Istent, addig, míg meg nem áld bennünket, azaz, míg föl nem kel a Nap - Jézus, és mi az egyesülés szent csókjában, a mennyei édes békében nem élvezzük az elmélkedésnek felülmúlhatatlan ízű, érett gyümölcsét.
Ezt az alapelvet kell tehát szigorúan és következetesen vallanom: olyan lesz az elmélkedésem, amilyen volt az előkészületem. Mindegy az, hogy látszólag alapos előkészület ellenére is csupa szórakozottság vagyok, és semmire sem megyek az elmélkedési anyaggal! Mert hiszen maga a komoly küzdelem hozza meg majd egyszer a legszebb eredményt: kivívjuk a győzelmet, Istent meghódítjuk; látva szent erőfeszítésünket, jószándékunkat, egyszer majd szívére ölel bennünket úgy, hogy élvezhetjük aztán ennek a szent ölelésnek minden édességét és boldogságát.
Milyen legyen, miből álljon ez az előkészület?
A kármelita kolostorokban az elmélkedés előtt egy negyedórával háromszor adnak jelt egy egyszerű kereplővel, hogy mindenkit figyelmeztessenek, hagyjon abba minden munkát, tegye le a szerszámot, a tollat vagy a könyvet, s készüljön az elmélkedésre. Tehát az elmélkedésre való készület azzal kezdődik, hogy az ember abbahagy mindent, összeszedi magát s csak az elmélkedésre gondol.
Szabadulni minden gondtól, munkától, elhárítani az útból minden akadályt, elvonatkoztatni mindenkitől és mindentől, ami engem Istennel való társalgásomban vagy az Ő keresésében (mert hiszen ez az elmélkedés!) akadályozhatna - lesz ettől a pillanattól fogva az én fő törekvésem.
A pusztába hívom őt s a szívéhez szólok - hallom szinte Isten hangját az Ószövetség lapjairól. Isten hív! Föl kell készülnöm erre a szent találkozásra. A szívemhez akar szólni, szívemhez férkőzni, tehát el a gondokkal, bajaimmal, a világgal, el, el az én Énemmel - Istenhez megyek, a pusztába, a szent magányba.
Egyedül Istennel!
Senkihez, semmihez semmi közöm: levelek, hírek, bántalmak, sérelmek, sürgös, elintéznivaló ügyek, bokros teendők, félre, félre - Isten hív, Vele kell találkoznom, Őt keresem, Őt kívánom!
Tehát összeszedettség!
Össze kell szednem minden erőmet, hogy elvágjam magamat környezetemtől, sőt önmagamtól is, hogy megszabaduljak „a belső várkastély”-t ostromló fenevadaktól, férgektől, a legkülönbözőbb szenvedélyektől, hogy rá tudjam irányítani figyelmemet Arra, Akihez megyek, Akivel együtt akarok tölteni egy szent órát, Aki célom, mindenem: Istenre!
Vajon sikerül-e ez?
Hogyan leszek képes a kereplés hangjára hamarosan megszüntetni a tolongó napi benyomásokat, amelyek át- meg átszövik minden agysejtemet, telekiabálják fejemet; a zajt, a lármát, amelyet a legkülönbözőbb események vertek föl nyomorúságos emberi lelkemben; az érzelmeknek hol viharzó, hol édesen hullámzó tömegeit, hogy meghalljam Isten hangját?! Nem lehetetlen vállalkozás ez? - Nem!
Van egy áldott, szent szenvedély, amely előbb-utóbb győzedelmeskedik a szétszóródottságon; szenvedély, amely összegyűjti a belső erőket s összpontosítja a figyelmet Istenre.
Ez a szenvedély: vágyakozás Isten után.
Ezt kell fölébresztenünk, ezt kell hatalmassá növelnünk magunkban, mert ha egyszer hatalomra kap, ha uralkodik bennünk az egész vonalon, akkor már megszűnik számunkra a világ, a gondok eltűnnek, mint ősszel az elsodort falevelek, és csakhamar feledésbe megy minden ajunk-bajunk; a vágy hajt a magányba, a pusztába, és semmi más nem érdekel bennünket, csak az: hogyan s mit szól majd szívünkhöz az Úr!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése